[Látó, 2010. október]

SOMNIUM

Hat óra lehetett. A Nyugatiban álltunk,
a hétkor induló vonatra várva.
Emlékszem, a szél sárga levelet
nyomott a váróterem ablakára –
mi két méter magasban úgy feszült
az üvegnek, állt mozulatlanul,
mint aki valahonnan elszakítva
most időzik, új életet tanul.
Elindultunk. Felszálltunk. Lélegeztünk –
azt mondják, közel egy órát aludtam.
A leszállás után csak az a kép maradt
bennem, hogy menetelünk, vontatottan,
és fölérünk lassan a temetőhöz –
ami mindenhol egy határt jelez.
Nem is merészkedtünk ennél tovább.
Várakozás. Pár furcsa nesz.
Aztán elindultunk, egymás után,
hogy négyen ellepjük a pályaudvart –
másfél órányi készülés után
másfél órányi izgalommal.
A vonat oldalán egy emlékmű az éjjel.
Vagy nyom csupán. A színek lázadása.
Negyed kettőkor érkezik a mozdony,
ami már ok a visszavonulásra.
Újra a temető, és a határ.
A várakozás és az izgalom.
Aztán négykor a séta lefelé.
Kezdődő hajnal. Utolsó vagon.
A kalauz felszáll. Elindulunk.
A jegyeket kéri egy mozdulattal.
Sejtésünk igazolódik; mikor
kilépnék a kupéból, ő marasztal,
s csak annyit mond kimérten és szikáran:
„A másodiknál már várnak önökre…” –
aztán hátrébb lép, bezárja az ajtót.
Tömör. Mint mikor egy élet pörög le.
Úgy egy percig mozdulatlanul állunk.
(A tanácstalanság merev ruha.)
Az ablakot lehúzzák, ugranak –
majd én is ugrok. Lábamra fog a
férfi. Aztán egy rúgás – lent vagyok.
A vonat elhalad. Csak enyhe fájdalom.
Legtöbbször arra ébredek, ahogy a
szorítás terjed szét a lábamon.