[Látó – 2009. május]

Részlet

Aki emlékezik: Kovács Ádám (38) – élelmes, az üzleti világban magát pompásan kiismerő, dörzsölt vállalkozó. Ekler Ágost és Jackson Ockpoll giccsfestményeinek szakavatott értékesítője. Gunyoros, okos, magánéletéről alig beszél; sztorija viszont sok van.

Kiszáll a Porsché-jából
(Állókép: számlatömb köré csavart adóbevallás, szürke gazdasági háttérrel)

Szóval maga is inkább a sztorira kíváncsi, mint arra, hogy finom pszichológus-ösztönöm remek sugallatait Eklerre vonatkoztassuk… Hát kérem: szakmám az igények kielégítése, úgyhogy szívesen mesélek: főleg mert pénzbe nem kerül, márpedig a fantáziának csupán a pénz tud korlátokat szabni. Bizony, nézzen meg akárhány rendezőt – akikben hatalmas adagokban bugyborékol fel a grandiózus zsenialitás –, amikor a produceri iroda soványka költségvetését meglátják: azon nyomban elvetik a sok kreatív, de pénzt igénylő, nagyszerű ötletet. A harmadik kudarc után pedig már nem is álmodnak nagyot a szerencsétlenek, s unalmas művészfilmek tömkelegét kezdik készíteni, mert azt kevés pénzből ki lehet hozni: elég hozzá két színész, akik szenvedő arcot tudnak vágni, egy sötét szoba és néhány elkoptatott szimbolikát sugalló helyszín, úgymint istálló, aluljáró vagy vidámpark.

De visszakanyarodva a szakmára: szép és eseménydús munka ez. Egyetlen baja van csupán – nehéz a megfelelő embereket megtalálni. Itt vagyok például én, a magam számos, jó képességű, tisztességesen és korrektül alkoholista festőmmel: ezek megbízhatatlanok, de az ebben a műfajban fellelhető vékonyka minőségi skála felső felén trónolnak – hadd jegyezzem meg még egyszer, hogy ilyen volt Ágost is, rest in peace. Amit ezek megfestettek, ha éppen nem voltak részegek, vagy nem képzelték magukat istennek, és nem kérték ki maguknak a rendelést, az meg volt festve. Van aztán néhány közepesnél gyengébb, színjózan fiú, akikbe ugyan cseppnyi szentlélek sem szorult, s ha szorult sem munkál, de pontosan és időre festenek meg mindent, amit kell – igaz, gyengébb minőségben. Hogy melyik jobb? Szerencsére ezen nem kell töprengenem, mert a mi cégünkben mindkét fajtának helye van.

Mostanra finom, összeszokott és összekopott kis társasággá lettünk… tudja, én a világért sem ejteném ki azt a szót, hogy csapat. Én a saját üzletemet még az őskorban, a hajnalok hajnalán csináltam meg, és nem használtam ilyen trendi szavakat. Sőt, valósággal rosszul leszek, ha meghallom őket. Persze, ha kosztümbe öltözött ifjú hölgyek mondják, még beérem egy könnyed szédüléssel. De amikor nagydarab, akár bányamunkára is alkalmasnak látszó, de mégsem alkalmas, pohos, pocakos, láthatóan büdösen férfias, de mégis nyálasan feminin, és legfőképpen szemüveges fiatalemberek szájából hallom meg a csapat vagy a csapatmunka szavakat, nos, ilyenkor legszívesebben kést szegeznék a torkuknak. Nagyon kihoz a sodromból ez a neokapitalista diskurzus: én régi harcos vagyok, magányos és főnök. Persze, amit lehet, magam is megteszek azért, hogy összetartsam az embereimet: például gyakran szervezek nekik versenyt. A festőknél egy kiállítás a tét valamelyik puccos galériában az ún. művészképeik számára (ezt egy kis pénzmaggal könnyedén lezsírozzuk nekik), csak jól és sokat kell festeni. Az ügynökgyerekek luxuskurvát kapnak, már persze csak az, aki a legtöbb képet eladja adott időn belül. Mit mondjak, pörög a bolt.

