– Az esszé- és kritikaíró, örök pedagógus Szentkuthyról –
„Kétségtelen, hogy a művész az utókor előtt először és utoljára csak műveivel nyerheti el az elismerést, de éppily kétségtelen, hogy ha az irodalomtörténet igazán történelmi módon gondolkodik, úgy az író élete is alkotásnak kell, hogy számítson: az író nemcsak szöveggel telenyomtatott papiros, hanem a történelem jelképes virága és gyümölcse, és teste, betegségei, emberi harcai éppoly művek, mint a versek vagy a drámák.”
(Szentkuthy Miklós: Ben Jonson. Orpheus, Szentkuthy Miklós-különszám, 1994, 53.)
Szentkuthy – Pfisterer Miklós egész életében tanított, bár sokan nem tudják, a szó szoros értelmében pedagógusi munkát végzett: huszonhat év alatt három iskolában adott elő. Tanári hitvallását két fogalom említésével foglalta össze: Jézus és Freud – vagyis a tanár szereti a gyerekeket, és egyben ismeri a gyermeklelket. S persze azt se hallgatta el, hogy született próteuszi hajlama, állandó színészi késztetése segítette, hogy diákjai a rajongásig kedveljék előadásait, bármilyen tárgyról is legyen szó. Az író munkatársa, Tompa Mária 1988-tól folyamatosan gyűjtötte a hangszalagra vett vagy írásban átnyújtott visszaemlékezéseket, és ezeket szerkesztette az Égő katedra című kötetbe.
A visszaemlékezések azok számára izgalmasak igazán, akik már olvastak valamit Szentkuthytól, de az életrajzi eseményekbe nem nyertek betekintést, az írói habitust csupán a teremtett szövegek alapján igyekeztek elképzelni. Számos meglepő vonást és érdekes epizódot elevenítenek fel a megemlékezők, a tanítványok, köztük Mádi Szabó Gábor, Peterdi Pál, Sinkovits Imre, Mészáros Mihály és a többiek, ám jószerével olyan eseményekre, az író-tanár olyan szokásaira, emberi alkatára fókuszálva, amit maga az író kirobbanó vallomásossággal és bámulatos retorikával adott elő a Frivolitások és hitvallások óriásmonológjában vagy a Réz Pállal folytatott videobeszélgetésben , és amiről egyet s mást olvashatunk Hegyi Katalin biográfiájában is. Az Égő katedra ugyanis nem szorítkozik csupán Szentkuthy tanáréveire és iskolán belüli tevékenységére. Minden visszaemlékezés túlmutat azon, hiszen a visszaemlékezők számára Pfisterer tanár úr több volt a középiskolai nyelvtanárnál, legtöbben egész életre szóló barátságot éreztek iránta, látogatták, leveleztek vele, vagy ha nem, akkor az emberi méltóságból, humánus magatartásból, erkölcsösségből adott leckéi váltak sorsfordító jelentőségűvé. A kötetbe foglalt interjúk, vallomások, levelek, visszaemlékezések azt a színes, ugyanakkor méltóságteljes karaktert jelenítik meg, aki a katedráról „kőszáli sas”-ként magasodott a megszeppent tanulói fölé, ám nem zavarta, ha azok a polgári nevéből kreált Fityó néven emlegették, aki érettségi vizsgán a feltett tétel után a megoldást is fölírta a táblára, és a padsorok közt sétálva azt suttogta: „Hibát bele! Hibát bele!”; aki angol kereskedelmi levelezés helyett Shakespeare-t tanított, és aki a lyukasórákat valamelyik kiskocsmában írva vagy olvasva ülte végig.
Mert Fityó tanár úr szerette a kiskocsmákat (Bodméri, Violett, Dajka, Bozsó, „Kislaci”, „Nagylaci”, Aranybárány, Szórád, Három Huszár stb.), amelyek helyét az Égő katedra nyomán pontosan be lehet határolni.
