quasi una fejpályaudvar

Észveszejtően dögunalmas
ücsörgés az Am Hofon, hát ezen a téren
se hittem!
Nem is gondolok semmit, ilyeneket se.
Megpróbálok rágyújtani.
A nap ragyog, öngyújtóm lángja hatalmas.
Hátrasandítok, fölfedezem
mégis az Am Hof szépségeit.
Ezek kőből és malterból valók.
Vagy egy pezsgőcég borvörösen
mozartias épülete.
Kőszívű hölgyek és malteroslányok
nyilván itt is vannak, nekem
mégis egyéb az édes élet:
ez az észveszejtő dögunalom,
mely kezd kirajzolni bizonyos
körvonalakat.
A cigit szívni elfelejtem,
eldobni tékozlás,
szorongatni unalmas
és ujjbegyszikkasztó.
Amúgy is teljes a hőség.
Száraz hő, forgatom benne a fejem.
Lábujjaim mozgatom cipőmben.
Érzem könnyűségét,
és hogy ezen a téren!
Sose hittem, hogy én itt ücsörgök még.
Aztán szabadság-miatt-zárva boltsorok közt
megyek le a Wipplinger utcára,
ki hinné, milyen árnyas, barna tónusú,
csillogó-réz-korlátos,
kakasülős boltban tíz silling
a kávé!
Még sorra kerül egy beszélgetés itt
– az Am Hof után minden más
lehet, gondolom! s ha így más, más is
nekem azonnal, legföljebb tévedek –,
gyakorlom hosszú, kitartó nézésem,
ennek újgazdagja vagyok,
régen ez nem volt,
közlékenységem úgy a régi, hogy
óhatatlan, de kontrollálom, mulatok
rajta el nem mosolyodó arccal,
vállam úgy vonom meg, mint aki
nem tehet az egészről.
A Porzellan utca, persze, mindenhogy
a régi, én nem vagyok az, itt már
ezt egyértelműen érzem.
Az „Am Hof Érzés" jön velem,
nem is makacsul – mert hogy
ki akarna szabadulni tőle?
A Strudlhof lépcsőn lejövök –
a matematikusról elnevezett utcán
közelítettem meg; mi minden mondható!
de kit izgat! Pázmáneum, vagy mi, és B. gróf,
az első-világháborús külügyminiszter
és satöbbi
palotája, most katari követség,
krákogok egyet, ennyit németségem
osztrák oltárán áldozok, aztán,
mert az „Am Hof Érzet"
is enyhén változékony
állagot hagy kegyesnek,
hugyozok, a Strudlin, csak így,
per Strudli, elnézem ablakom,
laktam itt, a Strudelhof Hotelban,
mit kezdenék belengő teraszajtajával,
a nagy függönnyel, a nagy reggelivel,
az én visszafelé lejtő falú,
párkánytalan, gijotinablakos
londoni szállodám citromleve,
csak hidegvizes mosdója,
a neszkávérágás, a múzeumivécénszarás,
az örökké klórszagú lepedőlobogókkal
megadólagos álkereskedő-hajó,
a lépcsőház világa után, a döngő
ajtók, beázó mennyezetek
kétemeletnyi csorgásait követően,
a fémhengereken seggreszánkázó
éjszaka hazatérő lakók
élménye végén ennyi eleganciával,
ami itt a gróf palotájának
mintegy árnyékában virul? Szemközt,
el is nézem a lépcsőről,
zöldek a cserepes fák a teraszon,
mögöttük fénylik a sok bádog
kürtő, borítás, vasalás, pitli,
egy ablak nyitva, árnyas és barna
belső tér fogad látványával,
Szarajevótlan, mondom, mert a másik
emeleten megy a tévé,
emlékszem, életemben a második
színestévéélményem a Strudli Szállóban volt,
valami kerékpárverseny, Tour, ilyesmi,
az első Felix Klee
lakásán, ölünkben ücsörgött Akárhanyadik Bimbo,
a híres macska leszármazottja,
na, ez akkor Ottlikék Metzengerstein
nevű (Poe-tól a név/elnevezés, az ősmagyar
Metzengerstein és Berlifitzing családok, ugye,
egy novellában!) cicája után, s a tévén,
gyanítom, nem célzatosan,
a kambodzsai vagy laoszi események, nem is
jegyzi meg az ember aztán, tizenhét év
múltán, hol öldöshettek le négymillió
lelket, hagyján, de testet, hagyján,
de hogy nem hihettük, még mindig
az ENSZ-csapatoknál tartottunk
képzeletben. Még rójunk fel bármit
is „a nyugatiaknak"; ho-ho-ho-hol épp csak
más-más a kényszerképzet. Na, itt
Szarajevó megy, ezen a tévén, nézem
a Strudlhof lépcsőről, a gróf palotatövéből,
az Am Hof után.
