Ahogy nagytatám bazsarózsái:

én is

egy elhallgatott,

foghíjas

földben gyökerezem.

Bevetetlen ágy, ahol tizenötezren hánykolódnak;

alszunk együtt:

egy levegőre a folyóval.

Kimerevített kép: bütykös tölgyfák

közt túlméretezett léptek és

az aszfalt repedései közé szorult napfény:

gondolatjelek közt gyerekek.

Most hangyák laknak a cipőmben,

rothadó almák között,

és a bokámig ér az erdőtűz –

ahol

egy giliszta tanít repülni egy fecskét,

ott az égbolt sosem tágul.

Így marad minden,

az idő sárga fogai közt a rés:

az én városom.

Hazavágyásom köldökzsinórján a vég

ordít, ha örül.

Este hat óra táján állatszag

és csend

ül a városra:

a generációs zsibbadás.

Búcsúzik, míg hazaér.

Ez az időtlenség állaga;

ha elmegyek,

a fák között reped a vakolat.