[2021. július]

---

Fáradt vagyok a királyok csendjéhez. Magamba
gyűjtöm minden félelmem, egy idő után nincsen
hová. Bánattá vakolódik bennem a szél, most
indulok haza, egy otthonnak vélt helyről. Elképzelni,
de legalább emlékezni mindig könnyebb, sokszor
annyi, amennyit még éppen elhiszek. Próbálok
betokosodni, roszognak alattam a porszemek. Húst kell
enni ilyenkor, azt mondják, nyers cafatjai hűtik a sebeket.
Valahol van egy pályaudvar, ahonnét mindig ellenkező
irányba indul el a vonat, nehezebb napokon kalauz
vagyok rajta. Jegykezeléseimmel válok önmagam kárára,
mégis félek kiugrani, az egysíkúságra érnék. Tudom, hogy
a hüvelyen át kell kihúzkodni a szerveket, olyan magasra
nyúlni, míg egyedül a gége marad. Képtelen vagyok elfutni,
a gyilkos orvosok nem ölnek meg, csak nyomorékká tesznek.
Jó lenne kipihenni. Amit szeretnék, nem mondhatom ki
hangosan, meghallják azt is, ha magamban. Egy utazás előtti
átvilágítás alkalmával vettem észre,