[2019. május]

---

NÁNÓ CSABA: TEGNAP; BETEGNAPLÓ.
EXIT KIADÓ, KOLOZSVÁR, 2018.

Nánó Csaba életútja, nagyon bensőséges, csontokig hatoló tapasztalatai kapnak hangot Tegnap; Betegnapló című könyvében. Szándékosan nem kezdtem a felütést a megjelenés évével, a Nánó esetében (és a hozzá hasonlókban) ugyanis úgy érzem, paradox lenne egy időbeli ponthoz kötni valamit, ami szó szerint is a szerző egész életét felöleli, tehát hangsúlyozottan fo­lyamatszerűségről, bizonyos szempontból jelenidejűségről is szó van.
Amint azt a cím és a fülszöveg is jelzi, a könyv két egységből áll, amelyek külön-külön is értelmezhetők, ugyanakkor mintegy egymásra olvasva is közelíthetünk feléjük.
A Tegnap szövegeivel nyit a szerző, amely címadásgyakorlat látszólag máris ellentmond az előzőkben fejtegetett folyamatosságnak, időbeliség­nek, mintegy lezárt, múltbeli eseményfüzér elbeszélését jelezve. A tegnapok azonban még nagyon közel vannak hozzánk, s összeadódva vezetődünk el a jelennek nevezett élethelyzetünkbe. Ilyen perspektívából nézve tehát a Tegnap is értelmezhető a közeliség, a bőrbe való beleivódás hangjaként. Nánó Csaba számos tegnapját hangosítja ki. Kendőzetlenül, tabuktól mentesen, mintegy lelkileg és mentálisan is pőrén áll az olvasó előtt. Adom magam, (be) tudsz fogadni? – szól ki a könyvből, s az értelmező máris fela­dathelyzetbe kerül, méghozzá kettősbe. A könyv fellapozása pillanatában kezdetét veszi az, ami mindvégig ott lebeg a szövegben: a befogadhatóság kérdése, az empátia képessége és fokozása, egyáltalán az, mit tudunk kezdeni azzal az önfeltárulkozással, ami nyomtatott szavak formájában mutatkozik meg előttünk: ,,Aki másokat győz le, mindig beszennyeződik. / De aki önmagán győzött, megtisztul általa.” (Örkény István, 5.) ,,Sose kérdezzék egy alkoholistától, mikor kezdett inni. És miért. (...)” (5.)
Ugyanakkor adott egy másik helyzet is: ki az a „magam”, az az én, aki felajánlja magát a történetben? Egy én van csupán, aki a Betegnaplóban átveszi a narrátori hangot is, s aki azonosítható a szerzővel? Vagy halmozott énről olvashatunk, mindazokról az alkoholistákról, akiknek nincs hangjuk elbeszélni, ami velük történik, s akik énjét Nánó a saját énjébe gyúrva ad hangot sorstársainak is? Bátorkodom azt állítani, hogy az utóbbi kérdésre válaszolhatunk heves fejbólintással. Az elbeszélt történet ugyanis nem csupán egy életé, hanem magáé az életé, az alkoholisták életéé. Ezt a fajta többes ént, az egyéni és a közösségi, általános történetek elegyét a szövegszervezés maga is érzékletesen oldja meg. A Betegnapló markáns én-elbe­szélőjétől elkülönülve, itt többnyire egyes szám harmadik személyű narrátori hang szólal meg, amit néhol megszakít az egyes szám első személyű hang, ebből a megszakításból azonban a személyesebbé tétel és az emlék­idézés mellett kiérzem a közösségvállalást is, egyes esetekben ugyanis ezek­ből az én-elbeszélésekből szerzünk tudomást az alkoholisták belső világáról: „...annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam kivenni a zsebemből a pénzt. (...) Ezúttal a pénztárost kértem meg, hogy nyúljon a zsebembe. A vég kezdete volt. Azt hittem, alább nincs. Mégis volt.” (41.)
A javarészt E/3-as elbeszélői szólam tehát a távolítást is szolgálja, a tudósítás érzését is kelti, ugyanakkor az, hogy konkrét életutat, mellékszálon pedig számos másat követhetünk végig, mégis az én énségét, egy-ségét jelzi.
