egyre unalmasabbak a verseim lassan már a közhelyek bölcsessége sem feszít megrohamozni a foszforeszkáló belső ismeretlen tájakat s ami lírai élmény a kissé akadozó menetelés közben az emberre még ráragad egyre alkalmatlanabb valamilyen feltöltődést gerjesztő csodára talán hiányzik már a korábbi biofizikai kényszer személyiséggé szervesült magánya talán fellazult az egykor figyelmet is ébresztő logika a dolgok végigfuttatásában szaporodó kátyúkkal hintett út visz oda és bár az egyénisége körvonalait rutinnal kordában tartó gyakran mond olyat mély tapasztalásában miként épül fel néhány megbecsülhető alapgondolat mely a szaggatott ritmus mentén tobzódó új térfoglalók átmeneti igényeibe még belevág te már régóta érzed ez a stáció nem a korábban megélt teremtő magány hanem a tudat foszlásnak indult széle melynek csak öreges elérzékenyülésekben marad némi használható menedéke a hitelesség régi nimbuszával felszarvazva és minél nehezebben kopik a leépülés lépcsőfokain értelmed a fájdalom görcsös tünetei megalázóan érvelnek józan élted ellen itt a kokain s rád vigyorog sötét sarokból a kín