Az Am Hof után az érzület
azért ugyanaz marad más mivoltában
is. Ugyanazok maradunk más mivoltunkban, és
ugyanazon mivoltunkban mások leszünk. Sőt,
a teljes napsütés és dögunalom,
ennek édes élete az Am Hofon
szinte egyenest épp ez!
Ismét a Porzellan utcán megyek,
csokis boltomhoz, ahol előző nap
társnémnak egy doboz bonbont vásároltam;
„némettanárként" annyit oktattam ez a
„vesz egy doboz bonbont", hogy
a rendőrkaszárnya vagy a kádfürdő
– szintén a közelben ott, Doderer
utcája mellett! – helyett, nyilvánvaló,
a bonbonvásárlást választottam, mi több,
több doboz bonbont is vettem
társnémnak, főleg – Kálnoky emlékére
e viccet! – alkoholos töltetűeket, belga
bonbonokat, satöbbi, hogy, lásd 7000
nap című, ne ehessem véletlenül se.
Ezt egy tábla keserű csokoládéval elintéztem.
A csoki mégse sós krumpli, hogy az ember kiköpdösse,
ha élvezte már ízét.
Egy rószaszínű elefánt ülepe
néz a csokis bolt kirakatából, a betört
üveg pókhálózata mögül, felirattal:
„Bármily csábítóak is
leszállított áraink, kérjük,
méltóztasson az ajtón át
megközelíteni minket."
Nem megyek be. És a többi, ez volt Bécs
az Am Hofhoz címzett élmény jegyében.
Ám a hatás határtalan.
Minden határ hatástalan.
Olyan, mint a fogyás
a máj hirtelen támadott
jó zsíremésztése következtében.
Csak ezt a hasonlatot hozhatom.
Valami efféle történt velem,
szellemiekre értve.
Már amennyiben szellemként jártam volna
Bécset, de nem hiszem, kísértetként csak
a Krisztinán járok, lásd Nemes Nagy Ágnes
sárga-kékje, és Jékely Cyranója,
orrom és csuklómon a duzzanat
az elhagyott kilókkal is csak elenyészőt
enyészik, hozzájuk több kell
majd; de csak majd!, az Am Hof Feeling:
életkedv is, Dzsajdevivre! feszengve
veszem elő írógépem mögül Virginiát,
ahogy lemegy, zsebét kavicsokkal megrakva,
az Ouse-hoz; hát én is mennyit gondoltam ilyesmit,
de még abban is másnak van igaza,
hogy a versírást abbahagyni, mi több,
abbahagyásra fogadalmat tenni:
fölösleges, ne-csináld-már dolog – – –
csináltam, de visszacsinálódott.
Az Am Hof, az hat, ez az
Am Hof Akármi,
magam ehhez csak annyit adhatok
hozzá, hogy itt már félregépelem
ide is másolom (kerüljön a vers végére,
formaalkotó
kedvem épségének jegyéül,
a dögunalom megváltásaképpen,
a kibeszélhetetlen én hídjaként,
lélektől lélekig mintegy):
Am Hpf,
sic.
Mint valami fejpályaudvar.