Mikor kezdtük a munkát – még csupán hárman: kereskedők és barátok –, mi is versengtünk… ja… na, akkor mindjárt elmondom, csak lássuk a vezetőséget. Hát ugye vagyok én: feladatom az egész bolt koordinálása, rendelések és teljesítések intézése, a festők és eladók munkakedvének eget nyaldosó lángra való felszítása. Aztán van Laci, az unokatestvérem; ő tulajdonképpen a helyettes, ő foglalkozik a bolttal, ha én nem érek rá, személye a pénzügyek tisztaságának és a pénzek mosásának garanciája. És végül ott van Tamás, Imreh Hunor Tamás – de így, ahogy mondom, h-val az Imreh végén: erre nagyon érzékeny, és őt nem ajánlatos felbosszantani – ő a… ő a… harmadik. Ha mi vagyunk Lacival az agy, akkor ő a testi erő kis társaságunkban, a megfélemlítés és a hatékony üzleti tárgyalások mackós, de mégis kellemetlenül durva eszköze.

Szerencsére engem szeret, Lacit nem veti meg, és a festőket sem veri, de ettől eltekintve nem egy kedves ember. Kidobó volt az Arany Lóherében, ott ismerkedtünk meg, és onnan hívtam magamhoz dolgozni, igaz, remegő szívvel, rettegtem ugyanis attól, hogy ha nem tudok neki elég munkát adni, leveri rajtam a pénzét. Már akkor is nagyon kopasz volt, nagyon magas, és német márkájú overallokban járt: mindegyiken azt írta, hogy Deutschland über alles.

Fölöttébb érdekes ember, szívesen mondanám, hogy beszélgessen el vele, de egyrészt valószínűleg nem tudná megfizetni, hogy meséljen néhány dolgot az életéből, másrészt, ha rossz napja van, könnyen eljár a keze, úgyhogy inkább én mesélek róla, jó? Például ott van az a h betű a neve végén, na, azt még én sem mertem megkérdezni soha, hogy miért. Igaz, nincs is rá szükség, mert mindenki Tatának szólítja. Ezt sem tudjunk, miért kapta, mindenesetre jobban hangzik, mint a rendes neve. A feje csúf, ő maga százhúsz kiló, csupa izom, és több mint két méter. Persze, egy bűbáj, de csak amikor az akar lenni.

Emlékszem esetlen bumfordiságának első megnyilvánulására. A kilencvenes évek elején megjelent egy tarka színekben játszó, Változtasd meg élted az agykontroll segítéségével! című, életvezetési tanácsokat tartalmazó, vastag könyv. Tata kölcsönkérte valakitől, nagy nehezen elolvasta, és annyira megtetszett neki, hogy úgy döntött, valahonnan ellopja. Így is tett, ez volt az első alkalom, amikor könyvet lopott: később azt mondta, hogy nagyon izgalmas érzés volt, a koponyáján bizseregtek a sörték közben. Eltelt aztán pár munkás év, és megjelent a nagy sikerű könyv folytatása, a Változasd meg élted az agykontroll segítségével! 2. Tata már nagyon várta, hogy kapni lehessen, úgyhogy a megjelenés napján azt is ellopta. Ott tartja őket a tévé tetején, s néha felolvas nekünk belőlük, persze, nincs mukkanás, nincs röhögés, nincs segítés, mikor a pszichoanalízist ki kell ejteni, mert ilyenkor kiesik a kezéből a könyv, és belemegy a röhögő kolléga arca.

