[Látó, 2010. április]

Kékhagyó kedd. Válogatás Franz Hodjak lírai életművéből. Ford. Halmosi Sándor, Budapest, Noran Kiadó, 2009.

Németországba kitelepedett erdélyi szász költő versei magyarul. Németországban, majd Magyarországon élő erdélyi származású műfordító. Mindezek után már csak egy lépés választja el az olvasót attól, hogy a transzszilvanizmus eszméjének aktuális megnyilvánulási lehetőségét keresse a kezében lévő kötetben, illetve a szász kultúra, a szászok kitelepedése fölött érzett nosztalgia lengje körül. Erről is beszélnek Franz Hodjak magyarra fordított versei közül jó néhányan, de nemcsak azokhoz szólnak, akik szoros kapcsolatban állnak az erdélyi valósággal. Hanem azokhoz is, akiknek a reggeli tea kelti életre érzékeiket. Akiknek sokszor maguknak kell támogatniuk őrangyalukat, és akikre nemegyszer ördög nyit ajtót, de az sem magabiztosabb az angyalnál. Akiknek léthelyzetük az utazás, (ki)vándorlás, akik tekeregnek-tévelyegnek az élet és a vers ösvényein. A versek szoros tematikai öszszefüggése, néhány fő témakör variációkban való kibontása és a versek közötti kapcsolatokat létrehozó metaforaszövevények hatására az olvasó csakhamar otthon érzi magát ebben a világban.
Itt vannak tehát az angyalok, melyek keresztül-kasul repülnek-bukdácsolnak a köteten, hiszen legtöbbször nem a hagyományos óvó szerepkörükben jelennek meg, mint például Dsida Jenő költészetében, ahol az angyal óv, véd, a halál átesztétizálásának kelléke lesz. Éppen ezzel a magyar költővel rokonítom Hodjakot, méghozzá azért, mert mindketten írtak egy dallamos és könnyed műfajú verset az angyalokhoz – az ezek közötti különbségre figyelve kihangsúlyozódik, milyenek Hodjak elveszett angyalai: „Örzőangyal, akihez hajdanában / – zirr-zurr! – / fohászkodtam sötét gyermekszobában, / – töf-töf – / nagyon kérlek, az Úrjézus nevére: / állj kicsit a sarki rendőr helyére!” (Dsida: Chanson az őrangyalhoz) Az angyalba vetett bizalom a gyermekkori hitben nyeri el igazolását, ráadásul a játékos zeneiség minden kétkedést, szorongást elleplez. Hodjak versei nem bíznak az angyalokban, mert azok is esendő lényekké váltak, a sanzon nem őrzőkhöz, hanem közönyösökhöz szól, akik ügyetlenek, és nem tudnak sikeresen közvetíteni az emberi és az égi világ között: „Fel-le járnak / két bal lábukon. // Üzeneteik szétszakadt cipőkben érkeznek meg. / Senki sem tudja kibetűzni őket. / De erről ők nem tehetnek.” (Sanzon. Idegen angyalokkal – 103.) A műfajban rejlő dallamosságot a „le-fel”, „fel-le” igekötőpáros hivatott képviselni, de ez az ismételgetésben egyhangúvá válik – hiábavaló jelenlétüket hangsúlyozza. Más versekben Hodjak angyalai a világba vetettség érzetét keltik bennünk: „havazik, mintha az összes őrangyal az égből most aláhullna, erőtlen.” (Reggeli tea – 56.) Csupán a bukott őrangyalok foglalkoznak az emberekkel büntetésből, és magatartásuk teljesen érthető számunkra, mert emberi: „csoda hát, hogy a nagy üzletből / kimaradva, minket annál inkább / utálnak, és a halálunkat kívánják?” De ugyancsak a Helyzetjelentésből (104.) tudjuk, hogy van (szerencsénkre) másfajta angyal is, azokra ráismerhetünk életünk szereplői között: ilyen a gyermekkori kedves szomszéd néni a középső emeletről vagy a kopott vézna őrangyal a folyton vedelő hajléktalan képében. Sőt, még a kivándorlás vágya is kísérti egyeseket (Helyzetjelentés – 104.). De nemcsak közönyös angyalok vannak, hanem olyanok is, akiknek aggodalmuk már teher, „vigyázó szemük a konyhában is rád vetik, / ott vannak veled az Északi-sarkon” (Út, lépések nélkül – 99.), és olyanok is, akik tevékenységük közben a cselekvés szabadságát (illúzióját) biztosítják: „kezedet lefogják, hogy a világot el ne