egy önkéntes száműzött vázlatai
PROLÓGUS
Májusi lázadás. A tajga zöldje robban.
Feltűnnek hirtelen elveszettnek hitt árnyak –,
remegés lobbanás érzik a verssorokban –
alakjai egy bomló, gomolygó látomásnak.
Hallom a hangjukat, ájultan, önfeledten.
Templomok, terek, utcák, hidak, szobrok, kastélyok,
rég elsüllyedt napok születnek újjá bennem,
folyók, temetők, falvak, furfangok, nők, fortélyok,
haragok, nevetések. Esztendőkön átkelnek.
A menetoszlop indul. Oroszország feltámad.
És felhangzik megint a győzedelmes ének.
Elárult forradalmunk, akár a Volga árad.
1. KATAJEV
Moszkvában tavalyelőtt télen,
összefutottam Katajevvel,
idéztük a régi időket,
egyikünket sem zavarta, hogy
nem együtt töltöttük el.
Valja már régen elfeledte
lázadó ifjúságát,
Odessza sem kísértette,
távolban egy fehér vitorla,
megírta már a Hajrát.
Sétálgattunk a Vörös téren,
bámultuk a Kreml tornyait.
A csillag körül, ónos égen
fekete varjak kerengtek,
sirattak volna valakit?
„Magának könnyű, drága Vászka,
maga akkor Párizsban élt.
Rá se ránt bűzlő rágalmakra,
vörösekre vagy fehérekre,
maga ezektől sose félt.”
„És mitől retteg, drága Valja,
percenként háta mögé pillant?
Itt az alkalom, hogy bevallja,
netán figyelik magát is,
elvehetik a villanyt?”
Vigyorgott. A humorérzéke
láthatólag nem hagyta el,
„Az új világunk söpredéke
túl nagy hatalomhoz jutott.
Összezártak a félelemmel.”
Ócska villamosra ültünk,
kizötyögtünk a külvárosba,
a viccein jókat derültünk,
gyűltek vodkás poharaink,
barátságos volt a kocsma.
És megszólalt a balalajka,
egy szép cigánylány énekelt,
meg-megremegett Valja ajka,
sárban baktattunk, a setét
árnyékaival elkevert.
De azt a dalt még most is hallom.
A herceg elhagyta a lányt.
Kiszivárgott a csukott ajtón,
zokogott a balalajka,
elsiratta a régi nyárt.
2. PILNYAK
Borisz már messzire jutott.
Golyók tették a pontokat
a regényére. Kódorog.
Végre boldog?
Kiolthatatlan már a hold,
és a máshová tartozók.
Feltűnik minden, ami volt.
Hol vándorolt?
Feje felett meztelen ég,
körötte locs-fecsi beszéd.
Párbajra hívni végzetét,
nem volt elég?!
Fejére fehér lepke száll.
Valamit rögtön kitalál.
Várja a Volga, az Urál.
Nincsen halál.
És a volgai németek,
sem sirathatják hősüket.
Jön már, kitelepítenek,
az üzenet.
Ő a mennyekben agitál,
„Itt nincs Gépéu! – kiabál. –
Nem vihetnek el, mert leáll
az égi bál.”
3. BELIJ
Szentpétervár egén
nem hunyhat ki soha,
ég ama régi fény,
mennyei glória.
Ahogyan jövendölte,
bukik a nap nyilától,
óarany fényekbe
zuhan alá a vándor.
Nézi a városa,
tükörképét a Néván.
A Téli palota
fénybe ivódik némán.
Sikátorokban részeg,
lotyó, koldus oson.
Együtt énekelnek
dáridón vagy toron.
Fekete Pobedák
Fékeznek, s kiugrálnak
bőrkabátos csekkisták,
és feldúlják a házat.
Ez már az új világ,
tervek és kihívások.
Csasztuskák, brosúrák.
Poe hollója károg.
Ősz közelít. Nyírfák
vérlevelei hullnak.
Kilengenek a hinták.
Mit hozhat még a holnap?
Nincs idő! Menni kell!
Megrezdül a szellem.
És új hazára lel,
átváltozva a fényben.
4. MAJAKOVSZKIJ
„Vologya nem volt tiszteletlen!” –
állította nővére.