Mielőtt üzlettársak lettünk volna, Tata pénzbehajtással foglalkozott. Bár megjelenése lenyűgöző, önbizalomhiánnyal küzdött ő is – ezért úgy döntött, hogy a nagyobb hatásosság kedvéért feltetováltatja a jobb keze első ujjperceire a „halál” szót, hogy ha valakinek odadörgöli az orra alá az öklét, akkor az még jobban megijedjen. Igen ám, csakhogy amikor megszámolta az ujjait és a betűket, rájött, hogy a halálban eggyel több betű van, mint amennyi kellene (a hüvelykujj első percére ugyanis nem lehet az „l” betűt felírni, mert nehéz úgy tartani az öklöt, hogy egyszerre legyen elég félelmetes, ugyanakkor a szó jól olvashatóságának az élményét se kisebbítse semmi). Egészen elkeseredett szegény. De aztán egyik munkája kapcsán megismerkedett egy bölcsészgyerekkel, és annak volt egy-két ötlete.

A fiú klasszikus bölcsész volt, hosszú hajjal, szemüveggel és tarisznyával élte az életét, és nagy mennyiségben szívott füvet. Mivel azonban egyszer az ösztöndíj nem érkezett meg időben, Tata főnöke Tatára bízta, hogy valahogy együtt előkerítsék azt a fránya pénzt. (Don, mert így hívták Tata főnökét, mondta mindig, s bizony, annyira megtetszett nekem, hogy magam is sokszor emlegetem a festőimnek: A pénz nem boldogít, a pénz nem minden. De mind a Don üzletfelei, mind az én festőim dührohamot kapnak, mikor ezt a kőbe vésett igazságot meghallják – sokszor töprengünk azon, hogy miért.)

Tata a Margitszigeten bukkant rá a fiatalemberre, ott ült a haverjaival valami bölcsészkocsmában. Mikor kollégám fényesre polírozott, tar koponyájával megérkezett, a haverok gyorsan elszaladtak, szegény fiú meg ott maradt sarokba szorítva, és látta, hogy nincs menekvés. Volt benne méltóság, úgyhogy gyorsan levette a szemüvegét, és várta a verést. Tata azonban előbb egy kis eszmét futtatott:

– Ön bizonyára azért veszi le a szemüvegét, hogy miközben én verem, legalább a szemüveg ne sérüljön meg, és ha majd felépült, újra használhassa, ne kelljen a Fotexben, vagy várjunk csak: Fotexban?, na mindegy, szóval sok pénzért újat csináltatnia. Egyszóval reménykedik. Ez roppant dicséretes dolog, hiszen a remény hal meg utoljára, mint azt olvasmányainkból tudjuk. Sajnos azonban ki kell ábrándítanom: ez a verés olyan lesz, amiből valószínűleg soha nem épül fel, ergo szemüvegre se lesz szüksége a továbbiakban. Úgyhogy nyugodtan visszateheti az orrára.

A fickó ettől a szózattól elájult, és Tatát nem olyan fából faragták, hogy egy ájult bölcsészt megverjen, meg hát írta az agykontroll is, hogy ez nem volna szép dolog. Úgyhogy kért egy kis buborékmentes ásványvizet, fellocsolta a fiatalembert, vett neki egy sört, és elkezdett vele beszélgetni, hogy egy kis lelket öntsön belé, s utána nyugodtan és rendesen meg tudja verni. Remek beszélgetés kerekedett ki ebből, a diák mindenre lelkesen bólogatott, és kétszer megpróbált elszaladni, de Tata – öklének egy-egy szelíd suhintásával – ebbéli igyekezetében atyáskodva megakadályozta. Félórával később akkora barátok lettek (legalábbis Tata szerint), hogy ez a nagy, erős és érzelmektől mentes ember szemében könnyekkel osztotta meg új barátjával a felett érzett titkos bánatát, hogy milyen pórul járt a fránya „halál” szóval és az ujjak számával. Képzelheti, micsoda örvendezés volt, mikor kiderült, hogy a diákember bölcsész, ráadásul magyar–angol szakos hallgató. Tata gyorsan adott néhány pofont a látszat kedvéért, aztán kértek tíz sört, összehajoltak, és elkezdték a legfrappánsabb ujjfeliratot kieszelni.

