[Látó, 2006. április] 

Almafák a kertben. Mit keresnek lelkek az üvegben?
Galambok a háztetőn. Hol itt a rend, galambom?
Kígyók masíroznak. Angyalok, hát elaludtatok?
Pótolja tán hangodat a telefon?
Mosolyogva üvölt, csilingel és vijjog
a próféta.
Bolond, gyere haza. Keresnek.

Kissé unottan nézett körül. Szerette volna, ha vége lenne már ennek a kínos helyzetnek. A lány eközben a földet nézte, és nem akart megszólalni. Neki meg, ugye, nem volt szabad. Végül is ő kérdezett utoljára. Erről jutott eszébe, hogy tulajdonképpen nem is emlékszik, hogy mit kérdezett, sőt, egész addigi beszélgetésüket valami különös homály fedi, egész egyszerűen képtelen lett volna bármit is elmondani belőle. Csak volt, a szónak abban a bizonyos egzisztenciát kifejező értelmében, de az biztos, hogy volt, mert, íme, itt vannak következményei: itt van ez a helyzet, ez a minden bizonnyal kínos, kényelmetlen helyzet, ez a fojtogató érzés, és itt van ő, aki ezzel az egésszel semmit nem tud kezdeni, voltaképpen nem is érti, aztán meg itt van a lány is, amint áll, mozdulatlanul, állandóan szaladni vágyó lábait makacsul a hideg járdának tapasztva, szemeit, a mindig ragyogó, repülni vágyó, kissé szédült szemeit ezúttal mereven a földhöz szegezve, végül pedig itt van a csend, legékesebb bizonyítéka annak, hogy egyikük sem tudja, hogy mit is akar a másik, egyikük sem érti, mi ez, és miért van ez.

Egyáltalán, minden homályos, százszor átkozott a pillanat, amikor vitatkozni kezdtek, egyébként is hideg van, jó vége meg úgysem lesz, hagyni kéne az egészet, hazamenni, forró teát inni, cigarettázni, vagy bármi egyebet, csak lenne már vége ennek, válnának már el, vagy mennének együtt, minek is elválni?

Jól tudta, hogy az egész beszélgetésnek, az egész veszekedésnek semmi tétje nincs: egyeznének is bármiben meg, semmi sem úgy fog történni, kompromisszumra egyikük sem hajlandó, most majd jön a szakítás, érzelgés nélkül, férfiasan, elegánsan, ahogy a nőnek tetszik, ahogy a férfiak szeretnék, mondjuk: ,,kedvesem, ég veled", vagy valami ilyesmi, majd pedig a távozás – most jobban, mint valaha lelépés, a színpadról, hogy aztán helyet adjunk a következő jelenetnek.

– Nézd csak, hát nem gyönyörű?

Most a holdat kellene bámulnia, romantikázni, talán egy keveset udvarolni, talán átölelni a lányt, hogy „de igen, drágám, csodálatos", aztán sóhajtani, a szemébe nézni, szerelmet vallani, megcsókolni, kissé elkoptatott kép, de használható, kissé nyálas, de még mindig jobb, mint csonttá fagyni a villanyoszlopnak dőlve, meg aztán így vége is lenne a veszekedésnek, francba már a büszkeséggel, éjszaka van és -20 fok.

– De igen, drágám, csodálatos. Olyan, mint… – itt most hirtelen semmi hasonlat nem jutott eszébe, idegesen kutatott gondolatai közt, valami csak eszébe jut, olyan, hogy ne legyen banális, valami egészen eredetit és szépet, finomat, nőiest szeretett volna mondani, fenébe, minek is kellett túlbonyolítani az ügyet, elég lett volna annyi, hogy csodálatos, most aztán megint nem lesz nyugta, amíg nem mond valamit, de mit lehet mondani egy idióta teliholdról, azt, hogy kerek, jó, de kerek, mint mi? Mint egy kör? Egy karika? Fenébe a hülye holdjával! Mit szerettek rajta a romantikusok? Az ám, ha most eszébe jutna egy hasonlat valami romantikus költőtől, máris meg lenne mentve. De semmi, még csak egy költő sem. Bravó, bölcsész barátom!

– Mint? Olyan, mint… milyen? Ó, na, mondjad!

