[2022. február]

Megáldani az elsuhanókat, lehajtott ablakon kitekintve azt,
aki meghajol a természet ereje előtt, és a gazt kapkodja ki
a földből, jókívánságok szenteltvizét spriccelni a fociedzésen
vezényszóra forgolódó fiúkra, kik most tanulnak meg ölni
vagy együttműködni, mozgás örömében létezni vagy eredményre
görcsösen ráfeszülni, rivalizálni. Tömjénné áldani a dohányfüstöt,
mellyel a kocsma előtt állók hódolnak áhítatosan az alkohol
istenének, áldást kívánni a volánnál mobilozóra, baleset nélkül
érjen haza, kapcsolatai izzanak fel, mint túlhevült elektromos
vezetékek, elevenítő vágyai teljenek be, önromboló, mást romboló
kívánságai célra szegzett fegyverét ejtse ki kezéből, jöjjön kéz,
amely segít a terhet vinni a cipekedőnek, sör, konzerv, káposztafej
himbálózik a szatyorban, dobol a hőség kalapácsa a fejben.

Megáldani az elsuhanókat, az út menti árok füvét kaszával beretváló,
szájsarokba csippentett staubtól hunyorgó, napfeketítette arcú,
borostás közmunkást, ki kazalba gyűjti jószágnak a zöldet,
ki zacskóba gyűjti a szemetet, melyet mi, autósok hintünk el
kétes áldás gyanánt jártunkban-keltünkben, gondolva, köd előttünk,
köd utánunk, gondolják, az árokpart senkié, ezért a miénk sem,
az árokpart mindenkié, ezért a miénk is, otthagyjuk DNS-ünket
elszórt palack száján, harapott uzsonnán, megáldani szemétszedőket,
megáldani szemetelőket, kérni, a távolsági buszmegállóban félszegen,
pisai ferdetoronyként várakozó mamikát ne sújtsa járatkimaradás,
legyen maszk nála, védettségi igazolvány, gondosan összekészített
retiküljéből ne hiányozzék a csekk, melyet feladni a városba megy,
ne kelljen dadognia, hát nem elfelejtettem, Uramisten, mi lesz velem.

Megáldani az elsuhanókat, kérni, a lejtőn felfelé kínlódó biciklisnek
pedálját tapossa láthatatlan láb, induljon meg vele az aszfalt
futószalagja,
javítson a megdönthetetlen időeredményen, ölthessen rózsaszínű
vagy sárga
trikót, melytől átváltozik a test is ógörög szoborrá, érje utol, s hagyja
maga mögött a hajszolt tökéletességet, legyen test és lélek, akinek
bőrét árnyak cakkozzák, karcsú menetszél simítja, villámló napsütés
öleli,
megáldani az út mentén fel-alá riszáló lányokat, kiknek szexisre
csicsázott,
sárga, rózsaszínű mezekbe öltöztetett teste se saját tulajdona,
agyukat, érzékeléseiket kimarta a szégyen, az erőszak,
a megnevezhetetlen
perverzió, mely minden résen keresztül elárasztja őket, mely horzsolja,
szabdalja, metéli minden szervüket, felzabálja lelküket, miközben
hároméves kislányuk ott táncikál a bokor túloldalán lenge kis ruhában,
nincs kire hagyni, látja legalább az életet, az alagút végén felvillanó
pénzt, a stricik rettegését, mert nemcsak az ő késük éles, hanem a
konkurenciáé is, mindig vannak elintézetlen ügyek, áldás a stricikre,
kegyelem csókja forrjon tetovált alkarjukra, ríjanak, mint kisgyerek,
miközben nézik, a megfordított hógömbben időtlen idők óta mint
havazik,
megújuló, fáradhatatlan, visszafordíthatatlan tisztulással mint havazik.