[2010. december]

AZ ÉRTELEM FÉNYÉVEL ÉS A SZÍV MELEGÉVEL. ERŐSS ALFRÉD (SZERK. JITIANU LIVIU, FARKAS ZOLTÁN) SZENT ISTVÁN TÁRSULAT–VERBUM, BUDAPEST–KOLOZSVÁR, 2009.

A 2009-ben százéves, korán elhunyt és szinte elfelejtett Erőss Alfrédot, a katolikus papot, titkos püspököt, teológiai tanárt, egyben költőt–írót idézi, próbálja ismertetni a kolozsvári Verbumnak a budapesti Szent István Társulattal közösen kiadott kötete, amely válogatást tartalmaz a szerző különféle műfajú írásaiból, és egy-egy alapos tanulmányt életútjáról (az unokaöcs, Farkas Zoltán tollából), illetve munkásságáról (a dogmatikus teológiát oktató Jitianu Liviu tollából).
A kötet írásaiban egyik tudomány sem tör a másik területére, nem vész el a vallási mondanivaló a szép fogalmazás, az érthető magyar nyelvezet bűvkörében. Az irodalomban izzik a hit, de nem hivalkodóan, süt a megértés, a felismerés és az igazi hozzáértés.
Ki ez a géniusz, akinek első kötetéhez (amelyet húszéves korában publikált) előszót Dsida Jenő írt, s munkásságát e kötet lapjain Lászlóffy Aladár méltatta? Induljunk útra, ismerjük meg őt. Amikor ezt tesszük, az irodalom rengetegében kijelölt csapáson indulunk, ahol tolla nyomán igazodhatunk el. Lépten-nyomon meg kell állnunk, hiszen kora népszerű irodalmi vagy teológiai kérdésfelvetései kö­zül nincs is tán olyan, amiről ő nem írt volna. Témáit józan emberi ésszel magyarázza, a hétköznapi életből vett példával teszi mindenki számára elérhetővé, ért­hetővé – ékes, szép nyelvezettel, irodalmisággal. Néhány útbaigazító jel az Erőss Alfréd-jelezte csapáson: Az ember tragédiájának vallásbölcseleti problémája, Rilke-tanulmány, költészet és misztika kapcsolatát vizsgáló esszé, Reményik Sándor köl­tészetét méltató írás. Egyiknél önkéntelenül is megtorpanok: Szent János levele a poétákhoz – milyen irat ez, bibliai? Olvashatunk leveleket Timóteushoz címezve, Tituszhoz, na de poétákhoz... Erőss azonban arról ír, hogy van ilyen, mégpedig nem valami Biblián kívüli dolog ez, hanem az első jánosi levél – amely igenis a poétákhoz szól, bizonygatja a szerző. Mert az irodalom embere az, aki az elvadult világban bárki másnál fogékonyabb az isteni és emberi szeretetre, akárcsak egykor Jézus apostolai. János apostol eszköze az írás, azt használja, hogy a megváltás örömhírét általa szeretet-igenlőn, a szeretet-keresőknek (a poétáknak) eljuttassa. Üzenete tömören: „(...) én tudom, hogy szeret. Nem álom, hanem valóság, nem mítosz, hanem étosz és boldog titok. Deus – Caritas.” (162. o.)
