Nemrég azt olvastam valahol – már nem emlékszem, hol –, hogy egyre gyengül az emlékezőképességünk. Túl sok az információ. Túl sokat tartunk elraktározásra érdemesnek, ezért azután nemigen emlékszünk semmire sem, vagyis úgy tűnik, hogy nem bírjuk a túlzott igénybevételt. Nagyon örülök ennek az információnak. Azelőtt mindenért rögtön az embereket okoltam. Azokat az embereket rágalmaztam meg magamban a színlelt elfojtás, gyanúsítottam meg a tudatos elhallgatás vádjával, akik, ma már tudom, nem is tehettek mást, mint azt, hogy felejtsenek.

Vegyük például H. C. Artmann esetét. Emlékeznek még az Artmann-ügyre? Persze, tudom, régen volt. De kíséreljék csak meg felidézni. Azzal kezdődött, hogy a Szabadság Párt elnöke, nevezzük a Legfőbb Mozgatónak, a rendes nevét már régen elfelejtettem, biztos túl gyakran került a szemem elé, ám önök nyilván tisztában vannak vele, hogy kire gondolok, tudják, arra, aki példásnak nevezte a Harmadik Birodalom „foglalkoztatási politikáját”, és torzszülöttnek az osztrák nemzetet, az a mozgalmár, aki olyan rikító sárga cipőt és kék zakót visel – szóval hogy a Szabadság Párt elnöke azzal vádolta meg Artmannt, a költőt, hogy a szociáldemokrata kultuszminiszter tudtával, sőt támogatásával zug-pálinkamérésekben issza el az adófizetők pénzét. Önök most minden bizonnyal legyintenek, abszurd vád, mondják, nem túl izgalmas ügy. Igazuk van, én is ugyanezt mondtam. Hiszen az ilyenfajta gyalázkodás mindennapos. Hol Ernst Jandlt nevezik az egyik karintiai napilap hivatásos levelezői „szarkenőnek”, irodalmi munkásságát „néplázító mocskolódásnak”, hol Thomas Bernhardot nevezi egy szociáldemokrata kultuszminiszter „pszichiátriai esetnek”. Nem, nem a Scholten. Moritznak hívták az illetőt. Ő volt az a bizonyos Moritz. De hagyjuk is, kár a szóért. Szóval most is azt gondoltam: nem túl izgalmas ügy. Tudtam, hogy néhányan majd tiltakozni fognak, de másfajta tiltakozásokra vártam, nem olyan feleslegesekre, mint amilyenek elhangzottak. Nyilván jobban szeretem azt a kultuszminisztert, aki tiltakozik, amikor egy költőt politikus sérteget, annál a kultuszminiszternél, aki maga sértegeti a költőket, de mégis arra gondoltam: miért tiltakozik éppen ő? És miért éppen a költő kollégái izgatják fel magukat? Ez a na, ez az Izé, tudják, a sárgacipős, hát ő csak azt tette, ami várható volt tőle, amire a természte késztette. Természetszerűleg – mondotta volna Bernhard –, az effajta politikus természetszerűleg gyűlöli azt a költőt, aki annyi kultúrában otthonos, mint Artmann, és aki ugyanakkor olyan mélyen gyökerezik az osztrákban.

Természetszerűleg nem hivatkozhat arra, hogy pardon, nem olvastam Artmanntól semmit, nézzék el műveltségemen ezt az apró foltot, mert ezzel azt állítaná, hogy rendelkezik bizonyos műveltséggel, mégpedig olyannal, amelynek célja a megértés; olyannal, melyben az „idegen nyelv” kifejezés nem „az idegenek nyelve” jelentést hordozná, hanem „az emberiség által használt nyelvek egyikét”. Akkor kellett volna csakugyan tiltakoznunk, ha saját mondanivalója alátámasztására idézte volna Artmannt, ha úgy idézte volna, mint Bernharddal tette a sárga könyvében, mi is volt a címe: „ta tam ta tam ich meine”, ne is kérdezzék a pontos címét, soha nem próbáltam megjegyezni .

