[Látó, 2009. március]

dr J.-nek

Túl nagy lesz ez a gödör az almáknak, mondtam, félig sem telik meg, minek tovább ásni, de te csak nevettél, s neked lett igazad ismét.

Ez most már nem a mi kertünk. Valami iszonyat rajzolta át az éjszakát, meg a rá következő nappalt is, majd megint az éjszakát, ki tudja, mióta folyik mindez, ki tudja, meddig tart még. Régebben volt értelme ennek a kertnek, volt értelme a benne lakó almafáknak, mint ahogy nekünk is, együtt. Ittuk a sok jó almabort, és a fák sem voltak még meddők, de egy ideje valami féreg fért az almához – te vetted észre, almamoly, milyen lágy ez a szó, almamoly, almamoly, dúdoltad, és ez a kis dallam átkerült az én fejembe is, kiverhetetlenül, elorozva napjaim nyugalmát.

Ezeket a szavakat csak gondolom most, elég súlyosak, hogy ne kelljen őket soha kimondani. Te már nem emlékszel a tavalyi almabor ízére. Nem emlékszel, hogyan őröltük az almát a nagy húsőrlőben, napokig, rajtad csupán az a kis fodros kötény, az almalé csípte a bőrödet, de te csak nevettél, ragacsosan simultál hozzám, mindannyiszor, és én sehogy sem tudtam neked ellenállni. Tél végéig kitartott az almabor, szürcsölgettük együtt nagy fakupákból, s az ablakon át elnéztük, olykor szürkületig is, a fákra rakódott kéretlen hókérget, a fehér semmiben kutakodó varjakat.

Ez már nem a mi kertünk. Körbezár még az éjszakán átnyúló hőség, az erjedésnek indult almák ecetes illata, verítékcseppekben mérem az időt, amit egykor együtt karafával, almaborral mértünk. Te fekszel hallgatag. Óvatosan, egyenként gurítgatom az almákat combodra, válladra, melledre, vigyázva eljátszunk ebben a nemrég még paradicsomi kertben, vigyázva, talán mégsem űzetünk ki belőle. Én sem beszélek, elég a gondolatok gördülő súlya, ahogy halmozódnak rám egyre, mint az almák lágy testedre.

A te ötleted volt, el kell temetnünk az almákat, mondtad, hozzáfért az almamoly, sosem lesz ebből jó almabor. Talán van köztük még menthető, akadékoskodtam, az ellentmondás kedvéért is, talán van még ezekben a fákban annyi erő, ősz végéig kitartó almabor. Hajthatatlan lettél. Akkorra már egy ideje közénk férkőzött az enyészet, rágta a reményt valami, féreg vagy bimbólikasztó bogár, egyre megy – s a bort is megcsapta valami rosszféle szellő; megfúvantották a bort, mondják ilyenkor a tapasztalt almásgazdák, túl nagy levegőhöz jutott, ecet lett belőle.

Túl nagy levegőhöz jutott, akkor kezdődött. Immár egyedül néztem esténként a fákat, még zizzent rajtuk a levél, a kabócák zörögtek, zakatoltak, én pipáztam, egyre csak fújtam a felhőket magamból, hogy a dohány füstje elnyomja bennem a bőröd hiányának illatát, már csak a réges-régi almapálinka volt velem akkor, amit még nagyapám főzött. Megérkeztél végre, már több is volt, mint hajnal, rám nevettél, és tovalibbentél menten, mintha mi sem történt volna, ott hagytál engem ismét kimondatlan kérdéseim ködébe burkolózva, hányszor meg hányszor éltem ezt a fogságot.

Most már köréd von fátylat a rothadó alma illata, mint baljós szemfedő.

Csak egy roppanás volt. Kinevettél engem, hátravetett fejjel, mint aki nem tud betelni a jókedvvel, kinevettél, szemedben ezekkel a különös villámokkal, amiket mostanában hajnalonta hazahordtál, haza, a kertbe, ami valamikor a miénk volt. Próbáltam kilesni a mozdulataidból, hol járhattál ismét, miért hagytál magamra a fákkal. Almamoly, almamoly, ez a dallam járt a fejemben végig, ahogy te dúdoltad, nem tudtam szabadulni tőle. És te csak nevettél, gurgulázón, csúfondárosan, fogaidon a nyál gyöngyözött, a te simogatón édes nyálad, hajad – a seszínű, ahogy te nevezted mindig, de én méznek láttam – idegesen belehullámzott a sötétbe. Azt akartam, hogy elhallgass, hogy hagyd ezt abba, mert az a kacaj felhasította az éjszakát, felsebezte frigyünket, csak azt akartam, hogy ez megint a mi kertünk legyen, a mi régi édenünk, csak azt akartam, hogy újra legyen almabor, nem csak ecet.

De ez már nem a mi kertünk. Nézem ezt a lilás nyomot a nyakadon, mintha virág vagy akantuszlevél formájú, akkor már nem is az én ujjaim voltak, melyek ezt tették veled, nem lehetett uralmam felettük, mert te csak kacagtál és kacagtál, egyre hisztérikusabban, hol hörgőn, hol sípolón, hol vinnyogva nevettél, nem tudtál elhallgatni sehogy se, ezzel akartál engem legyőzni; nem vettél tudomást a tényekről, arról, hogy valami iszonyat rajzolja át éppen az éjszakát.

Aztán az a roppanás.

Sokáig feküdhettünk ott a tornácon, a hirtelen szétterülő csendben, a hajad elomlott alattunk, immár sárgán a még ügyelő hold fényében, egy idő múlva, nem tudom már, mennyi, lassan vöröskésre váltott, felizzott rajta a hajnal. A csend helyét is átvette valami kattogás, előbb tompán és távolról hallatszott, aztán egészen közel a fejünkhöz, annak a roppanásnak a hangja, újra és újra. A kabócák hallgattak. Nem nevettél már, és én nem tehettem róla, nem tehettem érte. El kell temetnünk az almákat, a gödör éhesen tátongott az almafáknál, a kerítés mellett, körülötte a kupacokba felhordott alma – messziről derűs szüretnek tűnhetett akár, de én tudtam, hullott alma ez, mind enyészetnek indult már, mindhez hozzáfért a féreg. El kell temetnünk őket mihamarabb, most már én is mondom, gondolom magamban, az is elég, arcomon könnylepel, úgy eregetem az almákat melledre, öledre, nézem, ahogy gondosan, szinte óvón köréd, rád gurulnak, nem túl nagy a gödör, te azt mondanád, egy hely van még benne, s talán most is nehéz lenne ellenállni a csábításodnak. Órák és órák múlnak, nem mérem már az időt, a fullasztó meleg, amivel ez a nap kezdődik, a tegnapi vagy talán az azelőtti folytatódik, már nem csupán fojtogat, de húsodba mar, édeskés bűz hatol át az almák közti réseken, elegyedik az erjedő gyümölcs karcos szagához; kettős gyász rajtam ennek a tikkasztó új nyári napnak a kezdete, nem tudom elhessegetni a dallamot, amit te hagytál rám, almamoly, almamoly, kattogássá erősödik, reccsen, roppan ez a lágy szó a rothadó ravatal fölött, almamoly.