[Látó, 2010. január]

I.

Hulio Sinsky a barátom. Első találkozásunk alkalmával komoly gondok gyötörték. Ezek a gondok megakadályozták abban, hogy lelkesedjen. Udvariasságból végignézte a képeket. Alig figyelt, alig örült. Ott sem volt, a poharat is félretolta, nem kért. Úgy éreztem, lenéz a hely miatt, úgy éreztem, Hulió mást várt a műteremtől, műtermebbre gondolt, egy hodályra impozáns mennyezetvilágítással, nagy térre, nagy térben nagy művekre, ahol majd paraván mögött munkaruhába öltözöm. Azt hiszem, Hulio csalódott aznap. Amúgy is a gondok gumimatracán sodródott éppen egy mély tó belseje felé, úgy fordította arcát felém, mint aki elalélt a napon. Nem kért a kicsi, kopott műteremből, sem a képekből, sem a maszatosnak ítélt pohárból. Hulió kihajolt a negyedik emeleti ablakon, bámulta az utcát. Mellé álltam, hátha beszélgethetünk, de nem mondott semmit, csak mosolygott, fáradtan, gondterhelten. Együtt nézegettünk kifelé. A szemközti ház harmadik emeletének egyik ablakpárkányára nagy füstölt sonka volt kitéve újságpapíron. Sötétszürke belvárosi korom borította a ház falát, a párkányt is, plusz madárürülék. Tényleg, tél volt, amikor nálam járt először Hulió, innen tudom, a sonkáról. Hideg volt. Azt mondta, venni fog egy pesti lakást, de az „olyan” lesz, amilyet érdemes, ami nívós, mert az ember ideiglenes tartózkodási helye is legyen „olyan”, igényesen berendezett, tiszta. Búcsúzkodás közben megérezte, hogy mondania kéne valami jót itt valamire, ha már a képekre, a helyre nem futotta. Adósomnak érezte magát egy biztató megjegyzéssel. Az előszobaszekrény szokatlan rizspapír-bevonatára nézett, és elismerően bólintott: ez ötletes, ez szép. Aztán kilépett az ajtón igényes öltönyében, márkás bőrcipőjében, és megkönnyebbült. Évekig nem láttam ezután. Jó néhány év múlva újra megismerkedtem Hulio Sinsky-vel; ez az újraismerkedés épp úgy a közöny tartományában zajlott, mint az előző – így gondoltam. Hulió akkor már készült kitolatni közömbösségéből; kicsit kikémlelt felém, meglátott a visszapillantó tükörben, mondhatni észrevett. Aztán a következő alkalommal már odalesett az asztalomhoz, azt hiszem, megtetszett neki a közöny, amivel félrekotrom a maradékot – lévén, hogy addigra már túlettem magam. A közöny időnként bejön. Lefényképezett az étteremben, és a képeket elküldte. Mindegyik képen nagyon csúnya voltam. Sinsky megszerezte a címemet, és írni kezdett:
Te szeretnél valamit, én szeretnék valamit. Az étteremben megöleltük egymást, mintha kicsit, jeleztünk egymásnak, mintha nagyon... Hiba lenne, ha nem mernénk, ha nem akarnánk még egyet lépni. Mi zakatolhat a hasadban… bele se merek gondolni. Február 18-án Budapesten vagyok.
Többször elolvastam ezt a levelét. Mi ez? Mire vélte az én tele pocakkal nyújtott baráti kézfejem? Mi zakatolt a hasamban? Félig emésztett lazacfilé.
A kutyaszaros hetedik kerületi járdákat, kormos házfalakat, a szűk, hullaszagot árasztó, párás kifőzdét, a fűtetlen előszobát és kiskonyhát, az úgyszintén jéghideg fürdőszobát. Az otthon hidegét. Ezt az egészet ott kell hagynom. Ha úgy tetszik, itt hagynom; jó lesz megfeledkeznem a körülményekről, a körülménytelenségről. Valameddig. Ameddig lehetséges, ameddig a spórolt pénzből futja. Utazing, tehát.
Felhívtam Tamást, jöjjön és csinálja meg a beállítást, aztán vigye el a cuccokat, a reflektorokat és a sok kacatot – legyen meg végre az utolsó kép. Lehessek végre utas. Hosszabb időre el fogok utazni, tudattam Tamással. Éva el fog utazni, fél lábbal itt sincs, valójában már amott van, a jó világban.
