[2010. június]

Égő szemmel fekszik fejed a párnán,
súlyos kötésként nyomja a homály,
csak forgolódsz reménytelenül, árván,
forró és nyirkos tested szinte fáj;

a rémeket rejtő sötétbe nézel,
melyben holt emlékek kísértenek:
sok balgaság, amit éretlen ésszel
műveltél – s szíved újra megremeg.

Fekszel izzadtan, magadat gyötörve,
várod, hogy végre lepjen meg az álom,
s a rémeket agyadból elsöpörje,

vagy már döcögjön ez az éj tova,
és jöjjön halvány, hűvös fénysugáron
a mentő hajnal – s nem jön tán soha.