[2016. március]
– Rajzolj nekem egy csipkebokort! – mondta a lapos, szmogtól derengő, hőségtől izzó betonfalak között.
– Csipkebokort? Miért? – kérdeztem.
– Nem muszáj csipkebokornak lennie. Lehet kisebb fa is, vagy nagyobb bokorféle, a lényeg, hogy szép legyen. És fekete–fehérben rajzold. Úgy jobban tetszik, és könnyebb is lesz megoldani.
– Megoldani? Mit megoldani? – kérdeztem ismét, immár teljesen bamba tekintettel.
– Hát, a tetoválást! Magamra akarom varratni.
– Azt, amit én rajzolok?
– Igen, azt.
– De miért?
– Mert szeretnék valami szépet. És te szépen rajzolsz. Ide szeretném, a derekamra. Egy szép fát. Vagy csipkebokort. Vagy valami ahhoz hasonlót. Lehet elvont is, nem kell teljesen élethűnek lennie. Össze is kuszálhatod. Vagy elfolyathatod a széleit, az ágak végét, és akkor olyan lenne, mint valami festmény. És nem szeretnék színeset. Csak fekete–fehéret. Hogy olyan legyen, mint az élet. Vagy, mint a halál. Mert akkor, ha már nem leszünk együtt, úgyis velem leszel valahol. Amikor megnézem magam a tükörben. De csak olyankor. Mert, ha mindig eszembe jutnál, az lehet, hogy fájna. Egy kicsit.
– Nem akarsz mindig velem maradni?
– Nem tudom. Pedig szeretném. Nagyon szeretném.
Hosszan hallgattunk a szegényes lakásban. A tikkasztó melegtől rezgett a horizont. Ág nem mozdult, levél nem rezzent. Akár az oráni tengerpart, olyan volt ez a délután... poros, nehéz és narancsszínű.
– Elmész? – kérdeztem, és bátortalanul néztem rá. Az ablakpárkányon ült, előtte színes kockákba rendeződött a mosatlan.
– El.
– Messzire?
– Igen.
– Mikor jössz vissza?
– Sohasem. Vagyis igen, de nem tudom, hogy mikor. Talán jövőre, talán azután. Először meg kell telepednünk valahol.
A naptárra néztem, amit még én vettem valamikor. Tudom, hogy mikor, tudom, hogy kitől, azt is, hogy milyen alkalomra. Be voltak ikszelve a napok. Még három hiányzott a határvonalig. Még három nap, három éjszaka, három esélyes alkalom. De azt is tudtam, hogy hiába. Belekortyoltam a teába. Zöld volt, édes és émelyítő. Akár a szempár, amely rám nézett. Szomorúan, kissé lesajnálón. Mint azon az éjszakán, amikor megcsörrent a telefon, és bejelentkezett egy régi, külföldi barát: itt van a városban. Több ezernyi kilométert autózott, hogy egy kicsit beszélgethessen vele. Behívta a lakásba, a konyhából halk beszélgetés dallama úszott át a városszéli csenden. Nem üdvözöltem. Vetélytárs voltam, nyertessé váltam. Nem engedett a becsület. Ő marasztalta, de hiába. Húsz perc sem telt el, a régi barát távozott. Indult vissza – haza, messzire. Nem értettem akkor az egészet. Most hirtelen bevillant: már kezdem érteni.
– Azt hittem, maradtok. Hogy itt maradtok a városban, hogy ideköltözik, hozzád.
– Nem maradhatunk. Most már semmi sem köt ide. Csak az a kép a falon, amit te rajzoltál. De azt magammal viszem. A mindent és a semmit viszem magammal. Amilyen az életem.
– Várod, hogy jöjjön?
– Igen – mondta, és kissé megremegett a hangja. – Tudom, hogy ez fáj neked. De én sohasem hazudtam.
