[2011. május]

Tenyerét a szemérmére tapasztva, másik kezében a táblájával oson árnyéktól árnyékig, szaporán, aprókat lépked, csupasz talpa csattog a járdán. Szerencséjére ezen a környéken rég nem égnek az utcalámpák, az ablakok sem csurgatnak fényt az utcára, nem bolondítja tévéképernyők vibrálása az elhúzott sötétítőket; korán fekszenek az emberek, van vagy négy éve, hogy levágták az áramot a lakónegyedben. Ennek most örül először, miközben egy tisztának tűnő sarokba állítja a tábláját, és hátratolja a szemétgyűjtő fémtetejét. Sorra tapogatja a teli szemeteszsákokat, szinte mindenik a vékonyabb fajtából való, könnyen szakadnak. Végre talál egy megcsavart szájú, erősebbnek tűnő nejlonzsákot, tartalmát a földre borítja, a szagból ítélve romlott hús lehetett benne. Felhasítja a zsák alját, kétrét tűri, szerre beledugja csóré lábait, akár egy nadrágba, elindul. Az erjedt húslé a bőréhez ragasztja a nejlont, combjától bűzös csermelyek indulnak a bokája felé. Csak később jut eszébe a szeméttárolóban felejtett tábla, visszafordul.
Csámcsog, liheg a sötétség, visszaérkeztére hirtelen elnémulnak a hangok, de a következő pillanatban ismét feltörnek, ezúttal ugatás formájában. Egész falkányi kutyaláb trappol utána, de ő csak egy dologra tud gondolni: nem kellett volna otthagynia azt a táblát.
*

Rendesen szokott felöltözni, naponta mosakodott, nem undorodtak tőle az utasok. Vállmagasságba emeli a táblát, néhányan máris rápillantanak. Beszéd közben a padlót nézi, mint aki nagyon restelli azt, amit mondani kényszerül, gyorsan elhadarja, hogy a kislánya szemműtétére gyűjt.
Közeledik a megálló, hóna alá szorítja a táblát, ügyel, nehogy összegyűrődjék, kezét félig behajlított ujjakkal nyújtja előre. Papírpénzt, papírpénzt, szurkol magában, de legtöbbször csak aprót kap. Azoktól előre irtózik, akik a szatyrukban matatnak – étellel nem fizethet az orvosnak. Mégis mosolyogni kell, és hálálkodni rendületlenül.
Tisztában volt vele, hogy nem versenyezhet a testi fogyatékosokkal, sem a szimulánsokkal. Ő nem tudott egyebet felmutatni a jobb tenyerén kívül, melyet széltében, az ujjtövek alatt fényes forradás szántott végig.
Egykoron ipari alpinistaként dolgozott, és egy templom tatarozása közben eltörött a biztosító karabinere. Tenyerével megpróbált fékezni, csontig vájt húsába a műanyag kötél, de csak nem tudta megállítani zuhanását.
Csigolya- és medencerepedés.
Fél év lábadozás után visszaállhatott volna dolgozni, mégsem akart. Azt mondta, állandó fájdalmai vannak, ami igaz is volt, de az igazi okot sosem árulta el senkinek; még magának is szégyellte bevallani, hogy egy életre megirtózott a magasságtól. Aztán elhagyta a felesége, ő meg koldulásra adta a fejét, mindeközben pedig lánya szeméből rohamosan fogyott a fény. Arra is gondolt, hogy magával kéne vinnie, úgy talán mélyebbre nyúlnának a pénztárcájukba az emberek. De hogy hurcoljon magával napi tíz órán keresztül egy ötéves, félvak gyermeket?
Gyakran megirigyelte egyik-másik koldus jövedelmét. Ott volt például az a férfi, aki ökleire támaszkodva, egy szál alsónadrágban, négykézláb járta sorra a pirosnál várakozó autókat. Térdei a megszokottal ellentétben előre hajoltak, hátrafelé nem is mozdultak. Többször látta a busz ablakából.
A másik, aki feltűnt neki, állandóan bő ingben járt, de így is kitűnt hátának kóros görbesége, emellett pedig minden egyes mozdulatánál vadul lobogtatta inge üres ujját – félkarú volt. Csúnyán nézett a többi kéregetőre, nem sorstársat látott bennük, hanem az ő jövedelmét fenyegető veszélyforrást. Vele is milyen szemét módon elbánt, amikor először találkoztak! Már elővette a tábláját, és belekezdett a beszédébe, amikor erős, minden alázatot nélkülöző hang nyomta el az övét. A félkarú úgy beszélt az utasokhoz, mintha vádiratot olvasna fel, melyben arra a kérdésre keresi a választ, hogy ha más lehet ép és egészséges, neki miért lett oda a fél karja, miért pont neki?
Háromszor annyi pénzt szedett össze, mint amennyit ő bármikor is fog a táblájával. Leszálláskor mögéje furakodott a lépcsőn, és megütögette a vállát.
– Jobb lesz, ha befejezed ezt a szemes marhaságot – suttogta. – Ez az én pályám.