hagyd, / tapasztalj még, magadat nekünk megvigyázd.” (uo.) Hasonmásaink tehát az angyalok, és épp úgy meg kell tanulnunk élni, viselkedni velük, mint ahogy az emberekhez is alkalmazkodunk: „Kivasaljuk ingeiket, kutyáikat / úri helyekre visszük, autót // mosunk nekik.” (Láz – 150) És ránk hárul az is, hogy az angyalok versengése előidézte hadiállapotban megőrizzük hidegvérünket: „Nekünk kell eltemetni a halottakat, a sebesülteket ápolni, kihirdetni a nyerteseket.” (uo.) Végeredményben az angyalok óvó ténykedése sem szerez több örömet a közönyösségnél – örökös elégedetlenségünkkel szembe kell nézni. A frusztrált, ideges, irigykedő angyalok között pedig azt tehetjük, hogy őrembereikké válunk. A kötet külalakja is az angyalok-emberek hasonlóságára játszik rá: a fehér és szürke dominál. A borítón látható festmény (Faragó Ágnes munkája) két, üvegfallal vagy ajtókerettel elválasztott, egymásnak hátat fordított alakot ábrázol: angyal és ember is magányos, elhagyatott.
Ha ennyit foglalkozik az angyalokkal ez a költészet, várható, hogy ellenpólusukat, az ördögöket sem hagyja ki, ezek vigyorgó, huncut figurák, ironikusak. Kiváltságos az, akinek ördöge van? „Egy kis Kurrah azóta nem tágít mellőled mondatokkal támogat mozdulatokkal / kísér hidakon hajt át, liftekbe, vécékbe, mozikba, teázókba űz” (Capriccio – 142.). Kicsoda ez a Kurrah? A magyar olvasó a fordító játékos kezenyomát veheti észre, hiszen Kurrah az egyik Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjének három ördöge közül (Duzzog és Berreh mellett). Láthatjuk, a fordítás nem csupán nyelvi átültetést, hanem a célkultúrába való beágyazást is jelent. Nevetésre ingerlő, együgyű figurák ezek az ördögök, akiknek Csongor könnyűszerrel átjár az eszükön. Hodjak „ördögfiókái” sem félelmetesek, de nem is ostobák: ironikusak, amikor arról gondoskodnak, hogy az ember ne adja fel végképp: „És ha véletlenül szomorú vagyok, az Állatkertbe vezet, a határzónába, ahol a majmok, ahelyett, hogy lőnének, kéjesen élveznek” (Capriccio – 142.). Azonban az ördög hivatása is kérdéses ebben a világban: „felkerestem az ördögöt / a pokolban, / hogy elmondjam neki, / hogy ez már több a soknál. / de ő rám borult, / és csak zokogott keservesen.” (Triptichon – 47.)
Hova vezet utunk, melyen ilyen, (általunk rájuk rótt) szerepeiket nem ismerő vagy játszani nem tudó angyalsereg és ördöghad kísér? A versek nagy része az úton levés szükségéről szól. Az utazás létállapot, örökké tart, az emigráció sem csupán egy cselekvést – a kiköltözést, az otthon elhagyását jelenti, hanem életmódbeli és -szemléleti változást is, mely során az ember mindig újabb helyeket próbál belakni. De épp ez a tét: a versek arra intenek, ne áltassuk magunkat, az út körbeér, megérkezés még sincs. Hiszen akkor vége lenne – vagy ami még rosszabb: elölről kezdhetnénk. E folyamatos éltető nyugtalanságunk az ördögöknek köszönhető: „Kicsi, vigyorgó. Elkísér. Időt ad neked, hogy pihenj, / vizelj, komótosan megnézd Pestet vagy belépj / egy ajtón, meg még egyen meg még egyen /... Szabadságodat őrzi, hogy ne érkezz meg soha.” (8.37-es vers – 119.) Hiszen a szabadság maga az úton levés, egy úti cél elértével mindig újabbak után vágyakozunk – nincs más lehetőségünk, mint magában az útban fellelni az értelmet. Tudják ezt a bölcsek, a költők java része – és természetesen Hodjak is. Verseiben különféle helyszínek bukkannak föl Konstancától a szász falvakon át Amszterdamig, sőt Rejkjavikig. Ám emberi gyarlóságunk az, hogy az elénk kerülő, felbukkanó megoldásokat nem ismerjük fel, vagy nem kívánunk velük élni – „Nem akarok át, / ahová a híd vezet. / De ha nem lenne, / egész biztosan / átalmennék.” (Arles. Felvonóhíd – 107.)
