[2020. november]

---

RÉSZLET A MADRIDON KERESZTÜL KASZTÍLIÁBAN
(ÚTIRAJZ) CÍMŰ KÖNYVBŐL

„...un general desconocido, llamado Francisco Franco...”
(Pablo Neruda)

Pablo Neruda randevút beszélt meg Federico García Lorcával. Abban a pillanatban ennek semmi jelentősége nem volt, hiszen mindketten költők voltak, mindketten Madridban tartózkodtak, és annyira eltérő volt a személyiségük, hogy szükségszerűen örökre szóló barátság fűzte őket egybe. Mert vannak zsenik, akik szent őrültek, és vannak, akik elszabadult pszichopaták. Ebben a társaságban García Lorca a szent őrült. Ő az, akinek a lelke tiszta, és mielőtt még a világ mocska besározta volna, stílszerűen meghalt. Mert a szentek egyszerűen nem valók erre a világra.
Tehát Federico mindenáron a Price Cirkuszba1 akart menni. Nerudában ott mocorgott egy túlfejlett sznob, ezért vonakodott, azonban barátja gyermeki lelkesedését látván, nem tudott határozott nemet mondani. García Lorca heves kézmozdulatokkal magyarázta, ahogyan az Őrjöngő Ősember, az Abesszin Tángáló és az Aljas Orangután küzdelme olyan esztétikai bizsergetésben fogja részesíteni a vonakodó chilei poétát, mintha éppen André Breton szürrealista kiáltványát olvasná.
– Breton egy orbitális vadbarom – mondta Neruda, aki szintén egy orbitális barom volt, ezért érzékeny műszerként működött benne a hasonsző­rűek felismerése, de Federico rá sem hederített, mert akkor már a gyerme­ki elragadtatás a képzelet világába röpítette, oda, ahol éppen az Abesszin Tángáló gyömöszölte az Őrjöngő Ősembert a porondon, miközben a közönség ujjongva követte a harc minden mozzanatát.
– Az én kedvencem – magyarázta boldogságtól ragyogó arccal Federico – egyértelműen az Aljas Orangután, aki majomjelmezében ormótlan szőr­mókként dülöngél, vaksin keresve ellenfelét, pont, mint egy alvajáró. De nem ez a legjobb benne, hanem az, hogy a bundája zöld színű! Hát nem fantasztikus?! Ki menne cirkuszba egy orangutánszínű orangután birkózását nézni?! Zöld, zöld! Szeretlek, zöld! Poétikus délutánt fogunk eltölteni.
Neruda ebben nem volt olyan biztos, de nem tudott Federico ártatlan lelkesedésének ellenállni.
Tehát 1936. július 19-én azt beszélték meg, hogy a cirkusz bejáratánál, az előadás kezdete előtt fognak találkozni. A dátum figyelemreméltó. Mert a találkozó előtt egy nappal némi katonai duzzogás végzetes pályára helyezte Spanyolországot, ahol kiderült: nemcsak a művészek lehetnek pszichopaták, hanem mindenki, és hogy ez mennyivel veszélyesebb, mert a mű­vészet forradalmába, amelybe eddig még senki sem halt bele, maximum egy kicsit felpofozták, de a verslábakhoz, festészethez és egyéb elvont dolgokhoz nem értő személyek kreatív energiáikat erőszakban, rablásban és mások kínzásában tudják csak levezetni. De erről akkor a két versfaragó semmit sem tudott. A tudatlanság nem bűn, bár néha végzetesnek bizonyul.
Mert mi történt valójában 1936. július 18-án? Tulajdonképpen semmi. Szent Kamill napja, szombat, meleg. A 43-as villamos zavartalanul közlekedik. Egy teherautó sofőrje, akit már elkaptak – rendszám 3236, Zaragoza –, elütött egy kislányt. A baleset helyszínétől nem messze asszonyok állnak hosszú sorban, hogy láthassák a Medinaceli Jézust2, akiről köztudott, hogy ha három dolgot kérünk tőle, abból legalább egyet teljesít. Gróf Agustín de Foxá, egy remekbe szabott arisztokrata, egyszerre szerez tudomást arról, hogy a felesége felszarvazta, és hogy Bombaybe küldik nagykövetnek, és irodalmi önkívületében éppen egy tízsoros költeményt kanyarít baráti társaság jelenlétében arról, hogy az élet szép. Ő boldog és kövér. A diplomáciai karrier nagyszerű dolog, és ha eltávolodik Madridtól, a távoli és egzotikus Indiában már nem fogják tudni róla, hogy a felesége micsoda céda. Ekkor még nem sejti, hogy július 21-én szinte főbe lövik, miután délután négy órakor – amikor még mindig whiskytől bűzlik a nagyszerű­en sikerült irodalmi buli után – puskatussal verik a kapuját, és miután a házvezetőnő ajtót nyit, nyolc fegyveres férfi fogja rá a fegyverét. Mert hogy akkoriban úgy kilövik a kövér arisztokratákat, mint a víz partján henyélő dagadt vízilovat.