Látom a párizsi bisztrót,
átszellemül a fényben.
Mint építőmester ugrál,
sorok korlátjain
védelmezi a ritmus,
és öleli a rím.
Párizs tetői fénylenek,
és az új hídon
egymás mellett állunk
egy régi hajnalon.
Vologya önfeledten
átöleli a vállam,
s a forradalomról énekel
a ragyogásban.
Aztán más álmok jönnek,
más hangok, más szobák,
de mi azóta is megyünk
az új hidakon át.
És harsog, teli torokból,
a győzedelmes ének,
zengve előnyeit
a szovjet útlevélnek.
És a nagy tervek közben,
dörren pisztolygolyó,
s már nem mondja meg senki,
mi a rossz, mi a jó?
Vologya nem volt tiszteletlen.
„Döntöttem, elmegyek.
Erről van szó, elvtársak,
ne lőjetek!
Én egy elárult forradalom
viharmadara voltam,
a bálványotok lehetnék,
de csak, mint Iljics, holtan!”
5. JESZENYIN
Oroszhon, nyírfák, páragőz.
A domboldalon vártalak.
Bíborban pompázott az ősz.
Szél lebegtette a hajad,
ahogy az erdőn át felém
közeledtél, és álmatag,
vérrozsdás nyírfalevelek,
jelölték ki az utadat.
Aztán eltűntél hirtelen,
az őszi szelek tenyerén,
kék ruhácskád ott libegett
gyászoló nyírfáim hegyén.
Soha többé nem láttalak,
de ha szól ősszel a kolomp,
nyugtalanul megindulok,
avar recseg, zizeg a lomb.
Kenderkötél, kés megteszi,
egy golyó is mindig marad.
A nap rejteget vagy a hold?
Néha még hallom a szavad.
A vak tükörből, rettenet,
a fekete ember kilép.
Fölém hajolva hív. Az éj
rám csukja kriptafedelét.
Akkor hát golyó, kés, kötél?
Nem vársz már soká, kedvesem,
hamarosan találkozunk,
az égi búzaföldeken.
6. BULGAKOV
Adieu, monsieur Bulgakov. Képmutatók cselszövése,
ez az élet! Miccenésre szűnünk már, és fájni fog,
az odvas fogunknál jobban, ha a múzsa elhagyott.
Kétségtelen fránya helyzet, gyakorolni a türelmet,
farizeusok között. Állni színfalak mögött,
és hallgatni, hogy felcsendül a bájdal és belekékül
sok irigy haszonleső, ostoba bajkeverő,
karrierista barom. És ők, minő fájdalom,
az igyekvő pályatársak. Megannyi sunyi vadállat,
nem tigris, hanem sakál. Sok ripők műkedvelő
és ripacs szenteskedő! Figyeljetek, áll a bál.
Megjön Iván, a rettentő. Rosszul mondom, el se ment ő,
végig itt volt, gagyogott, és az arca ragyogott.
De érteni most sem értik, vagy ha igen, félreértik.
Passzív rezisztencia. Ó, minő patália!
Nem értés vagy félreértés, megannyi pofon vagy sértés,
tévedés vagy galiba. Kiben is van a hiba?
Segíts, Shakespeare! Segíts, Puskin! Te segíts, te Molière.
Akár Hamlet, fent a várban, ődöngök talpig magányban,
körülöttem ordas spiclik, feljelentők kerekítik
hazugra minden szavam. A nyugalmam odavan.
Házmesterek kiabálnak, házkutatáson vegzálnak,
számon tartják tetteim, s felbontják leveleim.
Ődöngj, álmatlan királyfi! A szerencsét ki kell várni.
Babér ma ritkán terem. Már írni is gyötrelem.
Szájperemig ér a szenny. S olyan távol van a menny.
Ki tudja már, van-e éden?! De hisz ott ragyog szemében.
Margarita belibeg. A Mestert ő menti meg.
S persze Woland, a varázsló. Távol van még ama zárszó.
Adieu, monsieur Bulgakov. Jönnek a vasárnapok.
7. AHMATOVA
Álmomban kíváncsi darázs,
gyönyörű virágra szálltam,
de rám csukódtak szirmai,
és foglyává váltam.
Tudtam, nincsen menekvés.