*

Átlagos nap, átlagos kereset, fék, leszállás. A járdára lépve épp zsebre akarta tenni szerzeményét, amikor hátulról valaki rácsapott a kezére. Nem fordult meg, fölösleges kötekedni, gondolta, lehajolt, hogy felszedje a szétszóródott pénzérméket, amikor hatalmas fenékberúgás terítette le. Tétlenül nézte az apróját felkapkodó kezeket, hamar megtisztult a föld a pénzérméktől, majd őt is felsegítették.
A félkarú koldus állt vele szemben, atyáskodva leporolta a ruháját, arcán szánakozó mosoly ült.
– Látod, hogy jársz, ha nem fogadsz szót? Pedig figyelmeztettelek. Most mit csináljak veled?
– Tessék, vedd el! – hallatszott a földről.
Csak most vette észre a kifordult térdű koldust.
A félkezű leguggolt mellé, végigsimított a fején, majd eltette a pénzt.
– Most mit csináljak veled? – ismételte, és a közeli mellékutca felé indult. Társa hűségesen billegett utána négykézláb.
Ő szótlanul hátat fordított. Megvámolták, na és? Nyomorult emberek ezek, igazából nem is lehet haragudni rájuk. De alig lépett egypárat, valami elkapta a nadrágját, és húzni kezdte. A visszahajlott térdű koldus volt az, úgy szorította fogai közt a nadrág szövetét, mint egy rendőrkutya.
– Hozzad csak, nehogy már lelépne! – kiáltotta a sikátor bejáratából a félkarú.
Rémülten pillantott szét a járókelők között, de senki sem hederített rá.
– Gyere csak, gyere! – vigyorgott a félkarú, és átölelte a derekát.
– Most már elengedheted – szólt rá a földön mászó társára. – Hogy is gondoltad, hogy csak úgy elhúzol?
Lepukkant üzletek poros kirakatai előtt mentek el. Egyik üvegtábla tükrében megpillantotta a képmásukat: a félkarú teljesen összeolvadt vele, mintha sziámi ikrek lettek volna, a hajlott térdű pedig úgy követte őket, mint egy hosszúkabát len­gedező szárnya.
Elsötétített ablakú helyiségbe nyitottak be. Megfáradt fényű izzó világított a mennyezeten, cigarettafüst gyarapította a félhomályt, az asztaloknál poharazgató vendégekből is csak elmosódott formák látszottak. A kifordult térdű befeküdt egy üres asztal alá, ők is amellé ültek le.
– Hozzál söröket, táblás! – parancsolta a félkarú, és odadobott neki néhány érmét a zsákmányolt pénzből.
A pult előtt várakozva arra gondolt, el kéne szaladnia, de nem volt meggyő­ződve, hogy megtalálná a kijáratot a füstfalon keresztül.