Végül csak megússza, de sajnos Bombay helyett Bukarestbe küldik nagykövetnek. De azért ez mégis jobb így, mintha másnaposan kivégeznék az embert! De minden csalódást keltő fordulat ellenére az élet mégiscsak tartogat még számára kellemes meglepetéseket, Bukarest dacára is! Mert pár évvel később – egészen pontosan 1938-ban – megírja Madrid, de Corte a checa3 (Madrid, az Udvartól a csekáig) című regényét.
De visszatérve július 18-ra, még mindig hosszú sorok kígyóznak José Calvo Sotelo ravatala előtt, akit még július 13-án hajnalban tartóztatott le a házában a Motorizada. Ez a fegyveres csoport a Szocialista Párt szolgálatában állt a Második Köztársaság idején. José Calvo Sotelo a Második Köztársaságot megelőző Primo de Rivera diktatúra emblematikus politikusa. A letartóztatást követően, valahogy – ki tudja, miképpen – golyó repült Calvo Sotelo fejébe. A madridiakat megrendítette ez a politikai gyilkosság, nem mintha az ilyesféle erőszakos politikai cselekmények nem lettek volna mindennaposak, hiszen július 12-én José Del Castillo szocialista ér­zelmű hadnagyot lövik le a karlisták, miközben feleségével karon fogva sétál haza a bikaviadalról. De ott vannak még Tina de Jarque gyönyörű lábai, melyek a Teatro de Zarzuela közönségét nyűgözik le. És július 14-én VIII. Eduárd ellen merényletet kíséreltek meg Londonban. Valamint a rendőrség még mindig nem tudja, hogy mi vezethetett Pepe el de los Perros (azaz Kutyás Feri) halálához, akinek a holttestét a Humerát és Pozuelót összekötő út mellett találták meg. Mindezek ellenére Madrid jókedvvel kelt fel, hiszen a sztrájkolók végre megállapodtak a minisztériummal, és negyvenórás munkahetek lesznek mostantól. Mivel mégiscsak egy napsütéses napról van szó, így a legjobb, amit a városlakók tehetnek 1936. július 18-án, ha végigsétálnak a Gran Víán. De ha valakinek ehhez nincs hangulata, akkor a Paseo de la Castellana is megteszi, amely út a Cibelestől a lóversenypályáig tart, ahol a kormány az új minisztériumi épületek megépítését kezdte el. Csak a gyerekek nem tartanak a melegtől, ők vidáman futballoznak a tereken, és ha nagyon kimelegedtek, követelik a horchatát.
A mozirajongóknak sem kell otthon maradniuk: az Astur moziban Carlos Gardel legutóbbi filmjét lehet megtekinteni, a Royaltyban pedig a Princesa por un mes címűt (Thirty Day Princess, Pünkösdi hercegnő) Cary Granttel. Mire lenyugszik a nap, már semmi kétség: egy afrikai kaszárnyában zendülés tört ki. A madridiak nem izgatják fel magukat túlságosan, ugyanúgy elmennek az esti hűvösben egyet sétálni, mint máskor, beszélgetnek az utcán a barátaikkal, vagy nyitott ablaknál hallgatják Estrellita Castrót és Concha Piquert slágereit.
Neruda tehát ráérősen készülődött, mert tudta: vannak találkozók, amelyekre nem lehet kapkodva érkezni. Ezért ébredéskor szó sem lehetett róla, hogy kipattanjon az ágyból, hanem a hátán a plafont bámulva Góngora verssorain4 elmélkedett. Miért vannak oda ezek a fickók annyira ezért az őskövületért? Merthogy Federicóval járt egy komplett kompánia, csupa fiatal költő, állatok – ahogy ők mondták magukról –, akik poétáknak álcázzák magukat. Számos közös jellemzőjük volt. Egyikük sem beszélt semmilyen nyelven, ami nem a spanyol lett volna. Utálták a nagy öregeket, főleg Juan Ramón Jiménezt, aki egyetlen lehetőséget sem hagyott volna ki az új nemzedék gyalázására, imádták Góngorát, és a kávéházakban nagy hangon bizonygatták az arra tévedő hivatalnokoknak, hogy mennyire tévúton jár a spanyol közoktatás, amikor nem ezt a nagyszerű aranykori költőt emeli ki a legjobbként.