Tamással kihajoltunk az ablakon, nézelődtünk, hallgattuk a troli nyihogását. A pulcsim beleakadt a kemény, felpattogzott festékbe. Magasan voltunk, rá lehetett látni az egész utcára. Nagy bérházaihoz képest szűk volt ez az utca, szűkösségéhez képest pedig túl hosszú. Végül is jók lettek a képek, lehelte bele Tamás a füstös hidegbe. Jók lettek, mondtam. Tamás Éva kezéhez ért. Az érintést Tamás váratlan felfedezése szakította meg. A szemközti, feketére kormollott háromemeletes épület egyik ablakának párkánya felé mutatott, ahol meglátta a hatalmas füstölt sonkát, az óriási combot; a sonka körüli falak, erkélyek, párkányok éppenolyan kormosak voltak, mint valami füstölő kalyiba. Hát persze, a comb. Tamással ugyanarra gondoltunk: ez a sonka előbb-utóbb elkerülhetetlenül lenyelődik, a temérdek korom megemésztődik egy tisztes, rendes, korrumpálatlan hetedik kerületi patrióta gyomrában, egy belvárosi vasgyomorban. Tamás és Éva továbbfigyelték az utcát, tekintetük vissza-vissza tért a sonkához, az állati maradvány értelmetlen jelenlétéhez. A fiú végleg visszahúzta kezét. Elkoszolódott stukkódísz hullott ekkor le váratlanul a ház homlokzatáról a járdára. Tamás leszaladt a fekete angyalfejért. Az angyal talán a sonkához akart volna szállani, belekóstolni kicsit, ám elmanőverezte magát. Tamás felhozta a lakásba. A bolond öregasszony, aki folyton az ajtóm körül szaglászott, merthogy szerinte büdös szivárog onnan, valamiféle különös büdös, tapintatosan célozgatott rá, hogy netán hullaszag, ez a bolond öreg ellibbent dauerolt hajtincseivel az ajtó előtt, és meglátta Tamás kezében az angyalfejet, és meglátta Tamást. Aztán Tamás elment, egyedül maradtam. Pakolni kezdtem. Az öregek különösen viselkednek ebben a házban; szaladgálnak a keskeny körfolyosón, és óbégatnak magukban, valakivel pörlekednek. Káromkodnak, szitkozódnak, rázzák az öklüket, és kémlelik, hogyan fordítom el a kulcsot a zárban. Folyton segíteni próbálnak kinyitni az ajtót; megsértődnek, amikor nem engedem. Duzzogva elcsoszognak, hogy ők csak segíteni akartak, és már segíteni sem lehet, velem már jót tenni sem lehet. Csúnya lány.
Az öregek figyelték Évát. Bekémleltek, amikor vette fel a melltartóját és a folyósón később a fülébe sóhajtozták, maga milyen fiatal, feszes és duzzadó. Az angyalfejnek is híre ment. Kívántak volna Évához bejutni és megnézni a csodálatos angyalfejet, melyről a zuhanás néhol lekoppantotta az érdes, fekete patinát és kisóhajtott alóla a hófehér gipsz. Az öregek is sóhajtoztak, próbálgatták Éva kilincsét, de ő már messze járt, nem volt otthon, poggyászait húzkodta a repülőtéren, kézitáskájában a fekete angyalfejjel.

II.

A Park kétszáz éve farkasszemet nézett Fish Cottage-al, ötven éve pedig annak harmadik tulajdonosával, Lord Laurence Taylor Besttel – he was a member of the Minister of Local Government‘s. Ezen a környéken húszévente egyszer adnak el házat, erre az esetre több száz jelentkező akad. Lord Taylor Best nemsokára elhalálozik, és az örökösök úgy döntenek majd, értékesítik Fish Cottage-ot. Amy esténként hazasétál Zolitól a másik városrészbe – mehetne mercivel is vagy busszal, de ő sétálni szeret – és sétái alkalmával elhalad Fish Cottage mellett. Így lesz azon az estén is, amikor éppen „SALE” cédulát tűznek ki a kerítésre. Amy azonnal lefoglalózza majd a villát, jól tudván, hogy ezen a környéken húszévente egyszer adnak el házat, és arra több száz jelentkező akad. Amy, a híresség, Zolival fenntartott nem túl intellektuális kapcsolatának köszönhetően Fish Cottage negyedik tulajdonosa lesz. (Éva, siess.)
