Ave

Mária, tenger csillaga,
szamáron hurcolt kismama,
elesetteknek édene,
gyászbaborult arc ébene,
szólatlan szóló orgona,
kunyhóból épült palota,
hajnalok első sugara,
telehold bársony udvara,
gyere be házunkba, ékes:
többé senki sem lesz éhes.

Libanon lenge cédrusa,
tekints reánk, mint Jézusra,
messzibe révült látszatom,
Mária, tiszta fájdalom,
homlokod fölött glória,
tizenkét csillag-bóbita,
lelkünk örök szabadsága,
kertünk egy szál aranyága,
szirtek fölötti halihó,
a neveddel meghalni jó.

Áldott vagy, szüzek virága,
hasonlítasz édesanyánkra,
ahol te vagy, ott nincs ború,
békébe hull a háború,
fagyban virágzó mirtuszág,
utolsó útra szőtt ruhánk,
örökös utolsó esély,
amíg velünk vagy, van remény,
teveled kellene múlani,
a kötényedbe hullani…

Rex tremende

Hatalmas voltod előtt
az ember oly parány,
Istenem, mint lehet
elbírni ily arányt,
viselni a semmihez
sem mérhető magányt...

Az emberi elme
sivatag és vérmező,
mikor előtted áll,
elveri a jégeső,
ha nem vagy, akkor is vagy,
sehogyan sem érthető.

Árva előtted a lét,
üres tükörterem,
mezítláb jár benne,
égtájtalan a lelkem,
én nem látlak, te látsz,
sír a világegyetem.

Lábad alatt élek –
mágnes alatt a vaspor.
Összevonszolsz, majd szétrúgsz,
így adod rám arcod,
s én nem tudom, ki vagyok:
fiad vagy a jobb lator ?

Oremus

Ne adj, Uram, utat
dölyfösnek, kevélynek,
gőggel acsarkodó
pökhendi kövérnek,
kik embert se néznek,
kik Téged sem félnek.

Hazudnak, lopnak,
rabolják az édent,
bizton bízva hiszik:
Fiad értük vérzett.
Emberre sem néznek,
Tégedet sem félnek.

Felrúgják jászladat,
aranylázban égnek,
országot fosztanak,
elvesznek, nem kérnek,
sem embert, sem istent,
átkokat sem félnek.

Sárló düheikkel
csak a percnek élnek,
látod, Uram, őket:
dühös bársonyszéknek
lettek hív szolgái
s a kiontott vérnek.

Hiába adsz békét,
békét a szegénynek,
nagy szeretetedről
hiába regélnek,
nem lesz nyugtod, Uram,
amíg ezek élnek.

Domine Jesu

Bolyongok hétárván
világ hét határán,
erdőkön, mezőkön
sebesre törődöm,
az én szerelmesem
hiába keresem,
ha a Napba nézek,
üszkösödöm, égek,
ha a Holdban látom,
eltűnik, mint álom,
tenger fölött csillag,
talán reám pillant,
de mikor megvillan,
felhők közé illan
az én szép jegyesem,
sehol fel nem lelem,
pedig tudom, ott van
minden földi jóban,
a rám hulló porban,
kenyérben és borban...

A levegőégben,
a lebegő kékben,
liliomvirágban,
rétek nárdusában,
a tábor tüzében,
felszálló füstjében,
ő az én szerelmem,
legvégső nyughelyem,
ha én nem is látom,
ha nem is találom,
kegyelmes Jézusom
rám talál félúton,
bölcső, koporsó közt
tudom, hogy felköszönt,
mikor felhő szakad,
vagy ha a tűz szaggat,
mikor kirabolnak,
láncra verve rontnak,
mikor megtagadom,
akkor sem hagy tarlón,
mert az ő szerelme
visz a végtelenbe,
életnél is régebb,
halálnál is mélyebb.