Érdekes írás A „népi írók” teológiája is. A címben jelzett népi írók kategória még napjainkban is vita tárgyát képezi. Erőss korában így próbálták meghatározni, ki a népi író: „nem a származás és nem téma tesz valakit »népi« íróvá, hanem a közös gondolkodás”, ugyanis ők „erősen érdekeltek a magyar társadalmi kérdésekben. Műveikben a szociologikum az esztétikummal összenőtt.” (117. o.) A debreceni „disputában” a múlt század harmincas éveiben a népi írók Debreceni káté címen fogalmazták meg önmeghatározásukat, ebből Erőss egy gondolatsort emel ki: a magyarságnak helyt kell állnia, ki kell egyenesednie, ez pedig csak a hagyományaiból merített erővel lehetséges. Az erőforrást a népnél, a magyar parasztságnál kell keresni. Ez a felfogás a maga pozitív hozadéka mellett a népi önmegváltás gondolatának melegágya is volt. A tévesen értelmezett népiesség, az ősmagyar-elv (ki kell irtani mindent, ami nem ősi, nem hagyományos) már akkor is (bizonyos körökben) népszerű volt. Az elmélet propagálói azonban megfeledkeztek egyetlen fontos dologról: ha a 20. században elutasítanak mindent, ami nem ősmagyar, az tulajdonképpen a tudomány, a gazdaság és minden más terület fejlődésének elutasítása is egyben, a társadalom tulajdonképpeni degradálása. Az újabb dolgok elfogadása nem jelenti feltétlenül a nép vesztét, ha az a hagyományokban gazdag talajban gyökerezhet. Erőss így vall a kérdés helyes megközelítéséről: „(...) a magyar fa nem szakad ki gyökerestül a magyar földből, hogy Krisztus fája legyen, hanem továbbra is rögbe kapaszkodva s annak nedveit szíva, a megigazulás világosságában nevelkedik s termi a krisztusi élet legszebb gyümölcseit.” (121. o.)
Érdemes a szerző egy elindított gondolatánál még elidőzni: vajon a pogány mítoszok képzeteibe akarunk-e menekülni testületileg, vagy a benne lévő misztikus erők fölhasználásával a krisztusi élet teljességét választjuk? Mi történik, ha az „ősi” hagyományoktól eltekintünk, mi marad meg a népi író/irodalom jellegzetességének? Erőss nem állít kevesebbet, mint hogy a magyaros és vallásos életszem­léletben rejlik a válasz, hiszen ha „e kettő megtermékenyíti a lelket, ott virágzik a népi és vallásos élet”; nem kell elválasztani egyiket a másiktól. „Kettős arca van a népiességnek is. Egyikről sugárzik a jóság, másikról a bűn lángja villan” (116. o.), s attól függően, hogyan bánunk a népiességgel, kereszténységgel, lesz más és más hatása életünkre. Egy későbbi írása (Ars poetica mundi) néhány sora szinte ezt támasztja alá, ezt a gondolatot folytatja és fejti ki, jóllehet nem a népi írók problémáját akarja tárgyalni: „Az első bűn: az első diszharmónia a teremtés dalában. (...) A teremtés dala tovább hangzott. Csak mint belebúgó, vad utcai nóta – kísérte azóta a bűn muzsikája. De a világmindenség továbbhaladt kiszabott útján. A csillagok pályája, a virágok bomlása, a madarak röpte nem változott meg. Csak hiányzott a kórusból egy hang, a legszebb... S az Isten maga jött le érte, hogy magának megváltsa (...)” (168. o.). A népi hagyomány és vallásos lelkület kérdéskörében ugyanakkor érdekes azt is felidézni, hogy Erőss Lelkipásztori néprajz címen néprajzos körökben nagyra értékelt tanulmánykötetet tervezett és írt meg (posztumusz kiadása 1990-ben jelent meg).
A jelen kötetbe válogatott és két fejezetbe strukturált írásai (illetve a harmadik fejezetben a róla szóló írások) alapján megismerhetjük Erőss Alfrédot, az irodalmias teológust a Máriáról, Jézus anyjáról szóló összefoglaló teológiai tanulmánya alapján, s a hívő írót szépirodalmi és kritikai írásai alapján. Erőss korát megelőzve művelte az interdiszciplinaritást, s felismert egy igazságot: a vizsgált két tudományterületet lehet elegyíteni úgy, hogy ízes eredménye legyen, miközben nem kell az irodalom nyelvén szóló írásból prédikációt, klisésorozatot gyártani, s a teológiai írásokban nem veszhet el az ékesszólás rengetegében az Igazság.