[2016. június]
Az osztályvezető főorvos, román ember, az anamnézisemet készítette. Nem a kórteremben, hanem az irodájában, ahol ketten voltunk. Kérdezett, és én soroltam a panaszaimat. Ő írta és mondta. Előzetes diagnózis: porckorongsérv. Ekkor, mintha folytatná, halkabban hozzátette: – Doamna Serbán nagyon szépen megkért, hogy ugyanabban a kórteremben lehessenek. Egymás mellett lesz az ágyuk. – Nem ismerem doamna Serbánt. – Ő ismeri magát. Kénytelen vagyok – kereste a szavakat és a tekintetemet – teljesíteni a kérését.
Utolsó éves voltam a Babeş–Bolyai Egyetem magyar szakán, az ötvenkilenc-hatvanas tanévben. Először kerültem kórházba a gerincbántalmaimmal. „Törik, de nem hajlik” – mondta bölcs humorral az embernek, orvosnak nagyszerű ortopéd, Fazekas professzor.
Tudtam, hogy megfigyelnek. De arra, hogy a betegágyam mellé is őrt állítanak, nem számítottam. És egyáltalán minek? Nem voltam én olyan fontos. Ők tettek azzá a fontoskodásukkal, hogy megszolgálják a bérüket. És persze, hogy szolgálják az ország legbuzgóbb intézményének célját: ellenőrzés alá vonni mindent és mindenkit. Félelmet kelteni, hiszen éppen ez, a félelem tartja össze az ilyen rendszereket. Aki fél, az zsarolható. A megzsarolt ember pedig könnyen kezelhető. Használhatóvá puhítják. De mire akarhatnak használni engem? Talán ez most kiderül. Nem voltam közéleti szereplő. De az volt a férjem. Gáll Ernőt egy évvel korábban ki akarták zárni a pártból. Összehívták az Írószövetség kolozsvári pártszervezetét. És a tagság nem szavazta meg a kizárást.
Az írók kiszámíthatatlan népség. Pozíciójukért rettegők megfélemlített gyülekezetéből, szavazó gépezetből képes időnként visszaváltozni azzá, ami: az öntudatos értelem közösségévé. Pár óra hosszat felemelt fejjel él. Reméli, hogy a kivételes esetből esemény lehet. Nem lett azzá. De emlékeztet arra, hogy az elnyomó gépezetté alakult hatalom valamikor mint a szabadság hirdetője deklarálta magát.
Az írók kiszámíthatatlan népség? Hát nem kell vadítani őket. Nem azzal kezdődött a kalamajka Magyarországon, hogy néhány író pofázni kezdett? És nem titokban, egymás között, suttogva. Hanem nyíltan és nyilvánosan, intézményesen, a saját szakmai körében! A nép többnyire hallgat. De ilyenkor felfigyel. Csakhogy a párt megmutatta erejét: a szeparatizmus fészke, a Bolyai Egyetem nincs többé. Szabédi László és még néhányan öngyilkosok lettek, belepusztultak a szégyenbe, a csalódásba. Mások meg, például Páskándi, a legnépszerűbb ifjú titán – rács mögött. Tehát csend van.
Csend volt a klinikán is. A háromágyas kórteremben. Én az ablak közelében szerettem feküdni egyre gyakoribb kórházi tartózkodásaim idején, minden évszakban. Kinézni a fákra, ha vannak, az égre, ha tiszta kék, ha felhős, ha eső esik, ha hó hull. A középső ágyban feküdt doamna Serban, s a harmadik, az ajtó melletti páciens, nem emlékszem, hogy hívták, bírófeleség volt, idős hölgy, olyan korú lehetett, mint mi ketten együtt. Minden délután jött a férje, szikár öregember, elegáns alak, finoman meghajolt mindkettőnk ágya felé, jó szabású öltönye kifogástalanul karbantartott, kissé kopott ugyan, de ez a kopottság jól állt az öregúrnak. Egy letűnt világ nyugalmazott követének látszott, a jobb minőségűek közül. Halkan beszélgettek, nem sokat tudtunk róluk, diszkréten őrizték a múltjukat. Valami rémlik, hogy az egyetlen fiuk nyugati ösztöndíjhoz jutott, és nem tért vissza.
Közvetlen szomszédom, a személyem iránt érdeklődő, harminc körüli szépasszony kissé késve érkezett az első reggel. Másképp volt elegáns, mint az idős házaspár. Igencsak jól nézett ki drapp kosztümjében, magas sarkú cipője, táskája láthatóan nem hazai gyártmány, a kis bőrönd is, kesztyűs kezében világosbarna bőr, nem műanyag. Nem itthon vehette halványlila pizsamáját, papucsát, virágmintás köntösét sem. Szegényes világunkban minden feltűnt, ami nem volt vásárian feltűnő. Átöltözött a hölgy. Elhelyezkedett az ágyban, rám mosolygott, bemutatkozott és megkérdezte: – Mit olvas?