– Hogy érthetetlen zagyvaságokat írt volna?! – horkantak fel, amikor egy-egy értetlen pincér meg merte jegyezni, élő ember nem igazodik ki az ilyen sorokon: „bár vad esztelenségben éljen, mint az állat, annak minden új Nap egy-egy kométa”. Az ifjú költők azonnal csatasorba álltak, és foggal-körömmel védték a barokk költőt. Neruda jókedvűen figyelte kardoskodásukat. Ilyen szavak röpködtek a kávéház zsivajában, némi pohárcsörgéssel ölelkezve, hogy metafora, képi alkotás, poétikus homály, majd a falhoz csapódva szárnyaszegett madárként estek a földre, mivel az értetlen felszolgáló csak megvonta vállát, és egykedvűen ment hátra a konyhába. A költők ott maradtak leforrázva:
– A kecskékkel egyszerűbb – vonta le a következtetést Miguel Hernández, aki szakértő volt ebben a kérdésben, mivel gyerekkora óta ezeket a négylábú kérődzőket pásztorolta, akik minden jel szerint Góngora-szakér­tők voltak, mert Hernández szerint nemcsak a teljes Soledadest olvasta fel nekik, hanem a Fábula de Polifemo y Galateát is, és a kecskék ez utóbbit egyértelműen sokkal jobban kedvelték. Amikor Neruda megkérdezte, hogy ezt mégis honnan tudja, az ifjú poéta kikerekedett szemmel nézett a chilei­re. Majd hosszas magyarázatba kezdett, melyben kifejtette: a kecske minden híresztelés ellenére egy nagyon érzékeny lelkű állat, aki finom rezdülésekkel válaszol a külvilágból érkező ingerekre. Ennek az egyik formája a tejtermelés. Ha a világ szép és idillikus, akkor a kecske ad tejet, ha a világ komor és kegyetlen, ez a kedves állat megtagadja, hogy a kietlen és költészet nélküli univerzumnak olyan értékes nedűt adjon, mint a kecsketej.
– A Soledades felolvasása után alig lehetett megfejni őket – tette még hozzá –, amikor pedig a Fábulát osztottam meg velük, akkor kis barátaim vidámabban rágcsáltak, és amikor a fejemet a hasukra helyeztem, hallottam, ahogyan az elégedett kis kecskéim a költő andalító metaforáin merengve termelik a tejet.
Ugyancsak Hernández volt az, aki, amikor kiderült, hogy Neruda nem ismeri a fülemülét, mert Chilében nem őshonos ez a madárfaj, azonnal felmászott a Parque de Oeste egyik sűrű lombú fájára, és egy vaskos ágra kiülve trillázott, hogy megmutathassa a tudatlan latin-amerikai turistának, milyen gyönyörűségesen éneklő madár a boldogan daloló fülemüle.
Neruda a park közelében lakott, a Casa de las Floresben a Calle de Hilarión Eslaván, nem messze Ana lakásától, a Parque de Oeste tőszom­szédságában, az Argüelles negyedben. Amikor mi sétáltunk ebben a parkban sok évtizeddel később Anával, sajnos Miguel Hernández már nem dalolgatott egyik fán sem, és Neruda sem bámulta őt elképedve. Viszont mi is láthattunk olyat, ami még egyáltalán nem volt 1936-ban: a Templo de Debodót. Ez a körülbelül 2200 éves egyiptomi műemlék 1968-ban került Madridba. Egyiptom hálaképpen ajándékozta Spanyolországnak ezt a régi kultuszhelyet, amiért a nemzetközi felhívást követően a spanyol állam a segítségére sietett, ugyanis az asszuáni gát megépítésével számos ókori egyiptomi műemlék veszélybe került, amelyeket csak áthelyezéssel lehetett megmenteni.
Az ajándékot méltóképpen helyezték el a parkban, egy mesterséges tó közepén, egy magaslaton áll, olyan, mintha csak úgy lebegne a víz felszínén. Az épület három elemből áll: magából a szentélyből és az előtte álló két kapuból. Mint győzelmi jelkép, úgy magasodnak a szentély előtt, elvégre Isten, azaz istenek lakhelyéhez járulni felér egy diadallal. Amikor pedig a komplexum háta mögött lecsúszik a nap az égboltról, a napkorong fáradt sasként ül rá a szentély tetejére, s a napsugarak vakító fénnyel verődnek vissza a víz felszínén, és bújnak át a két kapu árkádjai alatt.
