[Látó, 2010. február]
Itt-ott még egy-egy húscafat lebeg,
de lassan csak a csontok fénylenek,
kemény ágak közt egy puha veréb
saját tollába fúrja a fejét,
roskad, ropog minden körös-körül,
s a földön tört üvegként szétterül
az éjjeli homály, kezed s kezem
egymásba mélyed, felemelkedem,
és süllyedek veled, már áthaladsz
rajtam, mint hó az üres bokrokon,
s egy-egy tépett pelyheddel itt maradsz,
forró ujjnyom a hideg csontokon
és fehér foltok egy-egy ágközön,
hullsz mindenütt, s én beléd öltözöm.