Kollégámnak első felindulásában egy olyan verzió jutott eszébe, hogy „meghalsz!”, de miután megszámolták, kiderült, hogy ez még a „halál”-nál is rosszabb, úgyhogy gyorsan elvetették. Szegény bölcsészfiú igyekezett magát hasznossá tenni, így csakhamar kieszelte a „death” szót, de mikor a türelmét veszíteni kezdő Tata leírta egy söralátétre és megszámolta a betűket, akkora nyaklevest adott neki, hogy beesett az asztal alá:
– Édes fiam, ez is öt betű, és a kiindulási probléma is öt betű volt! Hát ezért itatlak én téged, te hálátlan féreg? Sunyin támadsz rám, hátba szúrod a saját jótevődet?! A nyakadat kitekerem, ha nem szeded össze magad!

A diáknak tehát gyorsan eszébe jutott, hogy legyen „Die!” a megoldás, mert az így, felkiáltójellel, pont kifér a négy ujjra. Ez – persze csak midőn szegény elmagyarázta, hogy mit jelent – módfelett megtetszett Tatának, úgyhogy miután a reménykedő diák reménységeit két ujjának erős roppantásával kioltotta, elautózott egy tetoválószalonba, és feltetováltatta a jobb keze ujjaira, hogy „Die!”. Csakhogy, lássuk be, ez elég viccesen nézett ki, és akkoriban nagyon rájárt a rúd szegény Tatára: mind értelmiségi munkákat kapott, ráadásul klientúrájának nagy része elég jó volt angolból, így, amikor az orruk alá dörgölte az öklét, és azok meglepett arccal elolvasták a feliratot, mindegyik elkezdett röhögni. Tiszta kutyakomédia lett a verésekből, és mivel az eredeti cél nem ez, hanem a szigorú megfélemlítés volt, Tata elég dühösen ismét felkereste a szemüveges bölcsészfiút. Nehezen bukkant rá, és alig fért be a könyvtár vékonyszál legényekre méretezett ajtaján, de végül megtalálta, és addig verte a fejét egy kávéscsészével, amíg az megígérte, hogy leülnek az olvasóban, és kieszelnek valami komorat a még üres bal kézre. Így született meg az ötlet, hogy a bal kéz négy ujjára a „halj” szó kerüljön, és Tata a kis papírcetlivel, amit a tetoválómesternek vitt, nehogy helytelenül írják fel, elégedetten távozott (kifelé menet nem mulasztotta el ellopni a Változtasd meg élted az agykontroll segítéségével! 3-at).

A baj az volt, hogy mikor ezt a feliratot meglátták a fenyítésre alapos okot adó emberek, újfent röhögni kezdtek. De már nem csak az értelmiségiek, hanem a dolgozó nép is. Azzal bosszantották szegény munkáját végző verőlegényt, hogy direkt és szándékosan „hajl”-nak olvasták a szót, és ebből különböző élceket faragtak. Hogy azt mondja: Mi ez a hajl? Csaknem hajlat? Hajlék? Hajléktalan? Hajlakk?, így a munkásosztály. Hahaha, biztosan az elhajlás rövidítése, kacagtak az értelmiségiek, és szerencséjükre Tata nem vette a lapot, hogy ezt nem a pofon elől való elhajlásra értették, ahogy ő gondolta, és gondolatban már meg is bocsátott nekik, hanem arra, hogy buzi.
Nos, mivel Tata mindkét dolgos keze így el lett baszva, otthagyta a melót, ahol a végére közröhej tárgyává vált, és rövid Lóherés kitérővel (ahol kezeit többnyire zsebre dugta, és inkább lefejelte a klienseket), nálam kötött ki. Azzal loptam be magam a szívébe, hogy elvittem egy orvos ismerősömhöz, aki lekaparta az ujjairól a feliratokat (igaz, Tata a nagy fájdalom miatt el kellett törje a kezét, de szerencsére gipszbe tudta rakni saját magát), és felajánlottam neki, hogy hagyja ott a beosztotti minőséget, legyen inkább az üzlettársunk.

