[Látó, 2010. november]

Most van egy kis idő, ébredezni, beszívni a sötétkék filcszőnyeg porillatát, lebukdácsolni a bábszínházi lépcsőkön – a kulisszák mögött kanyargott a csigalépcső év­tizedekig; szétszedték, elszállították, aztán Gyula alkoholista újra összeállította, ide, a karzat szélére hegesztette, innen lehet lebotladozni reggelente, belecsobbanni terembe, leülni valamelyik zsíros, foltos, lomtalanított kanapéra, elnyújtózni, és azt a megállapítást tenni: aki innen bámul ki a dombokra, az jó helyről inspirálódik. Vanzi remélte, felüdül majd itt. A korlátra támaszkodva tudatta, hamarosan elkezdi kivakarni magát az éjszakából. Lábast kerestek vízmelegítéshez, az egyik lábasban víz volt, benne döglött hal; esedezve nézett. Az épületet tavaly óta nem használta senki, a hal ehhez képest egész jó állapotban maradt. Dede megmozdította a lábast, libbent a hal, nyitott, kérlelő szájából sűrű, rózsaszínű szósz úszott elő, belső bomlástermékek – a pikkelyek nem bomlanak, összetartják a tetemet. Vanzi hátra vitte a fazekat, és a fűre löttyintette a halat, mellédobta az edényt, majd lemossa az eső.
Mészárszékük volt, mesélte Vanzi valakiről a kocsiban, mozit is üzemeltettek.
A nyúl meghúzta a ravaszt – autóztak Dedével, Vanzi megbízhatóan vezetett, közben mesélte: vadásztak, ki tud több nyulat lőni kevesebb patronnal alapon, versenyeztek, és az a valaki győzni akart; ellőtte a nyúl hátsó lábát, spórolt a patronnal, nem ölte meg, mérlegelt, felkapta így, ellőtt lábbal, a nyúl kapálódzott, az, aki nyerni akart, szaladt vele a bozótban; megtekeredett a puskaszíj, beleakadt egy bokorba, egyenesen a hasába nyomódott a duplacsövű, egyik csövében a megspórolt patronnal; a nyúl erősen vergődött, hátsó lábával elrúgta a ravaszt, elrúgta, nem pedig meghúzta. Felrakták a szekérre, de útközben meghalt, az a valaki, aki spórolt. Vanzi jól vezet, és jól mesél, tisztán tartja a kocsit, illatos belül – jó érzés ülni a kocsijában, összegezte magában Dede, hátul ült, elöl nem szeret, amúgy is távolságot akart tartani, bizonytalannak tűnt, kije neki Vanzi; jobban érezte magát a hátsó ülésen. Erre a hétre van benzinem, mondta Vanzi. Amúgy gyalog jár, Kelen­földről kb. egy óra a Nyugati, ebben nincs benne nézelődés, csak haladás, ha egy kis bámészkodást is beleveszünk, akkor nyolcvan perc.
Amikor Vanzinak kiderült az a nője – a komáromi gyorsított személy, lassított gyors elsőosztályának kopottas bíbor bársonyülésén –, akkor ez a nő, Dede, akinek ennyire futotta, egy ilyen névre, amit egyébként már megszokott, és észre sem vett, akkor ez a nő nem tudta, mit csináljon. Mit csináljak? – tette fel a kérdést, mihelyt alkalmas állapotba került ahhoz, hogy önmagának kérdéseket tehessen föl, a többhetes otthoni padlónfekvés, lakásban való ide-oda vonszolkodás után. Minden­esetre, Dede többhetes kómája előtt valahogy haza kellett vergődniük az állomásról.