– Te vagy az új barátjuk? – intett a pultos a két nyomorék felé. – Sokat emlegetnek.
Három üveggel tért vissza az asztalukhoz.
– Úriember nem iszik üvegből – vetette oda a félkarú. – Ezt illene tudnod.
Széles kerülőt tett a pultig, de sehol nem látta az ajtót. Sejtése sem volt, hol jöhettek be, az ablakokat úgy fedték le, hogy a belépő még a kinti világ gondolatát is elfeledje.
Egymásba csúsztatta a poharakat, rövidesen ismét az asztalnál ült. Mintha még jobban megvastagodott volna a füst, már a vele szemben ülő félkarút sem látta tisztán, így a pofon elől sem tudott elhajolni.
– Az a baj veled, hogy sosem gondolsz másra – mondta a félkarú, miután visszahúzta a kezét. – Ezért fogod te még megszívni, tudod?
Aztán a lábán érte ökölcsapás.
– Te szar! – dühöngött a visszahajlott-térdű. – És én mégis hogy igyak pohárból, itt, a földön?
Megint elcsoszogott a pultig. A pultos már nem látszott ki a füstből:
– Kéne valami annak is a földre.
Kopott zománcú pléhtányér siklott feléje a ködből, ezt csúsztatta az asztal alá.
– Töltsek? – kérdezte.
– Nem bazmeg, nézzed! – mordult fel a félkarú.
Arrább tolta a tábláját, nehogy ráfolyjon az üvegek száján kibuggyanó hab, szétosztotta a meleg sört a poharakba, a tányért is megtöltötte.
– Egészségedre! – csapta poharát az övéhez a félkarú. A sör a táblára löttyent. – Bocs, mindjárt megszárítom. – A félkarú súrolni kezdte a felhólyagzott papírt. Le szerette volna állítani, mielőtt teljesen tönkreteszi a táblát, de szólni sem volt ideje, lábfejére hirtelen fájdalmas nyomás nehezedett.
– Látod, megint csak magadra gondolsz! – hallatszott az asztal alól. – Velem nem koccintottál!
Odaérintette poharát a tányérhoz, majd beleivott, de vissza is köpte; nem sör volt ez, inkább valami meleg, fullasztóan kesernyés hab.
A félkarú ismét inni készült, de leeresztette a poharát.
– Még be sem mutatkoztunk – mondta. – Én Sarló vagyok, ő meg Kezeslábas.
Nem viszonozta a bemutatkozást, szerencsére ezen elfelejtettek felháborodni. Még egyszer belekortyolt a poharába, de az orrán jött vissza a hab, ezért inkább felhagyott a próbálkozással.
– Látom, nem ízlik a sör – mondta Sarló. – Nem is csoda. Te, ahogy látom, jobbakat iszol. Nem élsz olyan szűkösen, mint mi.
– Tudod, a lányom… – próbált közbeszólni, de Sarló félbeszakította.
– Ne szövegelj! Ép embernek nem szabad kéregetnie. Nem veheted el a magunkfajta elől a kenyeret. – Közelebb hajolt. – Többet ne szállj fel egy buszra se, csak ennyire kérünk. Nem nagy dolog. Ami pedig ezt a táblát illeti, elviheted, de többet meg ne lássam a kezedben. Tiszta?
Lába megfeszült az asztal alatt. Egyetlen mozdulatába kerülne, hogy beletaposson Kezeslábas térdébe. És vajon hány öltéssel varrnák össze Sarló arcát, ha a fejébe húzná ezt a sörösüveget, melynek épp diszkréten megmarkolta a nyakát?
– Most már elmehetek?
– El – bólintott Sarló.
Magához vette a táblát az asztalról.
– De csak emlékbe! – szólt utána Sarló. – És kösz a söröket. Mert végül is te fizetted őket.
A pultos vezette el a kijáratig. Épp csak annyira nyitotta meg az ajtót, hogy távozó vendége kiférjen, mintha ügyelt volna, nehogy a kinti fény és levegő a kelleténél jobban megbolygassa a helyiségbe betokosodott félhomályt.

*

A romlott hús szaga vontatókötélként húzza utána a kutyafalkát. Gyermekko­rából még emlékszik, hogyan kell nekifutásból felugrani egy pléhgarázs tetejére, lába alatt döndül a fém, vibrál a pléhajtó, és ő már a hullámbádog-tetőről néz le a sötétségben vicsorgó seregletre. Lehámozza derekáról a hevenyészett nadrágot, ledobja, a lendülettől recseg, süvít a zsák, a kutyák egy pillanatra elnémulnak, de már vetik is rá magukat a bűzös műanyagra. Szaglásszák-nyalogatják, csalódottan nyüszítenek, továbbállnak. Lemászik a garázsról, eszébe jut, vissza kéne mennie a szeméttárolóhoz, de ehhez se ereje, se bátorsága. Azt a táblát mégsem kellett volna ottfelejteni.