Kelyhéből ki nem juthatok.
Élveteg szenvedélye
megemészt. Elpusztulok.
Illatfelhőben hevertem,
bíborló sziromágyon,
de hirtelen valaki,
letépte virágom.
Egy óvatlan pillanatban,
kipréselődtem a résen,
s újra zümmögve szálltam a
tiszta levegőben.
Méltányoltam, amit sosem,
hogy szabadon repdeshetek,
elkerülve részegítő, vad,
tátogó kelyheket.
8. GORKIJ
Egyszer, Krímben, víg suhancok,
fogtak egy viharmadarat.
Megsérülhetett a szárnya,
valamibe beleakadt?
A homokos partra dobták,
összekötözve lábait.
Rekedten, vadul vijjogott,
hívta egykori társait.
A büszke, fehér madarak,
némán kerengtek az égen.
Nem tudhattak segíteni,
de egy szöszke kislány térden
mászott a viharmadárhoz,
leoldozva a zsineget.
Szabad lett. Szárnyával verdesve,
a többiek után eredt.
Hófehér kérdőjellé válva,
kéklő messzeségbe veszett,
de másnap újra visszatért,
felkeresve azt a helyet,
ahol tegnap rabként hevert,
és úgy tartotta lábait,
mintha meg lennének kötözve.
Vijjogva hívta társait,
akik leszálltak a homokra,
és hálóval fogták be őket,
a lesben álló suhancok,
etetve az élő csalétket.
Ott volt a szöszke lányka is,
bámulva tegnapi foglyát.
„Hát ezért engedtelek el?”
Ennyi. Nincsen tanulság.
9. CVETAJEVA
Marinának volt egy talizmánja,
kék karneolköves gyűrű.
Azé leszek, aki megtalálja.
Ilyen egyszerű.
Az ifjú Szergej meg is találta,
Krímben, homokban a követ.
Gyűrűbe foglaltatták. Szerelmük
beteljesedett.
A csillogó féldrágakőben
kéken villódzott a jövő.
„Követem. Soha nem hagyom el! –
határozta ő. –
Gondolatban már mindent megéltem,
képzeletem megelőz.
Ártatlan vagyok a szavak utolsó
ítélete előtt.
Hogyan éljünk és hogyan írjunk?
Én mindent elfogadtam.
A fikció kosztümje csupa rongy.
Megválthatatlan.”
Így tértek haza. Szergejt lelőtték,
Alját lágerbe hurcolták.
Étkezdében mosogatott, nézte,
mivé lett Oroszország.
A karneolkő is megvakult.
Az égen varjak káráltak.
Marina, Isten szolgálólánya,
magát adta a halálnak.
10. MANDELSTAM
1.
Aranyfüst-gomolyban szikrázva ragyog,
felhők sem tarthatják vissza a napot.
Felszívja a völgyet, a ködpamacsok
darabokra esnek, játékfarkasok.
Villan berkenyeág, cinke tétováz.
Ennyi a szabadság. Őrizzed, vigyázz!
Nyírfák nyújtóznak villogó fényben.
Hófehér águk el sose érem.
2.
Ó szomorúság-kaloda, amelyben
Cinke-léptekkel járkál a szabadság.
Óriás csizmák tűnnek fel az égen,
a völgyet eltapossák.
Riadnak cinkék, játékfarkasok.
A napot mohó felhők zabálják.
Illan, tűnik az aranyfüst-gomoly.
Fikció a szabadság.
3.
Mit tehet a költő? Énekel.
Elkápráztat, magához emel,
a kivert fogú orosz angyal
simogat, gyógyít, megvigasztal,
botjával érint, elvarázsol,
tűnik a kényszermunkatábor.
Végignézi haláltusáját,
s a másvilágon várja Nágyát.
11. BUNYIN
Üvölt a tenger. Ernyedt medúzákat
sodor felszínre a vak fergeteg.
Alant a mély zúg, haragvón árad.
Szélkiáltók visszhangozzák neved.
Meghajlanak a kukoricaszárak.
Katángkórók, eltévedt levelek,
lila bogáncsok, sárga füvek szállnak,
süvöltő szélben ördögszekerek.
Hullámra hullám. Megvillan a vállad.