A Tegnap központi szereplőjével születése napjától kezdve járhatunk végig vállvetve az élettörténeten, a traumákon és pecséteken, amelyekkel a környezete vagy akár ő maga is körülhatárolt egyfajta életvitelt. A gyermekként végigélt felnőttszórakozások: „A bulik emlékei tisztán megmaradtak még, ha olykor gyerekfejjel is felfogta, néhány emberrel nincs minden rendben az ivászatok után.” (8.); az édesanya hosszantartó „gyengélkedései”: „(...) erre nyögve mondja az anyja, hagyjanak neki békét, mert beteg. Eltelt három nap, anyja még mindig az ágyban. (...) Akkor még nem értette, hogy a drágalátos anyuka annyira másnapos volt egy valószínűleg napokig tartó ivászattól, hogy nem tudott még felülni sem az ágyban.” (16.), az apa távolságtartása egyenként ejtettek rajta sebet, amelynek később lehetősége volt mélyülni, fekélyesedni, s amely a Betegnapló végén heged csak majd be.
Gyakorlatilag beleszületett az alkohol világába, s túlságosan személyes és közeli kapcsolata volt vele ahhoz, hogy távol tudjon maradni tőle: „Öt­éves volt, amikor életében először az eszméletlenségig leitta magát” (10.) – olvashatjuk a rémisztő és elképesztő sorokat, és rémülten gondolhatunk arra is, milyen nagy hatással van felelősségtudatunk vagy annak éppen a hiánya a körülöttünk lévők életének alakulásában.
A Tegnap sorai mélyenszántók, erősen bensőségesek, s nagyfokú bizalommal viseltetnek az olvasó iránt. Egyszerre önértelmezés-keresés, amit a ráfókuszált én-hangok egyike ki is kerekít:
„– Hol torpantál meg, fiam? – kérdezte apám egyszer, úgy tizenhét éves korom körül (...). A kérdés olyan váratlanul ért és annyira ledöbbentett, hogy örökre bevésődött agyamba. Keresem a választ. Azóta is.” (21.)
Továbbá hangadásgyakorlat és olyan problémák tabumentes megközelítése, amely fölött nem lehet(ne) szemet hunyni (például hogyan kezelheti egy gyermek azt, hogy környezete egészségtelen, rá is fertőzően hat, vagy annak a megválaszolatlan kérdésnek az örökös terhét, hogy a megcsalás miatt kezdett el inni az anyja, vagy az ivászatai vezettek a férj félrelépésé­hez? – 15.). Ugyanakkor még a Betegnaplóbeli betegség előtti életet is egy nagy lent-állapotként értelmezhetjük, akár az anyagi–családi–magánéleti vonalra (vö. munkásgyári helyzetek, aki nem „vedel”, azt kinézik), akár pedig az örökös ördögi körre és az emellett fellépő lelki–mentális labilitásra gondoljunk is: „Az agorafóbia teljesen váratlanul tört ki rajta.” (33.) „Halálsápadt volt, remegett egész testében, ám ez csupán a kezdet volt.” (34.) ,,…ha felkelt az ágyból, úgy érezte, nyomban meghal.” (34.) „Két év telt el ebben a nem-létben, amikor már nem bírta tovább.” (35.)
Olvasóként nemcsak az alkoholisták szomorú és fájdalmas mindennapjaiba, életébe vonódunk bele akarva-akaratlanul: „Az összes alkoholista előtt egyetlen cél lebeg, napfelkeltétől napnyugtáig, reggel, délben, este vagy éjszaka: megszerezni az adagot.” (44.) „Nincs már szégyenérzet, nincs fékezőerő, nincs becsület. Egy van: a pia...” (45.), hanem a hajléktalanok gondolataiba, érzésvilágába is betekinthetünk. Ez különösen plasztikusan szemléltethető a nyakkendős énnel, a külalak fontosságával akkor, amikor a belső már feloldódott, s azzal, hogyan küzd az ember emberi arcáért akkor is, mikor a névtelenedés elkerülhetetlen:
„Fölöttébb furcsa: amikor az embernek már semmije sincs, jó ideig próbálja őrizni a látszatot. Azt, hogy ő mégiscsak valaki, akinek nincs köze a többi utcán lézengőhöz, a kékszeszig lesüllyedt piásokhoz, a lépcsőházakban vagy parkokban meghúzódó vagy parkok padjain alvó hajléktalanokhoz. Pedig el sem lehet képzelni, milyen hamar a szintjükre süllyed az ember...
Soha életében nem viselt nyakkendőt, de amikor kikerült az utcára, rögtön kötött egyet a többi tróger között. Nehéz a dolgot megmagyarázni, végül is minden senki ki akar tűnni a többi senki közül. Ha mással nem, legalább egy nyakkendővel.” (44.)
