Apa anya szájában turkál, anya fehér port köhög fel, nem tudom, hogy a tüdejéből jön-e vagy a gyomrából, Kevin mögöttem áll, én takarom, hogy ne nézzen oda. Anya a konyhakövön fekszik, leizzadt, a szeme véres, mint egy szemgyulladás, apa a nevén szólítja, pedig ez nem is anya, én tudom ezt a legjobban, anya kedves és puha, sosem fekszik a konyhakövön, ez csak egy fantom, anya nincs itthon, a fantom engem néz, és Kevint, ahogy az asztalnál állunk, félig eltakar a nagy fazék, tegnap főtt benne húsleves, érzem a főtt zöldségek illatát, úszkálnak a répadarabok a zsíros lében. Kevin némán áll mögöttem, nem is tudja, hogy anya mit evett, valami káros anyagot, suttogom neki, és ezért csak a fantomja tud itt lenni, az igazi anyát elvitte az a fura szer, szerintem hipó, mert azt hitte, attól tisztábbak lesznek a gondolatai. Mintha felmosná vele a konyhakövet. A szánkat fogkrémmel mossuk, a testünket szappannal, suttogja mögöttem Kevin, a szomorú gondolatokat nem oldja fel a tisztítószeres mosás, mondja, aztán visszabújik mögém, és nem akar elengedni.

Anya múltkor kezdett rosszul lenni, még szeptember elején, épp jöttem haza gyalog az iskolából, fogtam Kevin kezét, mert ez volt az első napja, még csak hétéves, de már legalább három betűt ismer, megtanítottam neki azt a szót is, hogy anya. A kezében ott lebegtette a papírt, és én már messziről láttam, hogy baj lesz, de Kevin kitépte magát a szorításomból, szaladt előre a kapuba, aztán benyitott a házba, de nem volt otthon senki, még a bátyánk sem. Este tizenegyig virrasztottunk a konyhaasztalnál, Kevin az ölembe hajtotta a fejét, ölelte a lapot, amire fordított n betűvel az volt írva, anya, és akkor kicsit én is aggódni kezdtem, hogy mi lesz, ha anya nem jön haza, vagy mi lesz, ha apa sem, vagy Samu sem. Elkergettem a gonosz gondolatokat, anya szeret minket, és mindig hazajön, olyan még sose volt, hogy ne jött volna. Elaludtam az asztalnál, másnap egyedül csináltam reggelit Kevinnek, majonézes-szalámis kenyeret, ahogy anya szokta. Azt mondtam, anya és apa és Samu biztosan kirándulnak, de nekünk iskolába kell menni, és mire hazajövünk, biztos, hogy mindannyian itthon lesznek.

Állok az asztalnál, és azt a ceruzával vésett szívecskét keresem, amit akkor csináltam, szeptember másodikán, este, álmosan, Kevinnel az ölemben. Hátrafordulok hozzá, azt suttogom, menj be a szobába, de nem hallatszik, amit mondok, apa kiabál anya fantomjával, hogy mit képzel, és hogy teheti ezt, itt, a gyerekek előtt, pedig mi is számítunk, kiáltom, azt akarjuk, hogy az egész estének vége legyen, és anya fantomja eltűnjön a földről, anyát akarjuk vissza, az igazi anyát, aki nem köhög fel port magából, és nem fekszik a konyhakövön, hanem levest főz, meg szendvicset csinál. Apa velünk is kiabálni kezd, hogy ne mondjunk semmit, majd ő elintézi. Samu az ajtóban áll, anyát nézi, érzem, hogy Kevin kapaszkodik belém hátulról, úgy, ahogy szeptember elején is tette, amikor megint hazaértünk, és akkor már mindenki otthon volt, anya sírt, apa ugyanígy kiabált, és a kórházról beszélt, Samu pedig némán ült egy széken, s egy papírt olvasott, fel sem nézett, mikor megérkeztünk. Kevin majdnem odafutott anyához, alig bírtam visszatartani és elmondani neki, hogy később. Akkor láttam először anyát ilyen furcsának, árnyék nőtt mögé, amit aztán nem tud azóta sem letenni, ami mindig rosszaságokat súg a fülébe, és nem hagyja, hogy szeressen minket.

Anyát nézem a konyhakövön, a mögötte tornyosuló árnyékát, azt, hogy az egész konyhát befedi az anya-fantom, és lehet, hogy holnapra Kevinbe is meg belém is beleköltözik, aztán ha megevett minket, lenyeli az egész világot.