Elveszíthetlek. Óvón utánad
Nyúlok. Szorítom féltőn a kezed.
Tenger és egek, egymás morajának
tükörképei. Átkarolnálak.
Nedves homokra feküdnék veled.
12. KUZMIN
Mikor holló voltam, tavalyelőtt télen,
fulladozva sivár, lakatlan vidéken,
egyszerre egy hegyi temetőbe értem.
Kábultan merengve, fagyos déli verőn,
lassan szállottam át az ájult temetőn,
tornyon pihentem meg, elhagyott az erőm.
Dülöngélni kezdtek sírkövek, keresztek,
és a kíváncsiság el már nem eresztett,
zörögtek a sírban komor csontváztestek.
Megijedtem, mégis lenne feltámadás?
Fogcsikorgatás, bősz, konok sírás-rívás?
Zombik jelentek meg. Iszonyú látomás.
Vad szél száguldozott mirtuszbokrok között.
A mennyei sereg viharral ütközött,
s a hegyi temetőt elnyelték a ködök.
Megingott a torony. Újra felrepültem.
A pokoli nagyúr dühöngött az égben,
s amit az előbb még látomásnak véltem,
kiderült: valóság! Holtak sorakoztak,
lábszárcsontjaikkal szörnyű lármát csaptak,
felajánlva testük, lelkük a gonosznak.
Remegve szálltam el? Mit tehettem volna?
Ahogyan tükrödet letörli a spongya,
de mégsem tűnik el jövőnk bűzös rongya,
rázta karcsonkjait acsarkodva felém,
egy különösen rút, pokoli szökevény.
Két zombi kergetett. Elhagyott a remény.
Keresve forgandó szerencsémet máshol,
gyorsan röppentem ki döglött látomásból.
Három fehér tollam azóta is vádol.
13. PASZTERNAK
Estére megint felment a láza.
Harmincnyolc kettő? Harmincnyolc három?
Nézte a lázmérőn felfelé futó
vörös csíkot. És volt más jel is.
Patkányok surrogtak a sötét sarokban,
odavágta cipőjét, de nem szűnt
sunyi motozásuk. Látomása
most valahová az óceán fölé
repítette. Albatroszok között
úszott az áttetsző levegőben.
Óceánjáró süllyedt lassúdan.
Sikoltozó nők ugráltak a vízbe.
Érthetetlen, mire vár a kapitány?
Miért nem ereszti le a készen álló
mentőcsónakokat? És miért nem
osztják ki a mentőmellényeket?
Didergett. Újra karosszékében ült,
plédet terítve magára. Ivott
egy pohár vizet. Émelyegve
vette be kanalas orvosságát.
Levelet kellene írnia.
Mióta nem írt! Szegény Lara
igazán nem tudhatja, hányadán áll?
Fehér papírlapot húzott maga elé,
de valahogyan nem jöttek a szavak.
Újrakezdték a rohadt patkányok is.
Künn havazott. Az ablakon keresztül,
a hópelyhek násztáncát nézegette.
Vajon mi lett a hajón utazókkal?
„Kedves Marina! (Mégis Neki ír,
mióta nem válaszolt leveleire?)
Olyan keveset tudunk. Csak egy biztos,
itt van, egészen közel,
tarkómon érzem bűzös leheletét,
s a szív elárul, mert világít!”
Idegesen gyűrte össze a papírt.
Szegénykét megijesztem, gondolta még,
de hiszen, döbbent meg, nem is él,
azzal a zsineggel akasztotta fel magát,
amelyikkel én kötöttem össze a bőröndjét.
És Alját is elhurcolták.
A gyönyörű Alját. Rettenet.
Félrehajtott fejjel szenderedett el.
Álmában egy sivatagban rajzolt,
különös jeleket a homokra,
és azt se bánta, ha elsepri a szél.
Akihez írom, elolvassa úgyis.
Ő mindent elolvas.
A Zsivágót is, bizonyára olvasta már.
Nincsenek titkaim előtte. És tovább rótta
betűit a homokra, boldogan.
14. ALEKSZEJ TOLSZTOJ
Szólt az összeesküvő, a setét trónteremben:
„Velem a Fényességes, kalifám leterítem.
Bejuthattam volna, ha nem lenne Ő velem?