*

Kevesebbet kapott a megszokottnál. Zsebre vágta azt a néhány aprópénzt, melyet az utasoktól sikerült kicsikarnia, és megigazította az alsónadrágjába rejtett pénzköteget.
Cseppet sem lepődött meg, amikor megpillantotta a lépcső aljában várakozó Kezeslábast és a mellette álló Sarlót, aki egy fogpiszkálót rágcsált. Úgy tett, mintha nem látná őket, félrefordította a fejét, és elindult a megállóból, de pár lépés után valami elkapta a nadrágszárát.
– Megyek már, elereszthetsz – mondta beletörődően Kezeslábasnak.
– Azt hittem, megegyeztünk valamiben – köpte ki Sarló a fogpiszkálót. – De te leszarsz minket.
Ökölbe szorította a kezét, elvégre neki kettő van, kihúzta magát, így fél fejjel magasabb volt a félkarúnál, egészen közel hajolt az arcához, orra hegye érte a másikét.
– Ugye tudod, hogy nem félek tőletek? Úgy rúglak fel, mint a bolondgombát.
Sarló keze fürgén járt. Ujjai nyeletlen késpengét takartak, melynek hegyét pontosan az ő nyaki ütőeréhez szorította.
– A mellékutcába. Nyomás! – adta ki az utasítást, majd odaszólt Kezeslábas­nak. – Te meg hátulról figyeld, nehogy mókuskodni próbáljon.
Elhagyatott kapualjban álltak meg, Sarló leeresztette a pengét.
– Vigyázz rá egy kicsit! – szólt oda társának, aki szembefordult vele, vicsorított, akár egy jó házőrző, amelyik tolvajt fogott, és csak gazdája parancsára vár, hogy cafatokra szaggassa.
Sarló hastájékán, a trikója alatt furcsa, hullámzó mozgás támadt holmi zizegés kíséretében, mintha öntudatra ébredtek volna a belei, és át akarnák törni a hasfalát, aztán sárgás, rücskös valami hullott ki a trikója alól. Elsőre úgy tetszett, Sarló tényleg levedlette a bőrét, és csak első döbbenetéből felocsúdva jött rá, a földre hullott tárgy nem egyéb, mint egy többrét tekert, hosszú fóliadarab.
Sarló kiegyenesítette a hátát, kidugta elrejtett karját trikója ujján, tornáztatta, hajlítva hátrafele, egy, kettő, kinyújtva hátrafelé, egy, kettő, karkörzés, egy, kettő, három, négy…
Fogalma sem volt, hogyan került a köröző kar sugarába, először az arcán érte ökölcsapás, aztán a gyomorszáján, fején cipőtalp csattant, ajkai felhasadtak, bordái megreccsentek a közéjük vágódó bütyköktől, de ő mégsem tett semmit. Csak akkor eszmélt fel némileg, amikor valahonnan távolról, lentről, talán a föld mélyé­ből meghallotta Kezeslábas rikácsolását.
– Engedj engem is, engedj engem is!
Emberi állkapcsok nem lehetnek képesek ilyen harapásra, gondolta, amikor Kezeslábas az ágyékába mart. Heréi körül összezárult a hiányos, de annál élesebb fogazat, hirtelen felengedett a szorítás.
– Te, ennek van valami a tökeinél, éreztem. Vetkőztesd le!
– Leszedi ő magától...
– Vetkőztesd le!
– Nyugodjál már, mi van veled…
– Azt akarom, hogy vetkőztesd le, vagy széttéplek!
Sarló fürge ujjai szaggatták le a gombjait, csatolták ki az övét, ráncigálták le a sliccén a cipzárt. Mélységesen megbánta, hogy bőszárú alsónadrágot vett fel, így egyből észreveszik a lába közé rejtett pénzköteget. Sarló döbbenten motyogott, Kezeslábas ujjongva vonított.
A hideg kövezetre lógott a szemérme, ettől némileg magához tért, ülő helyzetbe tornászta magát, beszélni próbált:
– Azt a lányom szemére gyűjtöttem.
– Hát nem tartottad valami jó helyen – vihogott Sarló. – A szó szoros értelmében raktad bele a faszodat.
Ezen elröhögtek egy darabig.
– Unom már ezt a szaros alsónadrágot – jegyezte meg később Kezeslábas.
– Ezen könnyen segíthetünk – nevetett fel Sarló.
– Vigyázz, nehogy összevérezd a trikóját! – sopánkodott Kezeslábas.