Ismét hallgattunk. Szétnéztem a konyhában, a szedett-vedett bútorokból álló szobában, ahol mindig tisztaság volt, és teaillat. Az ablakon túl a várost övező domboldalak lankái parázslottak a napsütésben. Csak ő volt, és én. Sehol egy lélek a közelben, sehol egy lélek a városban, sehol egy lélek a világon. Minden olyan szép lehetne. Minden olyan szép volt.
– Megrajzolom a csipkebokrodat. De senkinek el ne mondd, hogy tőlem van. Legyen a mi titkunk. Hogy amikor ránézel – a tükörben –, akkor eszedbe jussak. Hogy emlékezz rá: csak te tudsz róla és én.
– Köszönöm.
Rendezgettem a fiókjaimat. Eszméletlen mennyiségű régi jegyzetet, papírfecnit, vázlatot hajítottam ki aznap. Újabb lakás, újabb autó, újabb élet, új társ. Immár a sokadik. Béke és boldogság. Nyári hőség, nyitott ablak, belvárosi parknegyed. Gyerekek és cicák odakint, régi cimborák, sztorik a lépcsőház előtt. Blues a délután. Ekkor került a kezembe. Gyűrött papírdarab, rajta gondosan kiszámolt keretben egy csipkebokor. A túloldalon kékes nyom – a tetkóművész indigója üzent egy régi múltból. Úgy ültem le, mint akitől ellopták a levegőt. Szép grafika volt. A legszebb, amit valaha is készítettem. Az utolsó üdvözlet, az utolsó kiáltás, az utolsó jele egy szinte párhuzamos világnak, amely ott és akkor véget ért. A jel, ami összeköti a léleknek azon világegyetemét a mával. A jel, amelyet valaki még mindig magán visel. A jel, amiről csak ő tud, és én. A jel, amiről elfeledkeztem. Tizenkét év telt el azóta. Napsütésben is árnyékok alatt. Vidámságban is kételyek között. A kételyekben is bizonytalanul. Tizenkét bátortalan év, amelynek kezdetén egy titkos élet délibábja parázslott a látszólagos valóság szövétneke alatt. Hosszú és keskeny úton parázslott el az igézet, akárcsak egy gyújtózsinór. Amelynek végén nincs robbanás – csak implózió. Ahogy összeomlott e titkosnak vélt létezés, úgy temetett mindent önmagába. A lélek sötét rejtekeibe, ahonnan nincsen visszaút. Mert ha lenne is, az idő már régen eltelt azóta. Már nem kapnánk meg azt a pontot, ahonnan újra lehetne kezdeni. Ahonnan elölről lehetne kezdeni. Ahol még fiatalok voltunk. Ahol még nem történt meg mindaz, ami azóta. Ami a múlttal immár kibékíthetetlen. Ami a jövővel immár kibékíthetetlen. Mint az oráni napsütés az északi faggyal. Ahol még látható a jel. A csipkebokor, melyről senki sem tudja, hogy mit rejteget ágai között. Hogy milyen jeleket csempészett bele az alkotó, aki e jelekről rég megfeledkezett.
– Még mindig nagyon szép vagy.
– Még mindig nagyon jól nézel ki.
– Köszönöm – mondtam.
– Köszönöm – mondta, egypár évvel ezelőtti futó találkozáson. Felcsillant az a nagyon ismerős, távoli, zölden derengő fény a rám néző szempáron, majd ki is hunyt rögtön. Előttem állt a nyári délutánban, a vakító sugaraknak háttal, törékeny árnyként gyermekei kezét fogta.
Elindultam haza. Ő elindult a végtelenbe. Találtam még egy fotót azóta. Határok és autósorok között álltak, boldogan integettek a kamerába. A háttérben nagy tó, gyönyörű táj, mesés hegyek, színes gyümölcsösök. Idebent algír sivatag, messziről hullámzó tenger, az ablakon túl lankás domboldalok. Parlagon hagyottak.
Akár az életünk.
A Varázsszem pályázatunkra érkezett novella.