Mint mondtam, karrierünk elején még csupán két festővel dolgoztunk, Ágosttal és Ockpollal: ők festettek, mi árultuk a képeket, így Tata megjelenése nagyot lendített az üzleten. Amelyik panelban ő megjelent, hogy „Hoztam a képet, kérem a pénzt”, ott kép eladatlan nem maradt. Mert maga el sem tudja képzelni, milyen könnyedén rendelnek az emberek, mikor a szép katalógust meglátják. Ebből is hozzon egyet, meg ebből is, ebből pedig egyenesen kettőt, tudod, Gizi, a másikat majd odaadjuk Józsiéknak a házassági évfordulójukra. Aztán mire a képek elkészülnek, megfeledkeznek a dologról, valahogy odalesz a félretett pénz, de még ha megvan, akkor is megpróbálkoznak a „Hinnye, azt a! Délelőtt még megvolt, de most decemberig sajnos nem tudok fizetni” trükkel, amit mi Lacival elég nehezen tudtunk kezelni: fenyegetőztünk, kiabáltunk, földhöz vertük magunkat, de a vége általában az lett, hogy nem kaptuk meg a pénzt.

Tata viszont forradalmasította a módszert. A kép átadása után együttérző arccal végighallgatta a potenciális vevők és reális megrendelők panaszait, miszerint Juci néninek, aki közeli rokon, épp most született ötös ikre, és odaadták minden félretett pénzüket, vagy hogy múlt éjszaka valami koldusok betörtek, és mind a kétmillió eurót magukkal vitték, aztán mikor elfogytak az érvek, elmondta kedvenc mondatát, miszerint: „Én igazán nem szeretnék erőszakoskodni, pedig nagy kedvem volna hozzá”, majd odalépett a tévéhez, kihúzta a csatlakozóból, a hóna alá vette, és elindult kifelé az ajtón. Hogy, hogy nem, ilyenkor mindig előkerült a pénz: ha nem a gépfiából, az üveges almáriumból, az anyu vagy az apu zsebéből húzták elő, akkor a szomszédtól kérték kölcsön, vagy gyorsan felvettek egy szabad felhasználású hitelt, kurva nagy thm-mel, de Tata pénz nélkül el nem jött. Persze, ha meglett a pénz, nem bántotta őket: néhány nevelő célzatú pofon kiosztása után visszadugta a tévét, újra bekereste a csatornákat, kezet rázott és távozott.

Így hát egy idő után nem is álltunk ki vele a „Ki tudja jobban behajtani a pénzt a megrendelőktől” versenyszámban, és különösen hálásak voltunk neki azért, amiért mindenkinek, aki kiejtette a csapatszellem és csapatmunka szavakat, eltörte az ujjait. Persze, volt olyan versenyszám, amiben Laci meg én voltunk a legjobbak, és szerintem ez így volt rendjén: egyenlők voltunk, ha nem is testi kiterjedésben, de rangban és egymás megbecsülésében mindenképpen.

Én például a különlegesebbnél különlegesebb ügyfelek felkutatásában és vevővé tételében vagyok a legjobb: olyanoknak is elsózom a festményeket, akikről józan ésszel senki sem feltételezné, hogy hajlandók tőlünk vásárolni. Adtam el képet elismert és futtatott festőművésznek, aukciós háznak, elit művészeti galériának, esztétának és múzeumnak egyaránt: rábeszélőképesség kérdése az egész. De a legbüszkébb arra vagyok, hogy egyszer egy vaknak is sikerült elpattintani egy csodálatos festményt.