De ahogy mi nem láttuk és nem hallottuk Miguel Hernándezt fülemüleként trillázni, úgy Nerudának sem lehetett fogalma, hogy kedvenc parkját alig pár hónap múlva némi polgárháborús helyzet ürügyén a földdel teszik egyenlővé. Fogalma sem volt erről még akkor sem, amikor Federicóval való találkozójára készülődött gondolatban, s az ágyban heverészve Góngora költészetén merengett. Hosszas elmélkedés után arra jutott, hogy köszönés helyett ezekkel a szavakkal fogadja majd barátját: Peinar el viento, fatigar la selva5. Majd hanyag eleganciával kifejti az elképedt költőnek, hogy ami sok, az sok, és nem lehet a metaforát metaforává emelni, és nem lehet olyan verseket írni, ahol még a vessző is valaminek a költői képe, amelyhez szimbólumlexikon szükséges, hogy valaki a szöveg mélyére hatoljon. García Lorca arca először természetesen elborul, mint annak a kisfiúnak, aki elvesztette kedvenc mozdonyát a vasárnapi séta során, és bár a szülei megesküsznek, hogy hétfőn első dolguk lesz egy pontosan ugyanolyant vásárolni, a kisfiú lelkében üresség tátong, mert egy tárgy lehet hajszálpontosan ugyanolyan, mint egy másik, azonban mégsem hordozza magán az együtt töltött boldog pillanatok emlékének melegét. Ezért az a szomorú vasárnapi kisfiú megkéri a szüleit, hogy inkább ne vegyenek neki semmit, inkább rendezzenek egy megemlékezést az eltűnt mozdonyra gondolva, ahol elmesélhetik, mennyi boldogságot hozott az életükbe az a haszontalan objektum, amely eltűnésével bánatot és ürességet okozott gazdájának. De Federico nem az a típus volt, aki hagyja, hogy az élet rondaságai megmérgezzék a jókedvét, és azonnal felcsillan majd a szeme, amikor ezekkel a szavakkal veri vissza az aljas poétikai támadást:
– Góngora arisztokratikus magányossága fároszként mutat előre a gáncsoskodók minden gyalázkodása ellenére.
A gond csak az, hogy ez a remek alapanyagokkal fűszerezett vita elmaradt, ugyanis Federico nem jött el. Neruda sokáig ácsorgott. A cirkusz előtt. A Plaza del Rey-en. Először csak néhányan szállingóztak, majd özönlöttek a nézők, és hangosan köszöntötték egymást, majd hirtelen kiürült a tér, mert elkezdődött az előadás. Federico nem volt sehol. Bentről elégedett ordibálás hallatszott, s ez azt jelentette, hogy Aljas Orangután már ráült az Abesszíniai Tángáló fejére, de Federico oda sem hederített, rá se bagózott, fittyet hányt, és ami a legfontosabb: nem jött el.
Ugyanis, amiről Nerudának nem volt tudomása, hiszen akkor nem tudhatta, Federico éppen nem ért rá, mert sürgősen meg kellett halnia. Mert az a világ rendje, hogy az olyan pojácák, mint Neruda, nagykövetek lesznek, állami kitüntetések hosszú sorát kapják meg, és az olyan angyali tekintetű gyermeklelkű túlvilági lények, mint García Lorca, a meszes gödör mélyén végzik. És ez ellen a törvény ellen senki sem tehet semmit. Háborogni hiábavaló. Lehet, de felesleges6. Mert a költők halála olyan, mint egy bódult vasárnap reggel, amikor nehéz eldönteti: ez az öröm vagy az elmúlás felett érzett szorongás pillanata.
Amikor meghal egy költő, félkész költői képek kezdenek bolyongani a világban, új gazdájukat keresve, mert az nem lehet, hogy a metaforáknak ne legyen gazdájuk. Tehát egy poéta elmúlásával szükségszerűen születik egy másik, a metafizikai egyensúly fenntartásának érdekében, mert ha nem így volna, már rég kipusztult volna az emberiség a nagy mennyiségű, szabadon kószáló költői eszköz miatt.