Dede megmakacsolta magát, és ez a blokk, megtorpanás, cselekvésképtelenség váratlan akadályt gördített kettejük elé azon az éjszakán. Dede kapaszkodott elha­tá­rozásába: nem megy át a hídon. Ez jóvá is hagyható, iktatható: igen, igaz, így van, nem megy át. Azon a hídon, amin szenvedélyesen szeretett átmenni, kirobbanó örömmel, óriási nyomatékkal, hihetetlen vonóerővel rálépni, már akkor módosult tu­datállapotba kerülni, mikor a vonatablakban feltűnnek a parti fénypontok, fehér pettyek a koromsötétből, és csak képzelni, hogy azok alatt valahol ott a Duna, a fe­kete víz; és látni a felbukkanó hajódarukat, az impozáns fogadóbizottságot. A da­rukat. Vanzi szertartásosan nyerített, amint meglátta kedvenceit. A fémlovak válaszoltak, így voltak nevelve, „nem vagyunk darvak, hanem paripák, ráéreztél” – narancssárga pára szállott fel fémtestükről a fényszórók pászmájában. Feszítettek a parton.
Sötétben át a hídon, a süvítő és többnyire hideg Duna-szélben; gyalog a főtérig, még azelőtt elhaladni a Dunamenti Múzeum, talán Podunajské Múzeum vagy valami ilyesmi előtt, ahol a vitrinekben már rég elültek a kitömött túzokok; a városháza után pedig befordulni a sarkon a Zlatnyi, majd a Papiemyíctvo kirakata előtt – ahol másnap majd bevásárolnak a sárgult lapú füzetekből, olyan sárgult lapú füzetek és írólapok a világon sehol –, onnan kis utcácskákon odáig, ahol panelek kezdik rojtozni a város szélét, miután már csak a Vág következik a Kis-Du­nával – valahol ott gurult le a Babettával Dede, bele a Vágba, hát belevágódott a Vágba – majd szépen, nyugodtan odaérni a jó meleg panellakásba, ahol már várta őket a dunamocsi dióshabcsók, és Vanzi mamájának sültjei, süteményei negyven tv-csatornával, az összes osztrák meg szlovák adóval, és egy kényelmes, kihúzható heverővel. Ebben a bőségben hentereghetett aztán Vanzi és Dede.
Visszafelé hajnalban indult vonat. A hideg szélben hamar átfagytak. A jegyárusnő műszak végeztével megszánta és beengedte őket a jegyirodába, volt hősugárzó, asztal, két szék. Először leültek egymással szemben. Egymásra kellett nézniük, annyira kicsi volt a hely, két tekintet alig fért el benne. Vanzi heves győzködésbe kez­dett, amikor felmérte a csapdát; próbálta rávenni Dedét, mégis menjenek át a hídon, félóra alatt átgabalyodnak, még kerülővel is, és akkor kényelmes fekhelyük lesz, vacsorájuk, és valamelyik reggeli vonattal visszaindulnak. Ez a jó megoldás.
Dede hajthatatlannak bizonyult, szart a megoldásokra, ne jöjjön neki Vanzi megoldásokkal, pont most. Azon a hídon Dede nem megy át. Hosszú ideig ücsörögtek így. Vanzi beletörődött, próbálta felhasználni a kényszerhelyzetet, ha már. Megkérte Dedét, álljon fel az asztalra. Dede engedett a kérésnek, túlzásnak érezte volna még ebben is ellenkezni Vanzival, elegendőnek tartotta azt a makacsságot, engedetlenséget, melynek segítségével sikerült Vanzit az állomáson tartani. Tehát engedelmesen felmászott az asztalra. Dede közömbösen ácsorgott, lássa, ölelgesse, ha akarja, ez a test már úgysem a sajátja, kívül került már ezen, és Vanzi keze sem Vanzié, amely végigsimítja a sűrű szövésű harsánypiros harisnyát, mely fölé Dede türkizzöld nejlont húzott elindulásuk délutánján, ettől színjátszós gyíklábai lettek, ez nagyon tetszett Vanzinak, ölelgette, becézgette Dede lábait, jóllakott anakondáknak nevezte őket. Néhány óra elteltével rájöttek, hogy széken ülve, asztalon álldogálva, anakondázgatva nem lehet eltölteni az éjszakát; föl kell feküdni az asztalra. Úgy feküdtek egymás mellett, mint egy koporsóban – elkerülte őket az álom. Jegyirodában, az asztalon nem lehet elaludni. Lekapcsolták a lámpát, vöröslöttek a hősugárzó izzószálai. Miközben Dede egyik oldalát felmelegítették, testének távolabb eső részeit kihűtötte a fagy. Vanzi legalább egyenletesen fázik – méltatlankodott magában Dede. A jegykiadóablakon át jól láthatták, ahogy az állomáson minden áll. A hely ennél jobban már nem is lehetett volna állomás, ennél jobban már nem is lehetett volna konkrét és hideg.
