[Látó, 2006. március]

III.

Komor bikák és kentaurok...
akár egy tőről metszett tollnok
én úgy beszélek az egészről.
Ahogy kalapács szól az ércről,
ahogy kaszáink a világról,
a szerelemről úgy beszélek,
mint könnyed, lassú elmúlásról.

Ki voltam én, és miként szült meg
a vándorló szerelmi ötlet,
hogy utas lettem és anyám
szívén nyilalló partizán?

IV.

Egy partizán vagyok a szívben:
jövök s lövök,
az igaz keresztényi szívben
csak én vagyok az ördögök –

mert nem hátrálok meg a talmi
igazságoktól és hatalmi
klikkek sohasem érdekelnek,
én vagyok, kivel Isten ver meg
a földöntúli tereken.
A nagyonis földi Elem.

Emlékeztek a háborúra,
amit az oly sokakkal vívtam,
egyedül játszottam sokáig
de önmagam végül kibírtam –
így lettem én tökéletesnek
a mindenekkel játszó kezdet.

V.

Kutyák ugattak, sellők hívtak,
én megmaradtam naftalinnak
a bíbor győzelmes ruháján:
ha Herkulesnek hívnak várj rám.

VI.

Csak hegy vagyok, és könnyű démon,
egy kámea Xerxész ruháján,
de mégis Krisztiániában
akar a vágy
támadni már rám.

VII.

Én aki leromboltam már rég
az elmegép Milétoszát,
csak én vagyok, ki a reálban
is megtalálja Küproszát.

Jöjj hát velem, légy harci gépem,
hogy férfi, vagy nő: egyre megy,
föloldónak a földi létben
a földöntúli vegyszerek.

Mint harci gép: segítelek,
hogy megsejdítsd az odaát,
nagyonis kézhez illő,
de földön túli mítoszát.

VIII.

És nem tehetek régen erről,
nagyonis eltelt az idő –
ha marslakónak nézel épp,
zöldfülű luxus szerető vagyok,
és hidd el bármikor:
én széjjeltépem inged,
a fenti és a lenti lét
között csak inga ringat.

IX.

Mozdul a szárnyam és sereg
sejdíti titkos léptem,
úgy táncolom le harcomat.
hogy végül: el sem értem.

Egyéretelmű az arcvonal.
A valamiért valamit
túl emberközel szintje is
csupáncsak engem istenít.

Én én vagyok pont az aki,
a fülbe ős vihart rival,
puhítok női földeket
a férfiak dalaival.