[BukarestLátó – 2009. április]

kora reggel összeverődtünk széltében-hosszában,
mert nem történik meg túl gyakran, hogy
valaki olyan, mint ő, átsétáljon
egy olyan utcán, mint ez a mienk itt.

hosszú hetek óta készültünk erre az
egyedülálló találkozásra,
reggeltől estig és még éjszaka is.
hogyne jönne erre, ha egyszer megígérte?
tán nem hiába vártuk annyi ideig.

az első nap vidáman várakoztunk,
boldogan üldögéltünk ott.
ám a nap véget ért, és ő nem jött,
úgyhogy este nem mentünk haza,
hét kilométernyire laktunk,

mert másnap eljöhetett volna,
és mi ott lehettünk volna.
egész éjjel ott lestük hát az út szélén,
meg voltunk győződve, hogy puszta véletlenségből
nem jöhetett arra az első napon.

de a második napon sem volt több szerencsénk,
és a következőkön sem,
de mi megmakacsoltuk magunkat, és nem mentünk sehova.
ellenben utasítást adtunk, hogy otthonról
hozzanak el minden elhozhatót.

marhákat, disznókat, bort és gyerekeket
költöztettünk oda lassacskán,
arra gondolva, hogy nem késhet örökké,
és hogy a következő reggelen
feltétlenül megérkezik.

csakhogy egy estén, amikor már
nem volt marha, elfogyott
a bor, sőt, a kenyér is,
elhatároztuk, hogy ismét hazalátogatunk,
azt terveztük, a következő reggelre
újabb tartalékokkal térünk vissza.

és vissza is tértünk, méghozzá nagyon korán,
de amikor megpillantottak az út mellett
a még ébren levők, azt mondták,
ő már megjelent itt,
és hogy olyan korán sétált el itt,
hogy nem is sikerült látniuk.

ezért, amikor visszatértünk,
már nem volt a ház, ahová addig mentünk,
úgyhogy mindannyian visszaköltöztünk az út mellé,
ahol legalább olykor elporzanak
nehézkes tehergépkocsik.

köszöntjük őket, nem mondtunk le a reményről,
hogy valamelyikben valamikor
ő utazik, ahogy egykor megjelent itt,
és végre megpillanthatjuk mi is.

Demény Péter fordítása