Úgy történt a dolog, hogy valami hivatalos ügyben, egy hosszú és érthetetlen irat miatt sürgősen ügyvédi magyarázatra és értelmezésre volt szükségem, ezért felütöttem a Kisokost, kinéztem belőle egy telefonszámot, felhívtam, és kértem időpontot tíz perccel későbbre. Kaptam, de ekkor még nem gyanítottam semmit. Megérkeztem a megadott címre, és semmit sem gondolva nyugtáztam, hogy az iroda tulajdonképpen egy tömbház földszinti szobácskája, olyasmi, amilyenben – igényesebb házak esetén – a házmester a takarítóeszközöket tartja. Bementem, és láttam, hogy a berendezés elkeserítő: a nyolcvanas évek legrondább hagyományai jegyében készült kényelmetlen, kifoszlott egyenbútorok díszítették a helyiséget. Szőnyeg, függöny sehol, de akadt poros reluxa és csupasz fal dögivel.

A legdöbbenetesebb élmény azonban az volt, hogy kábé ötpercnyi hitetlenkedő pislogást követően meggyőződtem arról: ez az ügyvéd vak. Nem tudtam elhinni. Kérdések záporoztak a fejemben: vajon mióta vak? Hiszen a falon, mintegy díszként, ezüstözött keretben ott virított a diplomája meg a honoris causa. Tehát elvégezte az egyetemet: de hogyan? Vajon akkor még látott, és utána vakult meg? Bizonyára, hiszen vakon nem képezhették, nem olvashatott vastag jogi szakkönyveket. Ily vihar dúlt bennem… persze – jó üzletember módjára – nem mutattam meglepetésemet és döbbenetemet, de közben összeállt a kép, hogy miért kaptam olyan gyorsan időpontot, meg hogy miért olyan kopott és szegényes minden. A természet kegyetlen játéka: azt vette el ettől az embertől, amire leginkább szüksége volt, például egy hitelesítésnél, egy beadványnál, egyszóval mindennél, aminél tudnia kell, hogy pontosan mire üti rá a pecsétjét.

Igyekeztem túllépni ezen és természetesen viselkedni, ezért gyorsan szemügyre vettem a titkárnőjét. A fonnyadt hölgy minden bizonnyal a felesége volt – kis családi vállalkozás –: üveges tekintettel nézett maga elé, de ő nem volt vak, csak pösze. Komolyan mondom, sajnos. Szánalom, sírva nevethetnék és undor kavargott bennem, szinte hánytam. De összeszedtem magam, és enyhe kézremegéssel átnyújtottam az ügyvéd úrnak az iratot, hogy nem értem, és szeretném, ha együtt értelmeznénk. Az ügyvéd úr könnyed eleganciával kitapogatta, átvette, majd odaadta a feleségének a papírlapot, és megkérte, hogy olvassa fel. A hölgy nem rugaszkodott el a leírt szövegtől: onnan kezdve, hogy ikt., odáig, hogy s. k., olvashatatlan aláírás, mindent a lehető legbetűhívebben, irtózatos pöszeséggel felolvasott. A felolvasás közben az ügyvéd, ha mondhatom ezt, maga elé nézett, és értőn bólogatott. Paragrafusonként megállította az asszonyt, és elismételte, amit mindketten hallottunk, mintegy a dolgok magyarázataként. Bólogattam – magam sem tudom, miért, hiszen egyikük sem láthatott –, mintha érteném. Hümmögtem is kicsit hozzá, és együttérzőn az járt a fejemben, hogy hogyan tud ez az ügyvéd bármiért is ügyvédként szavatolni, mikor minden efféle indulata, minden hitele felesége akadozó és pösze olvasására van bízva. Ennek ellenére a felolvasást és magyarázatot követően eladtam neki egy szép képet, A szarvas vizet iszik a patakból-sorozatból.

