[2019. október]
Egyedül szeretek vezetni. A sorrend nagyon fontos, nem tudom felcserélni a szavakat, mert nem az van, hogy szeretek egyedül vezetni, hanem azt szeretem, ha csak én ülök az autóban. Ez a különbejáratú én-időm. Amikor azt hallgatok, amit én akarok, vagy egyszerűen semmit sem kapcsolok be, csak ülök, és hallgatok. Vezetek. Öt éve ugyanazt az autót, amit a gyerekekkel elneveztünk zöld villámnak. Nem feltétlenül a gyorsasága miatt. A színe miatt, ami mentazöld. Ez a szó már önmagában mindent visz. Ehhez képest viszonyítjuk a többi zöld tartozékainkat; a pulcsit, ami nem annyira világoszöld, mint az autónk, vagy azért nem fél a kisfiam a krokodiltól, mert az pont olyan színű, mint az autónk, ami soha nem hagyott ott az úton. A gyerekeket szoktam terelni, hogy talán egy autónál ez a legfontosabb szempont; nekik inkább az jön be, hogy lehet enni kocsikázás közben. „Anya, ha eladod ezt az autót, világgá megyek!”, mondja az egyik, a másik rátromfol: „ha más autóra cseréled zöld villámot, többet nem köszönök neked”.
Én pedig nem mondom el nekik, hogy időnként csak beülök az autóba, és elindulok. Van, hogy egy órát, kettőt vezetek anélkül, hogy tudnám, hol kötök ki. Közben zenét vagy hangoskönyvet, néha rádiót hallgatok. Ha ráérek, felváltva mindent. Ilyenkor tesztelem a rádióadókat: nem valami pazar a felhozatal, ugyanazokat a zenéket adják, a hírek pedig mintha egy másik bolygóról érkeznének. A klasszikus zenei adóknál szükséges az embernek jól odafigyelnie, hogy a sok mozaikból összerakja az információt. Egy alkalommal rosszul is váltottam sebességet, mert az időjárás-jelentésnél elkezdték lassan, artikuláltan adagolni, hogy most kaptuk a hírt a meteorológiai szolgálattól, aztán hosszú szünet következett, recsegett a rádió, próbáltam eltekerni, de hiába; ahol most épp Ön kanyarodik be balra, ott csap le a villám, egy krátert hagyva maga után. És tényleg, pont balra kellett kanyarodnom, de kettes helyett négyesbe váltottam, az autó kipörgött, bevettem a kanyart, és akkorát fékeztem, mint addig még soha, mert előttem elfogyott az út, egy nagy kráter keletkezett. Kiszálltam az autóból, és csak néztem a kietlen tájat a kráterrel a közepén.
Anyu nagyon szeretett rádiót hallgatni. De csak úgy, ha csinált is épp rádióhallgatás közben valamit. Olyankor takarított vagy főzött, esténként vagy hajnalban kötött. Fogytak a gomolyák, amikor macskánk is lett, ha telefonon kérdeztem, mit csinál, azt mondta: bontjuk ki az elhasznált pulóvereket az asszisztensemmel, Marci cicával, és közben a betelefonálós műsort hallgatjuk. A zene szörnyű, mondta anyám; én meg egyetértettem vele.
Nagyon fáradtan ülök most be az autóba, de tudom, a vezetés jót tesz, van bruttó két órám magammal. Bekapcsolom a rádiót, szerelmes üzeneteket küldő műsor megy. Jönnek az sms-ek, betelefonálások: küldöm Sanyinak, életem szerelmének a Love story zenéjét. Sanyi nem lehet most mellettem. Sanyi csak 1-2 év múlva lesz mellettem, amikor végre elválik a ribanctól. A műsorvezetőnek is hirtelen alábbhagy a hurráoptimizmusa, próbálja bagatellizálni a helyzetet, letekeri a betelefonálót, megy a zene. A nagy köztemető mellett megyek el; pont ma van anyu halálának kilencedik évfordulója. Nem szállok ki, csak félrehúzok az autóval, és meghallgatom a Love story-t a rádióban.