Legalább a sötétség vele van ma, elkíséri egész hazaútján, óvja meztelenségét. Még szerencse, hogy nincs mit ellopni a lakásból, nyugodtan hagyhatja a házkulcsot a lábtörlő alatt.
A szobaajtóban gyermekalak áll.
– Hány óra, apu?
– Nem megy a rádió?
– Nem. Csak úgy leállt. Biztosan lemerültek az elemek.
A kislány elől a fürdőszobába menekül.
– Mindjárt jön apa, csak végezze el a dolgát – szól ki a csukott ajtó mögül.
Tetőtől talpig lemossa magát, de még érzi testén a romlott hús szagát; még egyszer végigdörzsöli összes tagját, aztán felöltözik, majd a konyhában előkeresi a kenyérvágó-kést.
– Mit csinálsz, apu?
– Vágok neked egy szelet kenyeret. Éhes vagy?
– Nem.
– …
– Apu!
– Mondjad!
– Ugye már beesteledett?
– Dehogy esteledett be. Még csak fél hét.
– De akkor mitől ilyen hűvös a levegő?
– Egyszerűen csak ilyen.
– És mitől van olyan este-szag?
– Ne butáskodj, az estének nincsen szaga.
– De van. És ha nem este van, mért ciripelnek kint a tücskök?
– Mert úgy van kedvük. Miféle kérdés ez?
– De a tücskök csak sötétedés után szoktak ciripelni.
– Dehogyis.
– Ilyen hangosan csak este szoktak, na.
– Hát akkor ezek biztosan valami hangos délutáni tücskök.
A kislány hirtelen megragadja a kezét, és az orrához húzza.
– Mi ez a szag, apu?
– Milyen szag?
– Hát ez.
– Jaj, biztosan görény van a házban!
– De komolyan na, mi az?
– Húst rakodtam a vágóhídon, volt romlott is közte, s mind rám csurgott a leve.
– Akkor te is megromlottál, mert olyan szagod van?
– Dehogy, szívem, apu sosem romlik meg.
– Hol a zseblámpa?
– Minek az, szívem?
– Meg akarom nézni az arcod, hogy nem romlott-e meg.
– Majd megnézel holnap reggel, ne fogyasszuk az elemet.
– Most. Kérlek.
Felkattintja a zseblámpát, igyekszik úgy tartani, hogy ne látsszék a homloka, de a kislány kiigazítja a kezét. Tekintete valahová az apja feje fölé réved. De nem – a homlokán húzódó horzsolást, meg az eldagadt szemeket nézi.
– Szép vagy – mondja a kislány, és eloltja a lámpát. – Sokkal szebb anyunál.
Hang nélkül felkattintja a zseblámpát, belevilágít a leányka szemébe.
A pupillák tátott szájú, sötét vermek.
Magára hagyja a gyereket a konyhában. Ennyi megaláztatást, mindezt fölöslegesen! Kimegy a teraszra, felül a párkányra. Már nem irtózik a mélységtől. Az ilyen tömör sötétségbe nem lehet lezuhanni, ez felfogja az embert. Lógatja a lábait, ritmust dobol velük, dalol rá.
Egyszer csak vékony énekhang társul az övé mellé. Felemeli a kislányt, a párkányra ülteti. Együtt dobolják a ritmust, a dal végén átkarolja a derekát, és a fülébe suttog:
– Kisszívem, még mindig hallod a tücsköket?