Fél év múlva Dede nyitott szemmel feküdt a senki-idejében, amely fölkelés, elindulás, feladatok terhe nélkül lengette kint a rózsaszín eget, terelte elhalkulni a ritkás motorzajokat. Néhány másodperc múlva morajlás, mélyből való zúgás rázta az ágyat; felült, testét valaki más mozgatta, valaki más végeztette vele a mozdulatokat. Néhány fontos dolgot ki kéne menteni a házból, rémlett fel Dedében; elsősorban önmagát. Felkapott egy-két nélkülözhetetlennek vélt holmit, a „valamit ki kell menteni a házból” ösztönének engedve. Kiesett az emlékezetéből, miképpen került a kertbe. Pizsamában, mezítláb állt a nedves fűben, a ház oldalán ujjnyi repedés futott végig, melltartót és asztalterítőt szorongatott; fontosak a mellek. Elült a moraj, megszűntek a rengések. Fölébredt többhónapos kómájából, és belső szeizmográfjai segítségével észlelt valamiféle megkönnyebbülést: mostantól Vanzi teljesen és tökéletesen mindegy számára. Elkezdhette Vanzi független hétköznapjait. Visszament az emeletre, az ágyba, és újra elaludt. Mintha jöttek-mentek volna körülötte. Felriadt újra. A balkonajtót közben valaki becsukta, őt pedig betakargatta, még egy plédet is terített rá, ágya mellé kiflit rakott, párizsit, zacskós kakaót, és a szalvétára azt írta nagybetűkkel: Egyél, bazmeg! Talán Vanzi járt itt, gondolta Dede. Csak Vanzi lehetett, pedig Dede azt kérte, vigye el a holmiját, de inkább ott hagyta mindet – majd ekkor meg akkor. Ezt tartották benn hallgatólagosan a kapcsolatban, Vanzi cuccai Dedénél legyenek, és emiatt lehessen jönnie ezért-azért, néhanapján. Épp néhanapja volt.
Valamelyik este telefonált Vanzi. Elszakadt az Achillesz-ina foci közben. Szakad minden, gondolta Dede. Előző nap álmában Vanzit tolószékben ülve látta, ezen az estén tolószékben kocsikáztatják a sebészeten. Ennyire össze vagyunk kötve, temette arcát tenyerébe a nő. Mégiscsak be kell mennie a kórházba. Mióta Dede elküldte, Vanzi jó ideje Lillánál lakott egy öreg villában. Lillával a villában.