Neruda emiatt aztán nem is értette, miért szakadnak fel a belsejében ismeretlen eredetű jelzők, szimbólumok és hasonlatok, majd, mint valami kamasz fiú az első pohár konyak után, úgy öklendezte ki a testében felhalmozódott lírai kellékeket a Plaza del Rey kövére. Csak később ismerte fel: újfajta költészet született meg benne.
Mondjuk, ez a legkevesebb, miután nagyvonalúan átsiklott egy olyan sorsfordító eseményen, mint egy ismeretlen tábornok, Francisco Franco lázadása valami hetedrangú afrikai laktanyában. Kit érdekelnek a tábornokok?! Főleg valami lehetetlen helyen a fülledten meleg Afrikában?! De ami biztos, a kecskék többé nem adtak tejet.


JEGYZETEK

1 Circo Price (ejtsd: szirkó priszé) ebben a korban még a Plaza del Rey-en található, az épületet a polgárháborúban lebombázzák. Ma a Ronda de Atochán működik.
2 Plaza de Jesús, Madrid.
3 Azok az írók, akik úgymond megnyerték a polgárháborút, elvesztették az irodalomtörténetet – állítják a jól értesült irodalomtörténészek. A Madrid, de Corte a checa ennek ellenére még a bírálói szerint is egy nagyon érdekes szöveg. Foxá még a háború alatt írta a regényét Salamancában, a Plaza Mayoron (minden spanyol városban van egy plaza Mayor) a Novelty kávéházban. A főhőse – nem teljesen meglepően – egy arisztokrata, aki a Második Köztársaság korában Madridban próbálja meg jól érezni magát, mert mi egyéb dolga lenne egy arisztokratának? Ennek apropóján viszont remek kalauzul szolgál a madridi eszem-iszomban és az éjszakai élet lehetőségeinek részletes bemutatásában.
4 Luis de Góngora barokk, vagy a jó ég tudja, milyen költő, aki csak azért létezik a spanyol és a világirodalomban, mert Federico és költő barátai – az állatok – felfedezték ezt a rég elfeledett vagy legfeljebb érthetetlenként ócsárolt szerzőt. Tény, a szövegek nem könnyen engedik közel magukhoz az olvasót, és az irodalomtörténészek is csak annyit tudtak kiokoskodni, hogy ebben a poétikai világban önmagukban a szavaknak is külön jelentésük van (pl. az arany egyenlő a hajjal, a liliom egyenlő homlok, a szegfű egyenlő ajkak, az ezüst egyenlő ősz haj stb.). Nyilván a szürrealista kompániát egyáltalán nem zavarta a lírai homály vagy a jelentés hiánya, hiszen ők sem a nagy összefüggésekre törekedtek. Ezért lehetett Góngora az ő kedvencük.
5 „…szellőt / fésülni vagy megtépázni az erdőt.” (Kálnoky László fordítása)
6 Az én képzeletemben Nagy László – a spanyol költő avatott fordítója – és García Lorca együtt sétálgatnak a mennyországban, asszonáncokról, andalúz költői versformákról és nyelvi megoldásokról beszélgetve. Bár sokan állítják, a fordítás maga a lehetetlenség. Mégis, amikor a szerkesztőségben felolvasták Nagy László frissen elkészült Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött című, García Lorca magyar változatát, az anekdota szerint senki sem tudott megszólalni. Nagy László visszaemlékezésében azt írja, magát a spanyol költőt siratta el ebben a szövegben, ezért is szentel ilyen szenvedélyes sorokat Federico halálának: „Nincs bocsánat a halálnak, mert García Lorcát idő előtt elvette tőlünk. Nem bocsátunk meg a halál ibériai kupecének és hentesének, mert Lorcát az enyészet konyhájára lökte. A szabadságnak, létezésünk egyetlen értelmének hóhérai, tehát ’a költők örök ellenségei’, azok ölték meg Lorcát. A bűn a zsarnokságé, a szégyen az emberiségé. ’Hej, Federico García!’, sikoltott fel a drága Radnóti a hírre, hogy költőt öltek Granadában. Micsoda visszhangzó udvara van e sikolynak: a barbár halál már akkor meggyűrűzte Radnótit is! És az is megdöbbentő, hogy Lorcát a halál emelte látószögünkbe, mint fekete szenzációt. Nagysága már magyarul szóló műveiből is kiderül. És nem a mártírság tette naggyá, hanem a mű: objektív esztétikai tény, vegye tudomásul az ingerülten öklelő ellenvetés, legalább úgy, mint egy torreádori kardot.”