Az alkohol által átitatott élet folytonos fent–lent hullámzását, az örökké labilis és kiszámíthatatlan életvitelt, a hangulat- és állapotváltozásokat és a szenvedélybeteg alkoholhoz fűződő ambivalens viszonyát mutatja az is, ahogyan és ahányféleképp értelmezni próbálja azt a mű énje. Ennek mentén az alkohol egyszerre jelent valami nagyon mély és már az alapokat megfertőző traumát, halált: „Számomra Marci volt az első példa arra, hogy az alkohol öl.” (32.); művészetet, művészélet vonásait: „Merthogy művé­szeknek hitték magukat – tán félig-meddig azok is voltak –, így ildomos volt néha iszogatni.” (30.); ugyanakkor szórakozást: „Roppant szórakoztató volt ülni a kocsmában, és az alkoholtól félig elhülyült, lerobbant, egykor többnyire jobb időket megélt részegesek meséit hallgatni.” (33.) és az én szerethetőbbé válását is (vö. barátnője kínálta bortól édesebb). Mindez a jelentéstöbblet úgy nyer még inkább értelmet, ha az italtól való fiatalkori távolságtartást és az ebbe való belebukást is kontextualizáljuk.
A Betegnapló már erőteljesebben, explicitebb módon helyzet- és énorientált, az elbeszélő ugyanis végigvezeti az olvasót betegségének hullámvölgyén, még pontosabban mentális utazásán, azon, ahogyan a csüggedés és reménytelenség hangját felváltja a küzdeni akarás és az irónia.
„A betegség mindentől más: a tehetetlenség és kiszolgáltatottság legmagasabb fokú szervezettsége” (55.) – olvashatjuk az első gondolatokat. És valóban, olyan embertől hangzik ez a gondolat, aki mintegy egyik lent-állapotból csúszott át a másik lent-állapotba, szembesülve a nyelvgyökér-daganattal.
A szövegegészből kitetszik a nagyfokú irónia, sok esetben önirónia is, amely a betegség és elbeszélhetőségének vagy éppen elbeszélhetetlenségének nehézségén könnyít: „Nincs gond, ha besugaraznak rendesen, legalább elmondhatom, hogy atommeghajtású kerékpárral járok. És nyugodtan nyaralhatok Csernobilban.” (72.) Az ironikus felütéssel keveredik azonban a bensőséges fájdalom hangja, egyfajta játék a nyelvvel és a beteg–egészséges képzetekkel, amelyet a Világ című alfejezet szólaltat meg: „Betegesen szeretnék egy egészséges világban élni...” (72.), ugyanakkor a kontextusba nehezen beilleszthető gyermeki hangot idéző felütés is a Levél az angyalnak alfejezetben. Itt gyermeki szóhasználatot megidézve szól az elbeszélő fel­nőttélete terheiről, ami a kontextusba helyezés problematikussága mellett köthető a Világ című fejezet érzékenyítő hangvételéhez, funkciójához: „Drága angyalka, ha fent vagy a mennyekben...” (74.)
Kezdetben szépirodalmi műre számítottam. Ezt azonban már az olvasásgyakorlat elején elbizonytalanítani látszott az egyszerű, „mesélős” stílus, majd például a Betegnapló nyílt egészségügy-kritikája és zárlata, Az élet apróságai, és a nehezen összeegyeztethető hangszínváltások is megerősítették a bizonytalanságot. A tét azonban ez esetben talán nem is a műfajba sorolás, az egyértelműen szépirodalmi és nem szépirodalmi stílusjegyek felfejtése. Sokkal inkább a kitárulkozás, a kapaszkodók keresése (vö. egyre fontosabb szerepet kezd játszani életében a hit és Isten), az egyéni életút bemutatása és ezáltal hangadásgyakorlás olyan egyének számára, olyan témákról, akiknek nincs hangjuk, akiktől a többségi társadalmat elzárja az előítélete és a felállított tabuk. Mert végül is mi egy alkoholista a társadalom megpecsé­telő vagy sajnálkozó tekintete mellett? Rab és ellenség, önmaga támadója és védelmezője, folyamatos kereszttűzben azzal, aki volt, aki lett és aki lehetett volna: „Senki se gondolja, hogy bármelyik alkoholista is boldog a maga nyomorúságában. (...) Rab. Szenvedélye, félelmei, gyávasága rabja.” (22.) Egyszerre olvashatjuk tehát ezt a könyvet tabudöntögető, mélyen én­-elbeszélő és kollektív hangot képviselő életút-rajzként is.