Zoli a park déli oldalán volt szívességi lakáshasználó egy agyonpecsvörkölt, szétkandallópárkányozott és minden egyéb per/lehető artisztikummal felpumpált flatben. Ott volt kitéve Amy mosolygó fekete-fehér arca nikkel fényképkeretben, melynek másik oldalán rövid levél a fiúnak. Éva felemelte a fényképkeretet, benne a fekete-fehér fotóval, és alig sikerült elhessegetnie megérzését, hogy ez a nő tán nem is nő, sokkal inkább egy jól sikerült, vonzó nőimitátor. Ő a kedvesem, ragadta ki a képet Zoli Éva kezéből mosolyogva, büszkén – ő egy igazi angol nő. Éva elérzékenyült a feeleng-től, meghatódott Zoli angol nőjétől, a számára ismeretlen hírességtől, aki egy másik piacon, nem az otthoni mezőnyben híresség. Zoli, Éva ottléte idejére Amyhez költözött. Amy nem nézte volna jó szemmel, ha fiúja egy lakásban marad Évával. Zoli hazajárt etetni a macskát, és ennek ürügyén ellenőrizni, nem tesz-e kárt valamiben Éva. Eszelősen kellett vigyázni a flatre. Akkor már megvolt Fish Cottage, de Amy a másik városrészben lakott még, Zoli pedig a haverjaival nekiállt felújítani a cottage-ot. Éva minden nap elsétált Fish Cottage előtt, ahol a magyar fiúk kézről kézre adogatták a malteres vödröt, talicskázták virtusosan a sódert, hogy mindenki láthassa, micsoda munkaerő a magyar. Amy később nyilatkozta is, Zolival való szakításuk után, hogy ezek a kelet-európaiak mi mindent meg tudnak szerelni, semmire nem volt gondja, amíg együtt élt Zolival – jöttek a kelet-európaiak, és javítottak. Reparáltak. Legalább ennyi. Amy azt is nyíltan megfogalmazta, hogy ismerettségük elején, Zoli annyira csóró volt, buszjegyet is alig tudott venni magának, inkább gyalog járt. Amy támogatta őt a kedvességért, figyelmességért cserébe; a Zoli-féle kiváltképp való odafigyelésért ellentételezésképpen. Fontos az ellentételezés: egyik oldalon megjelenő tétel, másik oldalon megnyilvánuló ellentétel, jelleg, minőség, anyag, belerakva a kapcsolatba, melybe mindenképpen rakni kellett valamit, szintúgy eleve előre megállapodni: Zolinak nem kötelező örökre itt maradni, szakítás esetén hozzákerülnek bizonyos tételek. Az ekképpen biztosított létalap aztán hozzáadódott Zoli kedvességéhez, fiatal, tetterős mivoltához. Hangsúlyozottan.
Amy egyik barátnője, börsztdéjpartiján kinyilvánította, ha Zoliból lenne, mondjuk még egy, arra a másolatra igényt tartana, és amennyiben úgy adódna, magára Zolira is, a klónnal együtt. Az egész Zoli-package annektálódhatna hozzá, a szülinaposhoz.
Zoli képessége, mellyel javasította, egzisztenciává fejlesztette a kifogyhatatlan törődést, odafigyelést, kedvességet – mondta is, „mindent a kedvességemmel értem el, amit elértem” –, szürke nejlonzsákba csomagolta őt a fuldoklásra. Éppen ezeket a körzethatárokat jelölte ki Amy is, így hát klappolt az egész. Az egyezség megfelelt Zolinak, magyarázta Amy abban a bizonyos későbbi interjúban, és feltárta azt a tartalmat is, mely szerint Zolit szellemileg alig mondhatta partnerének, ám húsz évvel fiatalabb fiúja sokat vitte őt bulizni. Ugye értik? – tette hozzá mosolyogva Amy, azok számára, akik esetleg még mindig nem értenék, plusz kiegészítő eligazítással Zoli irányába, alaposan hozzátéve számára is: Itt a helyed, kisapám, ebben az egészben! Egyébként nincs baj a szakítással, magyarázta Amy, azzal semmi baj nincs, „különben is újra szerelmes vagyok, absolutely, realy, full-on járatva”.