Vannak látszólagos nyugvópontok a kötetben. Ellensúlyozzák a meglepetések izgalmában élő, folyton magát úton hajszoló életformát – ezek is földrajzi helyhez kötődnek, de olyanhoz, amely eldugott, határvidéken, „világvégén” található – ilyen például Vama Veche. Azonban nem a felhőtlen boldogság idilli pillanatait érik tetten, hanem olyan pillanatokat, melyekben a kétség és bizonyosság érzései kiegyensúlyozásában megjelenik a nyugalom, melyben a szavaknak sincs másodlagos jelentésük, s amely felkavarná belső, teljes békénket: „nap a nap nap mint nap / a parti őrség parti őrség.” (30.) Ám az iróniát nem lehet nem észrevenni: mindezek „emlékei egy lapostetves nyárnak”, ahol a meglepetések elvesztették lényegi tulajdonságukat: hiszen mindig ugyanazok. 
Az erdélyi világot, a kiürülő szász falvakat megjelenítő verseket, habár visszatérő motívumuk a kivándorlás, a halál, a temető, nem a nemzetféltés pátosza lengi körül, hanem a rezignált tudomásulvétel. Az Erdélyi siratóének a címben keltett elvárásokkal ellentétesen nem szomorú, hanem groteszk kérdései arra vonatkoznak, hogy mi történik az ilyen közösségekkel, amikor a sírásó is eltűnik. A vers grafikai megjelenítése: minden egysoros kérdést vagy kijelentést dupla sorköz követ, hadd legyen tér és idő elgondolkodni azon, mi lett a sírásóval (akinek végül is lenne mindig munkája – vagy talán ő az utolsó hírmondó), és kinek küldi cinikusan a képeslapot. Pedig helyi Prokrusztész módjára ő tette indokolttá az itt maradást : „ki gyömöszöli be lábainkat, ha kinövik a koporsót?” (65.)
Az emlékezés tétje pont abban a versben fogalmazódik meg, amit a szerző Ritoók János, az erdélyi szászok, illetve a szász–magyar kapcsolatok kutatója emlékének ajánl: „ez a sok gyertya, / amit a halottakért gyújtunk / gyújtana bár végre / fényt / a mi fejünkben”. (Triptichon – 47.)
Nincs félelmetesebb költőnk számára, mint célba érni. Ez az úton levés nemcsak életvezetési rendszer, hanem versírási is. „Ha egy versbe kezdesz, tudnod kell, hogy / hogy soha nem ér véget.” „Legyen inkább egy folyamatos átalakulás, egy útkereszteződés, táblák nélkül, hogy biztosan eltévedj.” (Az Édentől balra – 129.) Eltévedni és engedni, hogy meglepetések érjenek: élet és versírás alapszabálya, a tévelygés során pedig nem kell komolyan venni magunkat, a világot, minden csak játék: amíg meg nem érkezünk, „Addig játszhatsz velük, // elválaszthatod tízszer is nevüktől / a dolgokat, mégsem lesz elég. / Ajtónak mondod például, // pedig mindegy az, bárhová is vezet. / Csak a meglepetés az értelmet adó” (Úton – 108.).