Hajnalban, naplóírás után vagy közben leszaladt egy felesre, majd napközben is szívesen dolgozott egy-egy vendéglő teraszán, vagy a háború után a pakk-papírral leterített kocsmaasztaloknál. A Cicero vándoréveit szinte teljes egészében kocsmában írta, s a Breviárium több fejezete is kocsmában érlelődött, de még színház előtt is befordult egy jobb borozóba egy pohárka jóféle tokajira. Mert a bort nagyon szerette: élete végéig naponta elszopogatta a felesége, Dolly és munkatársa, Tompa Mária által rászabott mennyiséget, a hét deci minőségi bort. Kortársai ismervén a kocsmák iránti heves vonzódását és az italozással szembeni kitartását, csúfondárosan Szeszkuthynak is nevezték, noha ennek az italozásnak semmilyen köze se volt a részegeskedéshez – a visszaemlékezések szerint Fityó tanár úr soha nem volt részeg, sőt, még spicces sem, hanem ugyanúgy tudta élvezni a jó italt, a jó cigarettát, mint habzsolni a művészeteket, operába, kiállításra járni, könyveket, folyóiratokat olvasni, írni, s nem utolsósorban nőkkel egy társaságban lenni, tenni nekik a szépet, gáláns kalandok reményében udvarolni. Mert Fityónak volt egy másik gúnyneve is, a Szexkuthy. Mi tagadás, a vad moralista inkább vezekelt gondolatban és írásban, de ahol hódíthatott, ott meg is tette. Mindig elegáns volt, kifinomult modorú társalkodó, szívesen élcelődött, színészkedett beszéd közben, de önmagát csúfnak tartotta. Ám, hogy udvarlásai eredményre vezettek, kétségtelen. A nők rajongtak érte, ő pedig azzal hódította meg őket, hogy sohasem magáról, hanem a nőről beszélt a maga csábos és kedves retorikájával. A lányok például, akiket a Közgazdasági Technikumban tanított, haláláig évente kétszer, születés- és névnapján csoportosan látogatták.
Szentkuthy Miklós totális életet élt. Ha összerakjuk a visszaemlékezések mozaikkockáit, és rekonstruáljuk napi tevékenységi listáját, elképedve tapasztaljuk, hogy szinte nem is lehetett ideje megírni a könyvespolcnyi terjedelmű életművét. Mintha egyszerre több motor működött volna benne. Miként egyik tanítványa idézi emlékezésében Szentkuthy egyik barátjának játékos meghatározását, amit Szentkuthy természettudományos definíciójának szánt: „szuper-aktív centrum, amely magas töltésű energia-mezőt indukál pszicho-fizikális terében”. Napi időbeosztása is az energia-sugárzásról tanúskodik: „hajnali öt körül kelt és megfürdött. A korai órákban írta művét, valamint a naplóját, utána (vagy közben) lement a kocsmába egy italra. Hozzávetőleg reggel 9 és délután 3 között olvasott, képzőművészeti albumokat nézett, jegyzetelt, ha jött látogatója, fogadta. Otthon ebédelt, majd lefeküdt és aludt körülbelül este 7 óráig. Ezután zenét hallgatott, társalgott, felolvasott – bele az éjszakába.
Az ötvenes, hatvanas években, minden hónapban egy teljes napot végig ágyban fekve töltött. Egyébként igen mozgékony volt, de úgy érezte, erre a lazításra szüksége van. Ha ilyenkor látogatója érkezett, az ágyban fekve fogadta. Nem vett fel bágyadt, pihenő pozitúrát. Szellemileg is élénk volt, és a beszédben sem fogta vissza magát.” Életében azonban akadt egy periódus, amikor a szuggesztív előadó, a nagy színész, az óriási tárgyi tudását kinyilatkoztatás formájában előadó szónok csigaházába húzódott, elzárkózott látogatói és a társaság elől. A hetvenes évek elején letargiába, mély depresszióba vezető idegrendszeri bántalmak gyötörték. Sírógörcsök kínozták, az alkotói válság mély verméből képtelen volt felkapaszkodni. Önértékelése nulla alá csökkent, meggyőződéssel panaszolta fel, hogy a regényírás galaktikus távolságra áll tőle, egyébre nem képes, mint leírni néhány gondolatát, megszámozni és sorba állítani őket. A Vanitatum vanitas rémálmai gyötörték, munkáját, életművét hiábavalónak tartotta, teljesen megfeledkezvén arról, hogy ennek elbírálására nem ő maga illetékes. Úgy tűnt, a kezelés nem vezet eredményre, amikor a hetvenes évek végén a betegség olyan hirtelen távozott, mint ahogy támadott: a „világ faggatottja” egyszerre visszatért a munkamániájának rendes üteméhez, természetes életviteléhez.