Mögöttem lopakodó, rettenet, félelem.”
És hirtelen, egyszerre lobbantak fel a fáklyák,
s az összeesküvő rádöbbent, tőrbe csalták.
Pompás kaftánjában ott állt a kalifa.
Körötte testőrsége. „Hát veled van Allah?” –
sápadt el a költő, megmarkolva tőrét.
„Hát mégis kivel lenne? És ki ne mondd a nevét.
Lehettem volna császár, ha nem lett volna velem?
De szándékai kuszák. Mért fordultál ellenem?
Tegnap még együtt víttunk számos, véres csatát.
És együtt menekültünk, homoktengeren át.
Hányszor mentetted meg bátran az életem?!
Csak akkor voltam nyugodt, ha ott voltál velem!
Paloták omlanak le, elmúlnak birodalmak.
Soha nem tudhatod meg, mit rejteget a holnap!
Hallod a sivatagot?! Homokszemcsék zenéje
Suttogja, életednek most még nem lehet vége.
A Legfelsőbbnek mégis terve lehet veled.
Hogy mi, én nem tudhatom. A jövő fejti meg.
Ezért hát egyelőre meghagyom életed.
Kövessed démonod. Kiszúratom szemed.
Vakon már nem jelentesz semmiféle veszélyt.
Hívom a hóhérokat, hogy átélhesd a kéjt,
amit a látásod elvesztése jelent.
Többé verset sem írhatsz, kísértve végtelent!…”
Azóta bujdosik sivatagban a vak.
Kis sakálok követik, de a fenevadak
elhúzódnak előle. Önmagával beszélget.
Felette saskeselyűk. Háta mögött a végzet.
A Fényességest kérdi, hol késik a halála?
Mióta tévelyeg már, de mindhiába várja.
Az ő útjának végül, mikor lehet már vége?!
Egérlyukba bebújna. Felrepülne az égbe.
Mióta aszalja már a homok, a szél, a nap?
Soha nem múlik el forróság, sivatag?
Egy szimurgot küldött a Legfelső Úr neki.
Hatvankilenc szemével azóta őt lesi.
És a homokba írja rettentő eposzát,
a végeérhetetlen és vad szimurgiát.
De hát a betűit elsepri csalfa szél.
De csak írja tovább, lázasan, nem remél
új fordulatot többé, hallgatja a szimurgot.
Körötte kavarognak a bizarr madársorsok.
„De ha azt akarod, hogy fenn is maradjon minden,
add vissza a látásom, Fényességes. Ezt kérem.
És akkor hirtelen a szimurgot meglátta,
omlottak paloták, és, ahogy mindig is várta,
elmúltak birodalmak, népek süllyedtek el
az örök sivatagban. Mely mindent elkever,
homokszemcsék közé!” – hallotta szimurgját,
és írta tetteit, de tatár kard járta át.
Csak egyetlen pillanatra fordult el, s vége lett
vándorlásainak. Boldogan nevetett.
„De fennmarad eposzom, madarak vándorlása!”
Azóta kóvályognak, nem lelhetnek hazára!
És a lázadó költő, már végképp megbékélten,
a kalifa jobbján ül, a Legfelsőbb körében.
BOGDÁN LÁSZLÓ fordításai
VASZILIJ BOGDANOV (1895–1982) az orosz költészet különös alakja. Atyja cári tüzértábornok, aki a galíciai harcokban hal hősi halált. Édesanyját Szentpétervár melletti kastélyukban a lázadó muzsikok gyilkolják meg, rágyújtva a kastélyt. A költő a feleségével, Léna Szmirnovával, egy híres pétervári belgyógyász lányával, valamikor a húszas évek elején költözik haza Párizsból, s ezzel kezdetét veszi kálváriájuk. Noha a húszas évek elején még megjelenik egy verseskötete, negyven évig fordításokból él, a társadalom peremén vegetál. Alábbi ciklusát, amelyben pályatársainak állít emléket, a negyvenes évek elején kezdi írni a szibériai tajgában, ahová feleségével és lányával kalandos körülmények között menekült. Verseit a harvardi egyetem szlavisztikai tanára, unokája, Tatjána Bogdanova rendezi sajtó alá. – A fordító jegyzeteiből.