Vedd fel a legszebb arcod,
húzd fel a legjobb bőröd,
a leghátsó szobában
várlak, amíg felöltöd.
Ne félj, mert senki sem lát,
nem lesz ott bent már senki
– a túloldalról egy asszony
jött vissza megkeresni
a bőr alatti testet,
a test alatti vázat.
Vedd fel a legszebb arcod,
légy ma a legjobb vázlat.

Légy te egy élő fantom,
akár egy furcsa álom,
így táncolj végig rajtam
az esti utcabálon.
Egy asszony vár a sarkon,
a tükröd hívta létre,
felvette test-ruhádat,
vedlett bőrödbe lépve.

Szobádban nincsen senki,
e ház már nem lakásom.
Belülről zárok ajtót:
leltár lesz itt a nyáron.

Az ország: senkiföldje.
Belép a szél havába,
én vagyok itt a gazda,
enyém a senki háza.
Élünk a szél havában,
Miénk lesz az az óra,
amikor hajnaltájban
csend száll a fogadóra,
és vissza-visszatérnek,
ajtód előtt loholnak
– ha végleg körbevesznek,
mit hozhat még a holnap?

Itt vagyunk hát e házban,
egy szoba, napról napra.
Kivetkezel magadból,
átöltözöl magadba.
Ajtónk előtt lihegnek,
követelik a sarcot...

Tükröd üres, előtte
hever a legszebb arcod.