Zoli ezután máshová költözött, és abban az időben, amikor Éva nála járt, akkor jó szimattal már lehetett sejteni ezt a hat év múlva esedékes máshova-költözést. Sejteni ugyan igen, gondolni mégsem, látva Zoli műhelyét és a munkát, amit ellentételezésként beleölt a flatbe. Faanyagot gyűjtögetett, halomba szedte a környékbeli hírességek házaiból kilomtalanított felesleges nyílászárókat, és ezekből asztalt, ágyat, különös, elbűvölő bútorokat készíttet a cottage-ba. Elbűvölőket. Telebútorozta az egészet. Amy, Zoli székein ült, ágyain aludt, asztalain könyökölt. Ezek a bútorok lebegtették, hozták-vitték Amyt az egész házban, és általuk Zoli folyamatosan vele volt, miképpen azok folyamatosan Amyhoz értek, megtámasztották, ha éppen úgy kínálkozott, ha pedig szükséges volt, teljes súlyánál fogva a föld felszíne felett tartották vízszintesben Amyt, ahogy éppen a hírességnek tetszett, és ezekben a bútorokban benne volt Zoli minden odaadása, hálája az ország iránt, amelyben élhetett, amelybe most már a híresség jóvoltából úgy jött, mint haza. Amy imádta, hogy Zoli bebútorozza az életét, hogy ilyen elegánsan, kényelmesen átbútorzanak a kapcsolatukon. Nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem elismerően nyilatkozni Zoli munkájáról, szerelméről a lapokban. Zoli ajánlotta Évának, ezt kell csinálni, összeállni valakivel. Csak így lehet megmaradni, itt maradni. Éva is kipróbálhatná ezt a szisztémát. Esetleg.
Éva elmaradozott a cottage-ból, és mondom, mert mondom, így Amynak sem kellett annyit féltékenykednie. A Parkot egyébként Zoli mutatta be a lánynak. Ma egy érdekes helyre viszlek: Látod, ott az utca másik oladala az már a Park. Első alkalommal, széjjeltúrt hajjal, gyűrött selyemruhájában velük ment Amy is, félórát sétáltak együtt, de aztán a hírességnek mennie kellett vidékre, emiatt ott hagyta a magyarokat a Parkban. Otthagyta az ő kis magyarját, Zolit, ahogy későbbi interjúiban elnevezte őt: az én kis magyarkám. Éppen a park fekete vizű tavacskájának megmutatására volt elegendő az idő. Amy állítólag gyakorta fürdött benne. Megnézték a kopottas fakabinokat, a tó vize fölé épített öreg pallót. Nem voltak fürdőzők, a meleg ellenére. Kis idővel a sztár távozása után Zoliék is hazamentek, hogy főzzenek valami nagyon finomat estére, mire megjön Amy, biztosan fáradt lesz és éhes. Csináljunk hozzá uborkasalátát, az olyan magyar dolog, itt alig ismerik, mondta Zoli.
Amy rosszkedvűen érkezett meg este, mérgesen suhogott rajta a rózsaszín selyemszoknya. Valami szervezési hiba folytán csak ketten voltak a dedikáláson, magyarázta a megalázó helyzetet. A saláta ízlett neki. Lavli szalad, mondta Évának – közben ránézett. Kiváltságos alkalom volt: ránézett Évára. Amikor a lány készülődni kezdett hazafelé, akkor meg szigorúan pillantott Zolira, aki gyorsan visszaült a helyére, és búcsút intett, közben tervezgette, mivel kezdi Éva viszonylatában a másnapot. A Park adódott mint lehetőség. Amy korán elmegy otthonról, sok dolga van, kezdik megismerni a tengerentúlon, forgatókönyvek, miegyéb és ez kapóra jött Zolinak. Másnap is kivitte Évát a Parkba. Bent jártak egy ligetben, amikor a lány vállára tette kezét. Megérintette. Hosszasan készülődött erre az érintésre a ritkás ligetben, lombok vetette árnyak között. Remegett. Zoli remegve megérintette Éva vállát, ilyen remegést Éva eddigi életében még nem tapasztalt; szikkadt bábból előremegő új életformát. A remegés továbbterjedt Évára, anélkül, hogy saját remegésévé alakult volna, pusztán terjesztő közegeként hasznosult ennek a vágynak, ami nem is rá irányult, sokkal inkább elirányult, elfele Amy gótikus ívelésű fenekétől, öreg, ám korosodottságában mégis üde bőrétől, el, egy bármilyen, akármilyen hús-vér magyar lány felé. A híresség alkatra a Barcsay-féle művészeti anatómia női figuráihoz állt közel, amennyiben azok, egyazon férfimodell után rajzoltatván, pótlólag rájuk illesztett melleikkel hivatottak felhívni a figyelmet a másik nemre; Amy ilyen nő volt, egy demonstrált nő, bizonyos részértelemben, minthogy jelentősen karcsúbb és hosszabb fenekű a Barcsay-nőknél. Éva ott értette meg, fenék is lehet hosszú, fölfele nyúló, enyhén ívelő – női részről azon a tájon kifejezetten tenyésztek a fegyelmezett, gótikus, intellektuális hátsófelek.