– Krimit – feleltem öntudatosan.
– Nahát! Én meg azt hittem, hogy a filológusok csak elit irodalmat olvasnak, klasszikusokat, moderneket – csodálkozott a jól értesült dáma, amin, hála a főorvosi információnak, én nem csodálkoztam. Tudálékosan felvilágosítottam, hogy a könyv értéke nem a témától függ vagy a műfaji besorolástól.
– Dashiel Hammett például kiváló szerző. Általában a bűn, kiváltképpen a gyilkosság különben is mindig aktuális volt, asszonyom, az is marad, több ezer éve jelen van a világirodalomban, a görög drámától Shakespeare-ig, Dosztojevszkijig, Sadoveanuig akár… Ez a téma mindig modern és mindig klasszikus. Kortársunk, úgy is mondhatnám, hogy korunk hőse a gyilkos, akár mint politikus szerepel a könyvben, akár mint magánnyomozó vagy rendőrtiszt – oktattam fölényesen a bájos kis spiclit. – Miért ne lehetne regényhős! (Véleményem azóta sem változott. De több mint fél évszázad múltán aligha állíthatom, hogy éppen így fejtettem ki. Ezzel a beismeréssel az amúgy is gyanakvó olvasónak éppúgy tartozom, mint a saját lelkiismeretemnek.)
Megjátszott bámulattal nézett rám a provokálóm, akiről kevesebbet tudtam, mint ő rólam.
– Milyen szerencsés vagyok, hogy így összehozott minket a véletlen.
– Nem a véletlen. – Valóban összerezzent vagy csak képzelődöm? – Hát mi? – kérdezte merészen, mint aki tudni szeretné, vajon mit tudok én. – A szenvedés. A kiszolgáltatottság. Korunk betegsége. Vagy minden koré? – lebegtettem a kérdést. – Egyébként honnan tudja, hogy mi a szakmám?
– Az Egyetemi Könyvtárban dolgozom. Sokan járnak oda, érdekes emberek is. És hát minden kitudódik, mindenkiről. Az olvasók, tanárok, kutatók, diákok kimennek az előcsarnokba cigarettázni, és a sarokban, a hamutartók fölött diskurálnak. Barátságok vagy éppen szerelmek szövődnek. Összedugják a fejüket, pletykálnak. Szóval kitudódik minden.
– Minden? Ez tényleg érdekes. Rólam például mit tudott meg?
Profimód válaszolt, ha jól emlékszem. – Hát nem sokat, de azt többen említették, hogy maga milyen művelt, tehetséges. Hogy egészen korán, diákként kezdett recenziókat publikálni, kritikusnak készül. És megjegyezte, hogy Gáll Ernőt szinte naponta látják a professzorok olvasótermében. De arról, ami városszerte, nem csak szakmai körökben téma volt, egyetemi tanár és egyetemi hallgató házasságáról, diszkréten hallgatott.
– Nem mintha igazán fontos volna, de ha már ilyen szemfülés, észrevehette, hogy én nem vagyok rendszeres könyvtárlátogató. A hátfájásom miatt nem tudok sokat ülni. Inkább hazaviszem a kikért olvasnivalót. Kényelmesebb otthon dolgozni.
– Ha valamit nem adnak ki, csak szóljon nekem. A titkos alapból is kihozom, ha magának kell.
Hálásan megköszöntem a nagyvonalú ajánlatot. De ekkor másra terelte a szót.
– Nem volt tanára Szabédi? Ő is járt ide. Látásból ismertem. Nagy ember volt – állapította meg sóhajtva doamna Serban.
– És kitűnő tanár – tettem hozzá. – Maga mit tud róla? Olvas talán magyarul? Vagy román fordításban is megjelentek a művei? – kérdeztem vissza. Bájos szobatársnőm, ha nem tévedek, kérdésemre kérdéssel válaszolt. Azt tudakolta, hogy Szabédi vajon őszintén írta Vezessen a Párt című versét, vagy félelemből.
– A vélemények ebben megoszlanak – feleltem kitérően. – Tény, hogy a vers bekerült minden tankönyvbe, szavalták minden iskolában…
– Tudom – nevetett cinkosan. – Olyan népszerű lett, mint Miklóssy Grivicája.
Hallgattunk. Aztán megszólalt megint.
– Én csak látásból ismertem, be-bejárt, mondom, a könyvtárba. Nagyon disztingvált jelenség volt. De miért lett öngyilkos?
– Szívügye volt az egyetem.