Danse macabre

A halálnak bálján
a sorok közt várván,
nézem a körtáncot,
csontzenére csápolt
pillangóvergődést,
a siralmas dörgést
koponyacsontokon,
medenceromokon,
szaporázni látom
sípcsontfurulyákon
királyok bohócát,
cimbalmazóját,
az oldalbordákat
pengetik, okádnak...
Ebből a nagy bálból,
ebből a körtáncból
nem lehet kiállni,
végig kell kaszálni
császárnak, királynak,
koldusnak, zsiványnak.
Szent szüzek és kurvák
egyenrangon tudják,
az elsők utolsók,
őrültek, tudósok
mérlegre tétetnek,
nem lelnek kegyelmet,
aki nem fizetett,
harácsolt sok kincset,
hiába volt gazdag,
latroknál is latrabb,
most egy szál magába
reszket a vad táncra,
ugyan ki védhetné,
lökné maga elé
mostan is a szegényt,
ágrólszakadt reményt...
A halál házában
örökösen bál van,
hullnak az álarcok,
eljátszott látszatok,
a legutolsókból
elsők lesznek újból,
és a legelsőknek
hullakörmök nőnek,
a cédák s a szüzek
egyformán megszűnnek,
bőrük, ha bársony volt,
most, mint aszott bocskor
mállik le a csontról...
Gyalázatig rombol
ez a tánc, ez a bál,
csak a sátán zabál,
innen már nincs kiút,
fölfal atyát s fiút,
mind, kit anya szült –
Hiába menekülsz...

Confiteor

Hazudtunk, loptunk, csaltunk,
szegényeket raboltunk,
s nevedet zengte ajkunk,
egyetlen Nagyasszonyunk!

Zászlóinkon lobogtál,
hadaink előtt hordtunk,
vérszomjas állatoknál
kegyetlenebbek voltunk.

Vérpatakok fakadtak,
gyászba borultak egek,
bűn volt minden pillanat –
senki sem mosott kezet.

Kire hull most a könnyed:
a mindent letiprókra
vagy a halálba görnyedt,
sápadt ártatlanokra,

Szemeiket rád zárva
őrjöng sok ezer őrült,
te kegyes mennyei mátka,
tudom, nincs miért örülj,

az út vége szembe áll,
örök az átok, a vád,
békét sohsem talál,
aki így szerez hazát.

Sorsunk mélyre hullatott,
hatalmas nagy Istenünk,
egyedül te tudhatod:
mi volt a célod velünk.

Zűrzavar, mocsok, ködfolt
ami elvégeztetett –
büntetésnél is több volt
győztes végítéleted...

Psalmus

Vasvesszővel törted össze őket,
Uram, s elvették tőlük a földet,
rájuk küldted a haragok napját,
minden aranyuk zsiványnak adták.
Bíztak mibennünk, csodára vártak,
hitük megingott, leomlott várak
fiai lettek, megöregedtek,
tűrik a sorsot, nem szólnak ellent,
mint kik örökkön félnek, gyász alatt
szenvednek hosszan álnok hatalmat...

Ágyútűz, kénkő lett a jutalmuk,
bánatba sötétül mélyen arcuk,
mert búza helyett konkolyt vetettünk,
ellenünk volt mind, ki nem volt velünk,
összevegyült az aljas, a tiszta,
a kiontott vérből gyűlt tinta,
mellyel felírják a hamis leltárt,
mint oltották el az élő gyertyát,
mint tapodták az utca sarába,
legyőzve, ezerszer megalázva
bárányait Isten fiának...

Rabjai lesznek minden hiánynak,
Uram, te látod a gonoszságot,
miként születtek az őrült álmok,
rekeszd el útját a gyalázatnak
kerítsd be kertjét a csalárdságnak,
veszejtsd el a gonosztevőket,
ne büntesd meg az emlékezőket,
megöli a gonoszt a gonoszság,
szú rágja szét a kevélyek csontját,
hiába hitték maguk hegyeknek,
ők is éppoly elesettek lesznek,
mint a szegények, kiket legyőztek –
semmivé porladnak teelőtted.

Pater noster

glosado

Földanyánk,
ki élsz minden füvekben,
áldassék meg
 minden teremtményed,
tündököljön boldogságod,
szentségekkel védjen karod,
miképpen a mennyben,
akképp legyen a földön is.
Teremd meg a kenyerünket
ma és holnapra,
ne szaporítsd tovább
vétkeinket,
nem felejtjük, de megbocsájtjuk
az ellenünk vétkezőket,
elvittek minket a kísértésbe,
nem szabadulunk a gonosztól,
mert övék
az ország, a hatalom, dicsőségük
nem tart örökkön. Ámen.

Mi Atyánk,        
ki vagy a mennyekben,
szenteltessék meg
a te neved,
jöjjön el a te országod,
legyen meg a te akaratod,
miképpen a mennyben,
azonképpen itt a földön is.
Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma,
és bocsásd meg
a mi vétkeinket,
amiképpen mi is megbocsájtunk
az ellenünk vétkezőknek,
és ne vigy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól,
mert tied
az ország, a hatalom és a dicsőség,
mindörökké. Ámen.