Rozsdás vaságyon feküdt Vanzi, akkorra már megműtötték. M. ült az ágya szélén – az a bizonyos, addigra teljességgel bebizonyosodott, nő. Dede ekkor látta először. M. észrevette, gyorsan felkelt, elbúcsúzott, Vanzi gyöngéden megsimogatta a kezét. Sűrű, göndör, sötétbarna haja volt M-nek, természetes göndörséggel. Egészen világos nejlonharisnyát viselt, fekete velúrcsizmácskát, testhezálló kabátot, piros rövid szoknyát. Dede próbált máshova nézni, nehéz volt eldöntenie, illetekés-e ebben a jelenetben. Megérkezett Lilla. Beelőzött. Frizurát csináltatott, talán kicsit le is fogyott, nyakláncot rakott fel. Dede röhögött magában: Itt mindenki nagyon ki van ma öltözve. Lilla Vanzinak sajtmártásos raviolit hozott, sötétkék szaténpizsamát, rózsás törülközőt, apró szappant, meg egy fonott kosárkát, benne teás dobozzal, csokival, golyóstollakkal, jegyzettömbbel. Meglehetősen illetékesen állt Vanzi ágya melett, mint aki határozottan jogosult gondoskodni róla. Amikor Vanzi hozzáköltözött, Lilla kikerült azon nők csoportjából, akik senkit sem táplálnak, és ezt a kórházi ágy mellett is érvényesnek találta, nehezen ment az árnyalatnyi különbségtevés, mely a technikai és baráti értelemben vett ottlakás és az együttélés között adja magát. Húzta az időt: ezt az embert Én táplálom, a táplálás, elszállásolás alapján ez az ember, itt a kórházban, az én gondoskodásom kizárólagos alanya/tárgya.
Most én következem, most már menjen innen Lilla, gondolta Dede, és határozottan letette a hozott holmit az ágy szélére – pizsama, törülköző, fogkefe. Hová fogsz hazamenni, kérdezte Vanzitól. Hozzád, ha lehet, válaszolta Vanzi. Dede meglepődött, lehet, mondta ki váratlanul; mankóm lesz, vigyorgott Vanzi. És M.? – kérdezte Dede. Vanzi hallgatott.
Lement a két hét. Zárójelentés, szedelőzködés, Vanzi talán bicegni fog egész életében. Eldőlt, hogy nem Lillához megy haza, Lilla behozta furgonon a nála hagyott holmikat. Hat darab bronzszobrot, Vanzi öntvényeit. Lillánál jól elfértek az alagsori műhelyben, bosszúból felcipelte az összeset a kórterembe, és Vanzi ágya mellé installálta a szoborcsoportot. Ebben a pantheonban Vanzi, a rokkant félisten (negyedisten) erőltetetten nevetett. Elmész te a p.-be, vetette oda Lillának, aki elégedetten Dedének: Na, akkor neked is legyen szar egy kicsit! Dede értetlenkedett, Lillának sem lehetett könnyű idespeditálni a fél műcsarnokot, meg miért gondolja, hogy neki, Dedének, olyan baromira jó, és emiatt kijár egy kis vacakság, egy kis cipekedés. Lilla őrjöngött: akkor vigye haza M., vigye Vanzit és a szobrokat, cipelje M.!
Lilla dühödten trappolt el a kórházból meghiúsult együttélési törekvései miatt; határozottan eltervezte, miképpen fognak együtt élni Vanzival, aki egy szál ruhában költözött hozzá, kézzel mosott magára a mosdókagylóban, meztelenül, váltás ruha híján, Lilla pólóitól idegenkedett, emiatt meztelenül mosott, és éppen gyönyörű fehérre dörzsölgette az ingnyakát, amikor benyitott Lilla, meglátta a lenyűgözően kidolgozott, nyúlánk, mosásnak indult szobrásztestet; végigborzongott, és haladéktalanul kieszelte ezt az együttélés-tervezetet. Vanzi alig zavartatta magát, jóban volt a saját meztelenségével, valamint tudatlanságban afelől, mi mindent alapoz Lilla az ő szobrásztestére.
Vanzi mankóval bicegett lefelé a kórházlépcsőn, Dede vonszolta a szobrokat, kellett az ágy, a hely az új betegnek, nem engedték otthagyni az installációt, pár napra sem. A furgonos, akit a kórház elé rendeltek, nyugodtan várakozott a volán mögött, járatta a motort, elvárta, hogy Dede pakolja a bronzokat, melyeken Vanzi állólámpaként jelenítette meg önmagát, heréire húzott lámpabúrával, jegyzőköny­vezetlen testtartásokban, minthogy Vanzinak szokatlanul nagy heréi adódtak, igyekezett ritka adottságát valami módon kihasználni; a sofőr arra a napra már nem vállalta a világítótesteket.