– Féltette az állását?
Kifogytam az önuralmamból.
– Többről volt szó, mint egy állás.
– Több állásról?
Úristen! Most megjátssza a naivat! Mit lehet erre mondani? Nem felejtettem el a főorvos figyelmeztetését: ez a nő a szakmáját gyakorolja. Ügyesen dolgozik. 2015-ben tudtam meg – amikor mint múltidézésemhez szükséges dokumentációt, kikértem megfigyelési kartotékomat –, hogy jogot végzett, és könyvtárosként is a titkosszolgálat dolgozója, klinikai tartózkodásunk idején még főhadnagyi rangban. Energikus aláírása szerepel némely személyemmel és környezetemmel foglalkozó akta bal felső sarkában, a Strict secret pecséttel átellenben. Az egyikből például – s itt már kapitányi rang szerepel az aláírás alatt –, 1967-ben, kiderül, hogy másoké mellett az én levelezésem ellenőrzéséhez is kéri felettese hozzájárulását, aki, név szerint Negrila Stanciu alezredes, beleegyezését kiegészítő válasz gyanánt tájékoztatja, hogy a teljes megfigyelési aktacsomómat a rendelkezésére bocsátja. Kapcsolataimat, levelezésemet illető gyanúját bizonyítandó, egykori klinikai ismerősöm egy budapesti keltezésű levél két bekezdésének nem egészen hibátlan román fordítását is lelkiismeretesen elküldi főnökének. A levelet Kamilla néni írta Budapestről. Annak a Bálint Györgynek az édesanyja, akiről a szakdolgozatomat írtam hat évvel korábban, és akinek Sztarij Nyikolszkoje ukrán faluban, sejthető körülmények között összetört szemüvegét magam is láttam. Egy életben maradt munkaszolgálatos bajtárs vitte el az esszéíró anyjának. Egykori viselőjét siratja el Radnóti 1943 novemberében, Ötödik eclogájában: „Eltűnt, – koppan a hír. És dobban, dermed a szív bent. / Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred, / reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek / régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat, / mint a halottakét –.”
Még nem sejtettem, hogy a fia emlékét idéző anyai sorok előbb kerülnek a szomszédos, baráti állam titkosrendőrségének irattárába, mint az életmű kutatójának a postaládájába. Ugyanis a levélben az állambiztonsági paranoia olvasatában gyanús közlésként szerepel Bálint György özvegyének, az Ausztráliába kivándorolt kiváló könyvgrafikus Csillag Verának a címe is: 5/85 High str. North Sydney N.S.W. Australia.
Éppen jókor jön a vizitidő. Némi zsongás a folyosón, aztán belép a főorvos, nyomában a diákokkal. Egyetemi klinikán vagyunk. A betegség tanulmány tárgya. Doktorunk megáll minden ágy mellett. Szemügyre veszi előbb a kórlapot, aztán a pácienst. Kommentálja a leletek üzenetét, magát a bajt. Azt is, ami nem látszik: a szenvedést. Oka? Hát azt nehezebb kideríteni. Okos szeme Serbánné tekintetét fürkészi. Aztán az enyémet. Közben röntgenfelvételeket értelmez. Nincs még ekográfia nálunk, hiszen még csak 1959-ben vagyunk. A főorvos a csontrendszerünk mögé tekint. Figyel. Kitapint. Összerezzen a test, vagy megadóan tűr. Mi is figyelünk. Magunkra, az orvosra, egymásra. Szobatársnőm meg én, ki-ki a maga hadállásában. Láthatatlan harctér két fehér kórházi ágy között. És a fegyelmezett hallgatás mögött: mi tudjuk, amit tudunk egymásról. És igyekszünk többet tudni. Feltárni a másik, az ellenfél titkát. Nagyon fontos megfigyelni, gondolom utólag, ahogy az elérhetetlen szabadság és a mindig jelen levő üldözés történelmi rétegekként egymásra rakódnak. Magánéletem nem történelem, és mégis minden megfigyelt részlete iktatott jelentéssé, a hivatásos üldöző napi feladatává válik. Szakmai titokká. Strict secret. Párhuzamos valóságok. Rejtezkedő kórkép és következményekkel terhes diagnózis. Hol némán, hol pedig könnyedén csevegve vall rólunk gyanú és következtetés, érzés és gondolat, no meg arról persze, hogy mikor élünk és hol.
Hátfájósan ébredek 2016. január 16-án, egyelőre enyhe migrénnel. Pohár víz, egy-két kapszula. Ki az ágyból és az emlékezésből. Befűtök a fürdőszobába. Majd a zuhany cseppjei lemossák rólam pár órára, múlt és jelen szorongásaival együtt, a verejtékes éjszakát.