Késztetést érzett Éva, Zoli remegésébe merülni, ám ebben megakadályozta a fiú sajátos mozdulata, mellyel egyszerre húzta magához, és tartotta őt távol. Félt, fel ne rúgja az Amyval kötött egyezséget. Hirtelen menni akart a fiú, eszébe jutott a műhely, a faragnivalók, megyek, megyek, te csak sétálgass itt, Éva, vagy nézd meg Rembrandtot, aztán gyere át estére – mondta tört magyarsággal a lánynak. Voltak ilyen helyzetek, amikor tört magyarságra váltott Zoli, talán evvel fejezte ki, hogy már csak kevéssé tartozik ahhoz a nyelvi világhoz, amihez Éva, ez máris távolság: én itt maradok, te meg majd hazamész. Aztán visszafordult Zoli, és azt kiáltotta messziről: „Figyelj, maradj itt, ne menj vissza!”
Éva egyedül maradt a Parkban, nem tudta, merre keresse Rembrandtot. Haladni a Parkban előre, keresni az irányt. Hát itt vagy! – szusszant ekkor egyet a Park, és Éva azonmód eltévedt. Bennem kötelező eltévedni, mosolygott a Park, ezt nem lehet megúszni, ha bennem vagy. És Éva benne volt. Már annyit ment, és még mindig a Parkban volt. Akkor beért a lugasok közé, hirtelen nyár lett, hőség; kis kerengőkben kajtatott, hogy hol van már az a villa. A Park kizárólag férfiakat küldött Éva megsegítésére. Két férfi jött, hangsúlyozottan szépek, és közrefogták Évát. Te mit keresel itt? – kérdezte a magasabbik. A villát, felelte a magyar lány. Mi is odamegyünk, gyere velünk. Éva nem tudta, bízhat-e bennük, de túl szorosan fogták közre, mennie kellett. Nagyon híres együttes nagyon híres hangmérnökei voltak, ez derült ki beszélgetésükből, melyet a magyar lánnyal folytattak. Éppen csak barangoltak egyet az azáleák között a forgatás szünetében. A hangmérnökök azt mondták, Éva nekik való, ne féljen tőlük, még akkor se féljen, ha ők történetesen éppen egy lányt kerestek itt a kerengőben, kifejezetten amiatt, bármilyen, akármilyen lány miatt jöttek ide, és ők most már Évát nem eresztik, ha van mobiltelefonja, azt elveszik tőle, mert nekik ez a hobbijuk, ez a kikapcsolódásuk. Az embernek valami egészen mást kell csinálnia a szabadidejében. A hangmérnökök női mobiltelefonokra vadásztak. Miért félsz ennyire? – kérdezték a hangmérnökök. A kelet-európai lányok nem szoktak ilyen félősek lenni. Váratlanul meggondolták magukat félőssége miatt, nem tetszett nekik Éva ijedelme, túl lapos, unalmas, jelentéktelen ijedelemnek tartották, és elengedték Évát, még a mobiltelefonját sem vették el tőle. Eltűntek a bokrok között.