Azzal kezdtem, hogy rögtön az ügyvéd úrhoz szóltam: a feleségével nem lehetett kommunikálni, katatón módon bámult maga elé a felolvasás után; néha egy kicsit pöszögött. A bácsi, eltekintve szemének émelyítően fehér színétől, egészen vidám fickó volt, úgyhogy a kötelező udvariassági körökön hamar túlestünk. („Mondja ki nyugodtan, hogy vak vagyok. Nemrég vakultam meg, még én is ismerkedem az ízével.”)

– Drága ügyvéd úr, természetesen megfizetem az értelmezésért kiszabott díjat, de engedje meg, hogy nyomban felajánljak egy csodálatos festményt, természetesen megvételre. Magasan kvalifikált, országszerte elismert festőművészek munkáit értékesítem, és meggyőződésem, hogy eddig minden házat, melyeknek falaira képeinket kiakasztották, derű aranyozott be.

Az ügyvéd úr arca érdeklődővé vált, de még volt benne némi kétely és elutasítás: vak vagyok, bassza meg, minek nekem kép!
– Úgy gondolom – folytattam –, hogy ezen a velem szemközti falon, melynek repedéseit oly sokszor végignéztem, amíg az ön remek magyarázatát hallgattam, csodásan mutatna egy A víz lezúdul esés közben. Meg ne bántódjon, ügyvéd úr, hogy még egyszer utalok rá: mindketten tudjuk, hogy ön vak. De próbáljon meg ettől elvonatkoztatni! Gondoljon arra, hogy az énutánam betérő ügyfelek milyen kellemes gyomor körüli bizsergéssel nyugtázzák majd, hogy ön, noha nem lát, az ők ügyféli kedvükért megvásárolt és nem kis küszködés árán kiakasztott egy ilyen szép és fölöttébb értékes, esztéták által is sokra tartott, modern művet. Nem kell beérniük a puszta falak, és nagyszerűsége ellenére, már megbocsásson, nem túl érdekes látványt nyújtó diplomájának lehangoló látványával, hanem tekintetüket, mivel amúgy sem kell az ön szemébe nézniük, A víz lezúdul esés közbenen pihentethetik, és egészen ellankadnak attól, hogy Ön micsoda könnyfakasztóan úriember. Szavatolni tudom, hogy Ekler Ágost festőművész úr csakis és kizárólag Önnek, és persze kedves nejének kedvéért venné a fáradságot, és festené meg ezt a képet, melynek tervét évek óta dédelgeti, csak a sok kiállítástól meg tévébeli szerepléstől még nem volt ideje hozzálátni. Ekler úrnak ugyanis rendkívüli renoméja van a szakmában, az új generáció legtehetségesebb képviselőjeként emlegetik, és mit mondjak, ez egyáltalán nem túlzás: nincs szó, mellyel az egyszerű kereskedő tehetségét annak kitűnőségéhez méltó módon ecsetelni merészelhetné!

És így tovább, és így tovább, egészen addig, amíg ide nem adták az előleget (visszakaptam a pénzemet, sőt, a nej kitámolygott a páncélszekrényhez, kivett az oda félretett adóelőlegből, és azt is ideadták), és leszállításkor el nem sóztam nekik egyet A hosszúlábú nő estélyibenből is. Meg kell adni, a szoba tényleg sokkal jobban nézett ki, miután kitettük a képeket – én pedig megnyertem a hármunk között dúló versenyt.

Most persze nehogy azt higgye, hogy valami lelketlen vadállat vagyok! Nekem is van lelkem, csak útközben megalvadt. Amikor az ember reggeltől estig a megélhetésért dolgozik, nagyon leegyszerűsödnek a dolgok. Hirtelen nem lesz annyira fontos, hogy mit eszik, mit vesz fel, vagy, hogy ki nyeri az elnökválasztást Amerikában. Sőt, nem érdeklik a lelki élet buktatói, sem az összes többi, az embert emberré tevő nyálas, undorító és csodálatos luxuscikk, mint például a szégyenkezés, lelkiismeret-furdalás vagy önemésztés. Enni, inni, szeretkezni, aludni, ennyi marad. És ez elég is, évekre.

