[Látó, 2009. november]

Kicsinál az alapvető dolgokra való
képtelenségem. Például:
ünnepelni egy porosz krumpliföldet.

Tudunk, vagyishát tudnánk-e – hiszen a
körülmények, persze, de nem hinném, hogy
az ige módja bármit is – szóval

 (és tettel, a félreértés végett,
 mozdulatnyi ovációval)

tudnánk-e ünnepelni azt a bizonyost,
elragad-e bármi is, mint fiatal kutyát

 (és nem mentség, hogy jól van, ez Márai,
 nem kérdés, hogy az egyes szám
 többesbe mért fut át),

anélkül, hogy reflektálnánk helyzetünkre folyton,
meg ugye a szemlélt dologéra, mi,
a „tartalmas szemlélés” legjei
– a szűk körzetben legalábbis –,
az ünneplés esetlegjei, úgy általában;

anélkül, hogy egyszerre próbálnánk szemüvegünk
keretének felső pereme alatt és fölött, mint azon az
egyébként vidám fotón a szigorú tanító néni, akire
már csak erről a fotóról emlékszünk, mint ahogy
akkori magunkra is, a bal felső sarokban
bámuljuk azt a hatalmas gömbkövet (másként
meg sem lenne a kép),

én olyan követ akkor utoljára,
pedig mondták, hogy sok van a környéken,
feleki konkréciók – így hívják őket,
azóta persze utánanéztem, és arról is
olvastam, a föld mely rétegében vannak,
de vannak rétegek, melyek
folyton kimaradnak – – –

 (és nem tudom, hogyan zárjam e verset:
 meg vagyok veszve, azt hiszem, vagy:
 el vagyok veszve, meghiszem azt.)