Éva fáradtan leült a tóparton. Odajött egy kisfiú. Biciklit tolt, nekitámasztotta a széknek, mert az szék volt, nem pad. Elővette a szendvicset, és egy üveg ásványvízzel együtt Évának adta. A Park küldi, mondta, majd felpattant a kerékpárra, és Éva elfelejtette megkérdezni a villát, hogy hol találja a villát. Nagyon rossz odataláló vagy, kiáltotta a gyerek visszanéztében, erősen mutogatva valamerre. Éva elindult arrafelé, és a fákkal benőtt útbaigazító tábla lekopott térképén jól látszott a villa és a pont, hogy „you are here”. Köszi, mondta Éva, a Park meg udvariasan: nem tesz semmit. Közben visszaküldte Évához a gyereket papírral és ceruzával. Évának le kellett rajzolnia magát, ez volt a föladat. A gyerek megnézte Éva rajzát, és azt mondta, megfelel, ez olyan rajz, amin a vonalak iránya jelöli ki a formát. Az árnyékolt rajzot nem szereti a Park, de az ilyet, ahol apró vonalkák követik a formák vonulatait, az ilyet igen, az ilyen térképszerűt igen, ez jó lesz neki. Most már megnézheted Rembradtot, mondta. Éva felkelt, újra oda akart menni a táblához, de kettőt lépett, és a villa előtti lugasban volt. Forgattak. Nagyon híres színésznő sietett el Éva előtt napernyővel. Várni kellett, a forgatás idejére lezárták a villát, majd záróra előtt harminc perccel újra megynyitották a közönség számára. Éva bement, kereste az önarcképet. Két őr vigyázta, ez volt a leghíresebb, legértékesebb darabja a gyűjteménynek. Az egyik teremőr elmagyarázta, hogy a mester (a mester!) három arcot festett egymás fölé. Fiatalabbat alulra, középkorút középre, öreget fölülre. Mindhárom rétegben más az ecsetnyomok iránya, így festette fel magát Rembrandt. Fontos és érdemes különböző szögekből nézni. Éva fel-alá járkált, szót fogadott, és különböző szögekből figyelte a portrét; felfedték magukat az arcok. Végül is ezért jött. Negyedórányi vizsgálódása után az egyik teremőr értékes katalógust nyomott kezébe. Rembrandt megkérte, ha valaki tíz percnél tovább nézi az önarcképet, annak adjon a katalógusból, mert az megérdemli, és az őrök sem unatkoznak. Mérhetik a részidőket.
Éva késő délutánra botorkált vissza Fish Cottage-ba, hosszú időre magára zárta a fekete vécéajtót, melynek belső oldalára Amy és Zoli fotóját tűzték (vajon kik?). Amy Zolin nyújtózik el, oldalt fekszenek, Amy szeme becsukva, Zoli megadóan kukucskál ki a híresség alól. Amy szeme behunyva az ő kis magyarkája felett.
Az asztalnál Amy udvariasan méregette Évát, na jó, foglalkozom veled három percig arckifejezéssel. Evés után megmutatták Amy gyűjteményét. Amy-nek volt Watteau-ja, Ingres-je Poussin-je Gaingsborough-ja, és néhány nívós németalföldi kismestere. Felhívták Éva figyelmét, még korábban, hogy Amy mennyire szereti a virágokat, itt mindig van virág a vázákban; Zoli megsúgta, Amy tényleg nagyon szereti a virágot, evvel a kedvében lehet járni. A lakás rendetlen volt, tele virággal, itt-ott ledobva a híresség szoknyái, blúzai, és jól bedohányozva a hely, melyet Éva nem érzett hírességhez valónak. Watteau-t, Ingres-t, Poussin-t, Gaingsborough-t alig lehetett észrevenni Amytól.
Éva elbúcsúzott Zoliéktól, kisétált a Park peremére, arra a helyre, ahol a megérkezése utáni első napon elvesztette az angyalfejet.
Leült a rozzant fapadra, ez a rész elhanyagolt volt és kiégett, cseppet sem üde, az újabban száraz, forró nyarak teszik tönkre a gyepet. Éva nézte a völgyben álló fákat, szélcsend volt, levél se rezdült, amikor hirtelen egyetlen fa hajladozni kezdett, csak ez, a többi rezzenetlen. Éva felkelt a padról, lesétált a völgybe, hogy megnézze, mi lehet a jelenség magyarázata. Talán egy nagy teljesítményű hajszárító közreműködésével mozgatta valaki ezt az egyetlen lombkoronát, meghökkenést váltva ki a szemlélőből, amely szemlélő jelenleg egymaga, Éva volt. Közeledett a fához, annak lombja csak úgy zúgott a szélcsendben, a többi néma fa között. Egészen közel ért már Éva, amikor hirtelen a fa vastag törzse mögül hatalmas kalapáccsal a kezében előugrott egy férfi, és Éva fejére sújtott. Csend lett. A lomb lehiggadt, belenyugodott a jelenetbe. Szerencsére csak felfújható gumikalapácsról volt szó, amit a közelben tanyát vert alkalmi vidámparkban nyertek a céllövöldében. A Park elégedett volt evvel a kezdettel. A Park tudta, miképpen ajánlott beindítani az Évára váró események láncolatát. Ilyeténképpen gondolta őt hirtelen és egyértelműen megmártani a parkéletformában és értelmet adni Éva ideutazásának. Ez megfelelő antré, nyugtázta magában a Park, és egy közeli bokor aljába húzta a lány táskájából véletlenül kipottyant fekete angyalfejet.