Na, de nem meséltem még Laciról: ő a képek átadásában volt a legnagyobb. Egy idő után ugyanis annyi lett a megrendelésünk, hogy noha a festők éjjel-nappal dolgoztak, mi meg szállítottunk, mégis mindig késésben voltunk. Így bizony időről időre előfordult, hogy nem volt időnk megvárni, amíg a vásznak rendesen megszáradnak, hanem a frissen pingált őzikével egyetemben, rögtön a festés után felcsavartuk őket (hogy több férjen a kocsiba), és útnak indultunk velük. Persze, átadásnál meggyűlt a bajunk, mert a friss festék az összecsavarás következtében odaragadt a vászon hátuljához, és tulajdonképpen a vászon mindkét oldalán volt valami, csak éppen mondjuk, a Kínai harcos alföldi menyecskének udvarol című kép gazdag motívumkészlete feloldódott néhány azonosíthatatlan tárgyat idéző pacában. Ilyenkor a vevő – érthető módon – nem akart fizetni, számlát emlegetett meg garanciát, ízlésrendőrséget (pontosan ő, haha) és valódi rendőrséget is.

Sokat gondolkodtunk, mit lehetne tenni, de közben szorítottak a határidők, és továbbra is összeragadt vásznakkal vesződtünk a helyszíneken. Végül Lacinak jutott eszébe a megoldás, melyért kiérdemelte az átadási verseny örökös nyertesének a címét. Páratlan unokatestvérem korábban villanyszerelőként dolgozott, és nagyon értette a dolgát, úgyhogy a következőt csináltuk: a legösszeragadtabb vásznakkal mindig este érkeztünk a megrendelőhöz; Laci egy óvatlan pillanatban megbütykölte a lépcsőházban az elektromos hálózatot, melynek következtében pár percre áram nélkül maradt az egész lakóközösség. Ebben a drámai és torokszorító pillanatban érkezett kicsiny társaságunk a megrendelt képekkel. Már a lépcsőházban kigöngyöltük a vásznakat, hogy a szörcsögés meg sercegés miatt ne fogjanak gyanút az ügyfelek, aztán bekopogtunk. Szegények kinyitották, mi pedig:

– Jó estét, meghoztuk a képet. Át kéne venni, kérem, tekintse meg, minden rendben van-e, és megtalálható-e rajta mindhárom megrendelt eszkimó, szarvas, elefánt vagy virágcsokor!
A béna ügyfél:
– Jaj, köszönöm szépen, sajnos éppen áramszünet van, de ha várnak öt percet, amíg visszajön a fény, természetesen átvesszük.
– Mi igazán szívesen várnánk, azonban mégsem tehetjük, mert a motor jár, a kollégánk ideges, és még nagyon sok helyre kell mennünk… De tudja mit? Van egy öngyújtója? Nagyszerű. Nézze végig szépen azzal, de nagyon óvatosan, nehogy meggyulladjon a festék… tudja, sokat felvittek a művészeink, mi aztán nem sajnáljuk a festéket az ügyfeleinktől, ez a jelszavunk is!
Béna ügyfél:
– Micsoda nagyszerű ötlet! – és hozta az öngyújtóját, szépen végignézte a képet, de művészettörténész legyen, aki öngyújtófény mellett észreveszi, hogy a szarvas szeme nincs a helyén (mert éppen felkenődött a vászon hátuljára), vagy pedig azt, hogy a súrlódás miatt kancsalra ficamodott a képen látható úri dáma szeme.

Laci ötletének hála nem volt többé gondunk. Az ügyfelek átvették, elégedettek voltak (amíg a villany vissza nem jött – de hol jártunk mi már akkor!), fizettek, mi pedig gyorsan eltűntünk a környékről, ám előtte még felírtuk a házszámot, hogy még véletlenül se keveredjünk oda fél év múlva az új katalógusunkkal.