Említettük, hogy a versírás is utazás, olyan utakon, ahol nincsenek útjelző táblák: „Sajtója van az álmoknak is, de kötődésük, helységnévtáblájuk soha” (2.16-os vers – 135.). Eltévedni kell, hogy meglepetésszerűen találhasson egymásra költő és mű. Ezért a versalkotásban az esetlegességnek nagy szerepe van: „A galamb szó, ami most éppen eszembe jut, mert már reggel esik, szóval a galamb szó indítja e verset” (Galambos vers – 144.). Az ismétlés a (költői) szó mágikus erejébe vetett hitet forgatja ki, azáltal, hogy azt az esetlegesség termékeként mutatja be. A vers gúnyolódik az értelmező magatartással: a szerzői szándékért nem akar felelősséget vállalni, se a gyanútlan elemzőket csapdába ejteni. Addig dolgozik, míg versének fő motívuma „galambbá változik, mely távol áll mindentől, amit én róla gondolok.” (uo.) Tehát a költői nyelv nem a hagyomány terméke, nem is az újat teremtő zsenié, hanem a véletlené: „a véletleneket én nem zárom ki, s melyek hatalmasabbak lehetnek minden szavamnál.” (uo.) Ugyanezt a gúnyos vigyort láthatjuk Hodjak óra-verseinek címében: 20.27-es vers, 21.39-es vers, 11.32-es vers stb., melyek azt az illúziót keltik és rombolják, hogy belátva a készülés körülményeibe, jobban fogjuk érteni a verset. Meglepőek ezek a címek, hiszen „a meglepetés az értelmet adó”. (Úton – 108.)
A vers játékos és szeszélyes, ezért találó metaforája a macska. A Teaszünetben „a kandúr bátortalanul írógépet kerülget” (47.). Hodjak önironikus receptjében (A vers becserkészése – 153.) múzsacsók helyett homloknyalogatásra van szüksége. A versmacskát klasszikus formákkal próbálja magához csalogatni: „a nagy / jambust eljátsszam veled, elhexamétereljelek / vessek rád első követ leoninust palimpszeszt / ódát asszociáljunk” (uo.). Ez a módszer nem vezet eredményre, hisz láthatjuk, Hodjaktól mi sem idegenebb, mint a kötött formák, gondolatai szabad versként hömpölyögnek, rím és ritmus nélkül, csupa soráthajlás minden költemény, az egyenlő sorszámú szakaszokra tördelés is ritka a versekben. Mindezek tudatában ironikusan viszonyul az ezeket a kellékeket nélkülöző eredményhez: a becserkészett vers „rossz versláb / nyávogni nem kezd” (uo.).
Ebben a költészetben nemcsak a verselési szabályok maradnak el, hanem a logikai összefüggések is, az egymás mellé állított képek a szürrealizmussal, dadaizmussal rokonítják Hodjak verseit – nemhiába tűnik fel Tristan Tzara, Majakovszkij alakja. Ez tematizálódik is azokban a veresekben, ahol arról ír, hogy a szavak esetleges egymás mellé rakosgatása a versírás technikája: Jakschi, a bolond, a lírai én maszkjának is tekinthető, kukázó tevékenysége a versírás másik metaforája: „hogy fér bele egyetlen / kukába ennyi egyesülés / lázadás / óvszerek mellett tojáshéj / kihúrolt babák pizzamaradékok.” (Jakschi énekel – 138.) A bolond az, aki kívül áll a társadalmi konvenciókon, így ő belát a dolgok mélyére, ki is mondja az igazságot – megteheti, következmények nélkül, mert senki se veszi komolyan. Jakschi azért hiteles és aktuális, mert a kukázó hajléktalan kelet-európai valóságát is magában hordozza. Meglátja a dolgok lényegét és a bolond–normális megkülönböztetés lehetetlenségére ébreszt rá: „álmában a kukára áll / néha megvilágosodik / és dalolni kezd.” (uo.)
Így turkálhat az olvasó is a kötetben, s bár a versek nemegyszer kigúnyolják az olvasót (végül is jogosan: hogy is lehetne valaminek értelme abban a világban, ahol az angyal és az ördög is identitászavarral küszködik), mégsem kell feladni. Ne feledjük: „A múzsák a kukákba / húzódnak vissza, ott akad még talán valami / emelkedett.” (Hon. Bizonyság nélkül – 114.)