De ne térjek el a tárgytól. Szóval nem volt túl izgalmas ez az Artmann-ügy. Ám én mégis arra vártam, hogy bizonyos emberek tiltakozni fognak. Tudják, illetve miért is tudnák, miért is kellene tudniuk, csak azért mondom, mert ebben az egy esetben különös jelentősége van, én Spittal an der Drauban nőttem fel. Ebben a Dráva menti kisvárosban működik az egyik legrégebben alapított nyári színházi fesztivál egész Ausztriában, a Porcia-kastélyban évente megrendezésre kerülő vígjátékfesztivál. Spittal an der Drauban minden harmadik választó a Szabadság Pártra szavaz. Ezért hittem azt, hogy ha más nem is, ám a spittali szabadságpártiak tiltakozni fognak.

Hogyhogy nem értik, miről beszélek? Pedig nagyon egyszerű. Mit gondolnak, mivel foglalkoztak a mai szabadságpárti városatyák, mivel foglalkozott az Osztrák Nemzetgyűlés szabadságpárti alelnöke – spittali ő is – fiatalkorukban? Mivel ütötték el a halálosan unalmas Drávamenti Spittal városában a véget érni nem akaró nyarak halálos unalmát? Pontosan azt csinálták, amire önök gondolnak, az egyetlen értelmeset: reggeltől estig a vígjátékfesztiválon múlatták az időt. Ha emlékezetem nem csal, gyaloghintó-hordozó volt az egyik, a másik a bemutatók alkalmával a büfében segédkezett, és magamat is beleértve, mindannyian minden darabot megnéztünk legalább egyszer. Ott láttuk Artmann darabját, a Scapin csínytevéseit, ott láttuk a modern európai vígjátékirodalom legjobb műveit, melyeket persze Artmann fordított és dolgozott át osztrák színpadra, olyan műveket, amelyeket színpadra kerülésük pillanatáig, mielőtt szövegkönyvüket az intendáns asztalára tette volna, rajta kívül senki sem ismert Ausztriában. Ezek a szabadságpárti spittali városatyák, mivel még mindig halálosan unalmas nyáron a város, és mivel még mindig a nyár jó részét ott kénytelenek tölteni, a sok turistával és bennszülöttel együtt, minden bizonnyal ma is szorgalmasan látogatják a vígjátékfesztivált a Porcia-kastélyban, amelynek nemzetközi hírnevére méltán büszkék, és amelynek sikere köztudomásúan elszakíthatatlanul Hans Carl Artmann nevéhez kötődik.

Ezért hittem azt, hogy tiltakozni fognak. Lehetetlen – gondoltam –, hogy minden egyes mozgalmár a Legfőbb Mozgató csavarjára járjon. Azt vártam, hogy egyik-másik városatya, de legalább az Osztrák Nemzetgyűlés szabadságpárti alelnöke, aki nemcsak méltósága révén, hanem pártján belül is elég befolyással rendelkezik, hogy legalább ez az úr kilép a nyilvánosság elé, és mintegy a többiek szócsöveként kijelent valami olyasmit, mint hogy „Bár nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha mélyen tisztelt elnökünknél jobban értenék az irodalomhoz, mégis magam és kollégáim nevében a tudtára kell adnom, hogy mivel mi tisztában vagyunk vele, mennyit köszönhet Spittal an der Drau városa H. C. Artmann költő a város érdekében kifejtett munkájának, elhatároljuk magunkat azoktól a minden alapot nélkülöző és a költőt sértegető kijelentésektől, amelyek Elnök urunk ekkor és ekkor elmondott beszéde alkalmával elhangzottak”.

De nem került sor ilyen tiltakozásra, legalábbis én nem hallottam róla. Ezért nagyot csalódtam szülővárosom szabadságpárti képviselőiben, mélyen megundorodtam attól a talpnyaló, elvtelen pártfegyelemtől, attól a látványos emlékezetvesztéstől, amely hitem szerint nem lehetett más, mint színlelt elfojtás vagy tudatos elhallgatás; míg kezembe nem jutott az a tudósítás, amelyben olvastam, hogy egyre gyengül az emlékezőképességünk. Azóta csakugyan elbizonytalanodtam magam is, már nem vagyok biztos, vajon képes vagyok-e még munkámat a megkívánt komolysággal végezni. Túl keveset informálódom. Túl sok dolgot jegyzek meg.

DERÉKY PÁL fordítása