Nem értette, miért olyan fontos ez. Hirtelen valami féltékenységszerű érzés fogta el, igen, egyszerre féltékeny lett a holdra, itt áll a lány, arca piroskás a széltől, szemei éjbeillő kékek, itt áll mellette a -20 fokos hidegben, az éjszaka közepén, és itt állna – ebben biztos volt – akár reggelig is, de minek kell a holdat bámulni? Bezzeg az ő kérdése már nem olyan fontos. Hogy is van ez? Egyszerre csak valami piti kis holdacska megzavarja beszélgetésüket? Egyszerre fontosabbá válik, mint az, amiről beszéltek, magára vonja mindkettejük figyelmét, nem lehet a színjátékot befejezni, nem lehet már örökkön-örökre elválni, nem lehet mondani, hogy sohatöbbet nem találkozunk, de még csak romantikázni sem lehet, mert képtelen mondani egy nyomorult hasonlatot, hogy aztán átölelhesse, megcsókolhassa, és hogy végre vége legyen az estének, semmit sem lehet, mert ott van az az átkozott hold, a maga puffadt önteltségében, rozsdásan és kövéren mosolyogva, győzelme biztos tudatában. Valami egészen vad gyűlölet fogta el a hold iránt, szerette volna leszakítani, letépni az égből, szerette volna addig rugdosni a poros aszfalton, amíg kipukkad, mint az a sok labda, gyerekkorának állandó játékszerei és örök ellenségei, szerette volna ütni-vágni, mint ökölvívó a homokzsákot, csak sokkal erősebben, sokkal vadabbul, szerette volna befalni, és őrült dühvel rágni, a fogaival széttépni, addig, míg véres lesz a száj, fájnak majd a fogak, de a hold, a hold meg összemegy, elfogy, szétmorzsolódik és eltűnik valahol az emésztőszervek titkos üregeiben, szeretett volna revolvert vagy puskát ragadni és lőni, lőni arra az átkozott holdra, lőni, anélkül, hogy célozna, addig lőni, míg szita lesz, míg rongy lesz, míg lent lesz, koszosan, szürkén, elfelejtve. Akkor biztosan nem avatkozna intim beszélgetésekbe, nem vonná magára szeretője figyelmét, és neki meg nem kellene csodaszép hasonlatokon törnie a fejét a csodaszép holdról, egyszóval minden csodaszép és jó lenne.

– Nos, nem mondod, hogy milyen?
– Micsoda?
– Hát a hold.
– Ja, dehogynem. Olyan… olyan, mint én.

Kimondta. Várta, hogy most mi fog történni. Titokban, fél szemmel felnézett a holdra. Arra számított, hogy valami súlyos kéz majd lesújt rá, és összezúzza, azt sem zárta ki, hogy esetleg megnyílik alatta a föld, és ő a poklok mélységes fenekén fog majd lakolni eretnekségéért. Száz meg száz egyéb büntetést el tudott volna képzelni, például megvakulhatott volna, vagy örökre ébren kellett volna maradnia, holdkórossá válhatott volna, eléghetett volna, vagy magához ragadhatta volna a hold, menthetetlenül, az idők végezetéig. Vagy egész egyszerűen holtként rogyhatott volna össze, ott helyben. Persze, mi egy egyszerű halál ahhoz a sértéshez képest, amit éppen most követett el? Ha már mindenképpen meg kell halnia a szentségtörés bűne miatt, biztosan nem ily profán módon történik. Valami nagyszerű, valami ünnepi, lenyűgöző, valami grandiózum biztosan lesz majd halálában, fehér ruhás angyalokból álló kórus, netán Lucifer maga, cinikus mosollyal, cilinderes kalapban, fekete frakkban.

Ehelyett semmi. Még csak egy kis felhőcske sem, ami eltakarná a holdat, elvenné a fényét, erejét, büszkeségét. Eltűnne, mintha fátylat borítanánk rá, vagy mintha sötétre festenénk a kifestőskönyv egy csodálatos és ragyogó színű napocskáját. Ugye, arra már milyen könnyen találni hasonlatot! És hát az is kellően romantikus, még csak nem is elcsépelt: egy eltűnő-letűnő hold, a vele kapcsolatos hangulat, enyhe félelem, vágy a biztonságra, az ölelésre, mennyire más helyzet, a vita rég elfelejtve, marad a valóság, a jóleső, biztonságos, nem annyira szexuális, mint szeretetből fakadó ölelés egyszerű és elérhető valósága. Vagy legalább a grandiózus halál, égszakadás-földindulás, mennydörgés, villámok, egy kozmikus háború, hirtelen és könyörtelen pusztulással.

– Miért vagy olyan, mint a hold?

Komoly a lány arca, még csak egy viccel, egy nevetéssel sem lehet feloldani a hangulatot, a szeméből makacs kíváncsiság fénylik, ó, az örökös női kíváncsiság, pokolba már vele, miért nem lehet beszélni a lényegről, még mindig az a hülye hold! Bár most már legalább benne van ő is a kérdésben. Igen, most már ő van a lány figyelmének központjában, a hold már nem bámulnivaló, most őt kell bámulni, őt kell csodálni, őt kell nézni, a hold elvesztette ezt a csatát, most vesztesként lapul, lám-lám sápad is a fénye, a lány tekintete most egyenesen rá van irányítva, ajkai most körülbelül olyanok lehetnek, mint télen egy kandallóval fűtött, régi bérház hűvös szobájában paplan alá bújni. Ó, de jó is lenne, hol az a paplan, hol az a kandalló, hol az a bérház, hol az a pattogó tűz, hol az a forró tea, hol az a piciny, törékeny női test?

