[Látó, 2010. november]

*

A galambokról még felismerlek.
Ha érkezel, általában mélykék az ég.
Mint köldöködben a fém, amit én
tűztem magzatunk tüdejébe,
hogy aztán csak minket inhaláljon.

A hasad így lett tükörkép, bizonyíték.
Hogy nem velem, hogy én csak
a Július lehetek neked,
a hatsávos sugárút.
Így bennem úsznak végig
a kikötői kék éjszakák,
Borgesszel, argentin teákkal
és a hajókat elhagyó tangókkal.

*

Mit hazudhatnék még?

A galambok berepülnek, hasadba marnak,
és csőrükben elviszik a fémet,
amit én vettem a köldöködbe,
hogy magzatunk minket inhaláljon,
hogy aztán csak egy sugárút legyek,
végtelen, mint az óceán, mélykék,
mint amikor érkezel.
De a levegő most nehéz,
mint ampa a matróz kezében,
hullámokat tör az idő közénk,
köldököd vérzik, nem áll el,
és magzatunk nem inhalál többet.

Tüdeje összeesik, de vitorlánkon
ott fénylik a tükörkép, a kabinból
tangó szól, és a galambok
most már békésen isszák az óceán vizét.