Dies irae

Dies irae, dies illa,
fölnyílik a titkok titka,
berohad a kék pupilla,

fölvonít a rézharsona,
omlik a menny jégiszonya,
borul a föld kénlángokba,

minden, mi élt, megszámolva
hull a trón elé a porba,
reszketve néz a vádlóra.

Ez a nap, a harag napja,
végítélet szörnyharangja
hull szegényre, hull gazdagra,

a hatalmas bíró előtt
zokog utód, sír az előd,
 minden hívság végképp ledől...

Színed előtt állok, Uram,
tudom, hogy nincs tovább utam,
bevallom most szörnyű múltam:

ügyeidben gyarló voltam,
talentumod tékozoltam,
élőt-holtat elkoholtam,

nem becsültem azt, ki szeret,
méltatlannak adtam nevet,
vettem az egészért  felet,

voltam paráznák közt első,
duhajok közt kétszerkettő,
dühöm perzselt, mint jégeső...

Én Jézusom, tégy mérlegre,
formálj át a te képedre,
reád vagyok kiéhezve,

tudom, értem is szenvedtél
Golgotádon, a keresztnél
talán én voltam a segéd,

ott lettem először gyáva,
láttam, mint hal meg az árva
a világnak váltságára.

Szereteted nem ér véget,
mert te jó vagy, sors és végzet,
akkor is adsz, ha nem kérnek,

mindenről lemondva féllek,
fejezzél be, adj jó véget,
legyek madara az égnek,

tán még felhangzik egy trilla,
mikor rád zár a szempilla...
Dies irae, dies illa.

Miután La Paznál szabályszerűen utcára dobtak, kiebrudáltak Donnám „kompániájából”, rám szakadt a legmélyebb nyomor. Itt hányódtam, éheztem, hajléktalanul, kocsmáról kocsmára járva tengettem napjaimat, verseket, dalokat szavaltam, amiért időnként szelet kenyeret, pohár italt kaptam. 1803-ban a pünkösdi körmenet utáni fiestán sikerült annyira lerészegednem, hogy napokra elszakadt a cérna. Egy kolostori cellában tértem magamhoz. Kiderült, hogy egy Benedictus nevű félvér, ferences szerzetes talált rám az Iglésias San Francisco előtti téren, ahol már félig kihűlve feküdtem egy pocsolyában. Így kerültem a La Paz-i szerzetesek egyik kolostorába. Itt kezdetben a kertben dolgoztam, a baromfiudvart gondoztam, újból emberi formát öltöttem. Később, miután megtudták, hogy írástudó ember vagyok, bevittek a könyvtárba, nyomdájukba. Itt főként az egyházi szövegek indián nyelvekre való átültetésében segédkeztem, s mikor időm engedte, spanyol szövegeket, imákat is írtam. Azt hiszem, egy kicsit megnyugodtam, amit azzal is megerősítettem, hogy hosszú bűnbánat után letettem a szerzetesi esküt, és mint laikus testvér, a szerzetesrend tagja lettem. A latin-amerikai szerzetes rendekben kialakult egy szokás, miszerint nem nagyon faggatták az embert előéletéről, befogadták maguk közé a gonosztevőket is, akiknek legtöbbike csak ideig-óráig élt ezzel a rejtőzködési lehetőséggel, aztán továbbállt. Én, fogadalomtételem után megnyugodva, véglegesnek tekintettem a szerzetesi életformát. Mindez 1809-ig tartott, amikor Pedro Domingo Murillo kapitány vezetésével ki nem tört a La Paz-i felkelés. Ekkor ismét felszínre tört bennem az örök nyughatatlan... Egyik felkeléstől a másikig csavarogtam, lázongtam, főként a pofámat vertem, arról akartam meggyőzni a kreolokat, a juntákat, cabildókat, hogy az indiánok egyenrangú félként való kezelése s a rabszolgák felszabadítása nélkül soha nem lesz független Latin-Amerika. Békétlenkedéseimmel csak magamnak ártottam. Limában a saját fajtámbéliek úgy elagyabugyáltak, hogy hetekig vért köptem, önkívületben fetrengtem. Itt jöttem rá, hogy megöregedtem, s öreg embernek nem való se a forradalom, se a szerelem. Akkor hát szabadsága se légyen. A szerzetesek megkönyörültek, s visszavittek maguk közé.

Ferenczes István átköltései