A piciny, törékeny női test ugyan ott van, bordó színű kabátba elrejtve, de kandallóra, pattogó tűzre esély sincs a mai estén. Erre meg mit lehet válaszolni? Kezével a lány arcát kezdte simogatni. Finom, sima és hideg arcbőre egy hógolyóra emlékeztette, ezen önkéntelenül is elkezdett mosolyogni. A lány hátrált egy lépést, kibújt a simogató kéz alól.

– Mi olyan vicces?

Most tűnt fel, hogy teljesen kicsúszott kezéből a beszélgetés fonala, már mióta csak a lány kérdez, és csupa olyan dolgot, aminek semmi köze eredeti vitájukhoz, hogy tudniillik hogyan tovább, fogják-e még látni egymást, szóba állnak-e majd egymással, sétálnak-e ezután is kézenfogva, isznak-e együtt forró teákat hideg téli estéken, megveti-e majd a lány ezután is kettejük ágyát, fejükre húzzák-e majd mindketten ugyanazt a takarót, így remélvén elbújni a reggeli ébredés, az új, a prózai hétköznap elől. Vagy pedig elhangzik az a bizonyos „kedvesem, ég veled", és következik az önmarcangolás, a fájdalmas emlékezés, a büszke férfiúi ivászatok, amikor inni kell, nem a felejtésért, hanem az emlékezésért, nem a jókedvért, hanem a keserűségért, nem sírva, hanem hangosan kurjantva, eszeveszetten nevetve, nem csöndben, hanem részeg rikoltozások, torz vigyorok között, véglegesen feloldódva az alkohol áldott és átkozott mámorában.

– Semmi – megpróbált komoly arcot vágni, és sikerült neki, minden különösebb erőfeszítés nélkül. Kezét csüggedten leengedte, majd kissé idegesen zsebébe dugta. – Semmi, csak... csak kicsit furcsa, hogy mi sosem tudunk beszélgetni valamiről úgy... komolyan. Most is jön egy ilyen süket kis hold, s el van felejtve minden, amiről eddig szó volt. Értsd már meg, hogy nem érdekel a hold, nem érdekel semmi más, csak te meg én, csak az, amiről beszéltünk, úgyhogy hagyd már békén a holdat, légy olyan kedves, és válaszolj a kérdésemre.

Hű, ez aztán jól kirobbant. Még jó, hogy azért volt annyi önuralma, hogy hangja ne hisztis legyen, hanem inkább színpadiasan intim, teljesen hiteles, szalonképes változata annak, amit érzett, kissé fojtott, mintha belső tusáról tanúskodna, nem érzelgős és nem közönyös, nem éppen nevetséges, de egy félig tréfás reagálást mégis megengedő véresen komoly hang volt ez, a lány kedvenc hangszíne. Legalábbis neki azt mondta, hogy ez a kedvence.

– Mindig csak komoly dolgokról akarsz beszélni.
No tessék, még ő duzzog.
– Na jól van, akkor ne beszéljünk komoly dolgokról. De akkor ne is beszéljünk semmiről. Úgyis fölösleges. Minek beszélnénk, ha úgysem értjük meg egymást?
Most kéne az a bizonyos „Isten veled".
– Hát akkor… kedvesem, elválunk. Isten veled.

Lám-lám, nem is olyan nehéz. Tényleg jobb ez így. A holdra pillantott. Irigy volt, kicsike, de gonosz. Aztán lenézett a földre. A lány kék cipői egymással párhuzamosan néztek előre, valahova, ahol ő nem volt, valahova el. Nézte a cipőket, és a bennük levő lábujjak alakját próbálta felidézni. És akkor nem bírta tovább. Hajába markolt, lassú kézmozdulattal, miközben földre szegezte tekintetét. Aztán ordítani kezdett. Torkából először síráshoz hasonló hangok jöttek fel, később azonban egyre emberi megnyilvánulástól mindinkább távolodó hörgéseket adott ki, túl akár az állati üvöltéseken is. Mélyből, vagy egészen magasból jöhettek ezek a hangok, és mélybe, vagy egészen magasba is tartottak, onnan és oda, ahol már nemcsak ember és lélek, de talán még pokol és mennyország sincs. Éjszaka volt, és a végre-valahára elcsendesedő nagyvárosban egyszer csak egy fiú elkezdte tépni a haját, üvöltött, visított, térdre borult, mászott a hideg, fekete aszfalton, jéggé fagyott pocsolyákat kerülve, ütve-törve-zúzva az öklével, kínlódva, keservesen és ijesztően.

Egy lány állt még a közelben, egy villanyoszlopnak támaszkodva. És nem fordult a fiú felé, egy pillantást sem vetett rá, arca közönyös volt, falfehér, keze a zsebében. Mozdulatlanul állt, és az eget nézte. Aztán mintha megjelent volna arcán egy alig észrevehető, elbújtatott, nagyon halvány és nagyon kegyetlen mosoly. Kacsintott egyet a holdra.