Szentkuthy rendkívül szeretett élni. Hedonista hajlamainak nem is kívánt gátat vetni. Bizonyos élvezetekkel viszonylag későn ismerkedett meg, és a mulasztást igyekezett bepótolni. Azt, hogy étkezésénél lehet vajat és sajtot együtt fogyasztani, vagy étkezés közben inni, egyetemi tanárától, Yolland Arthurtól látta. Aztán, tanár korában, amikor az imént említett emlékezőt látta vendégül, maga készített neki „két vékony szelet kenyér között hatrétegű szendvicset: vaj – kenőmájas – kemény tojás – sonka – füstölt sajt – szalámi”. A túlzás, a maximális túlzás volt életvitelének mottója. És ez a túlzás megmaradt a kései, irodalmi „Szentkuthy-tanítványok” vezérelvéül is. Sebeők János nyilatkozta a Szentkuthy Miklós könyvtárában 1992. szeptember 12-én megtartott kerekasztal-beszélgetés során a következőket: „azért érdemes embernek lenni, hogy ez alatt a pár ezer év alatt – kis valószínűséggel – olyan emberek jöjjenek létre, mint Szentkuthy Miklós és még néhányan”. S gondolom, nem maradunk egyedül azok, akik e kijelentésben nem csupán a túlzást, hanem a valóságtartalmat is érzékelni tudjuk.
Szentkuthy gimnáziumi diákjainak visszaemlékezése szerint tanárként a legnagyobb hangsúlyt a minél egyetemesebb általános műveltség elsajátítására helyezte, majd fontossági sorrendben következett az anyag minél érdekesebb előadása, amivel az éber és kitartó figyelmet fenntarthatta és fokozhatta az előadó. Ennek sémája szerint az előadás kezdetének máris középszerű hatást kellett kifejtenie, vagyis felkelteni a figyelmet, a felszólalás vagy felelés dereka lazíthatott a feszültségen, ám a befejezésnek a lehető legnagyobb hatást kellett kiváltania. Harmadikként a tananyag elsajátítását sorolta a fontos teendők közé: az első két követelményt mindig ez utóbbi fölé helyezte. Nagyszerű szónoki tehetségét igyekezett diákjaira is átvinni. Közben igazgatói is kihasználták retorikai adottságát , és ünnepekkor rendszerint Fityó tanár úr mondta el az ünnepi beszédet, mindig másként, mint ahogy azt a hivatalos politika elvárta volna tőle. Regényeiből tudjuk, minden parancsuralmi rendszer mélységes viszolygást keltett benne, barátjával, Kunszery Gyula kollégájával még a legkeményebb nyilas időkben is nyíltan kigúnyolták a habzó szájú fasisztákat. Ilyen jellegű politikai állásfoglalását az általános emberi humanizmusba vetett hitével együtt igyekezett diákjaiba is átplántálni. Dr. Tyrnauer János így emlékezik: „1937. március 15-én egy kicsit féltettem a szabadságát, mert olyan izzó németellenes beszédet tartott, hogy azt hittük, másnap már nem is találkozunk vele. Szerencsénk volt, találkoztunk vele. Szerencséje volt. Ez 37-ben volt, lenn a tornateremben tartotta. 1938-ban is tartott március 15-i beszédet, akkor is őt bízták meg vele.” Az is hozzátartozik Szentkuthy „pedagógusi üstököspályájának” történetéhez, hogy büntetésből került a Barcsay utcai Madách-gimnáziumból az óbudai Árpád-gimnáziumba, ugyanis felpofozta egyik tanulóját, aki éppen egy miniszterhelyettes fia volt. A tanárt azzal hozta ki béketűréséből, hogy hangosan kijelentette: „Amit a tanár úr mond, az szín hülyeség!” Az ifjú Pfisterer fegyelmi úton történt eltávolítása után 1939 szeptemberétől, a hitleri háború kitörésétől az Árpád-gimnáziumba került, ahol a nyíltan vagy burkoltan nyilas érzelmű tanári karban Kunszery Gyulával ketten képviselték a „reakciót”, Fityót, az angoltanárt kevéske diákjával az alagsorban lévő természetrajzi szertárba száműzték. Ekkor írta meg Szentkuthy a nácizmus kínai álarcba öltöztetett véres paródiáját, a Breviárium Eszkoriál (1940) című részében.
Az esszéíró Szentkuthy
Múzsák testamentuma című tanulmánykötete több mint fél évszázad alatt írt elméleti munkáit, főként tanulmányait tárta az olvasó elé.
A művész minél nagyobb műveltséggel rendelkezik, annál démonikusabban, eruptívabban és egyértelműbben támadja az intellektuális műveltséget, hogy visszaszorítsa az iránta megnyilvánuló fétis-tiszteletet. S gondoljunk csak vissza, mi más Szentkuthy szépírói tevékenységének summája, ha nem a haláltáncos, démoni hahota az európai műveltség felett? Mintha könyvek párosodásából született volna – írta a szerzőről Hamvas Béla –, és ha valóban így van, akkor ő volt az, aki elsőként tagadta meg szüleit. Mert bálványozta ugyan a könyveket és az intellektus minden más produktumát, de minden pillanatban kész volt végtelen szeretetéből fakadóan nemcsak szemberöhögni, de szembe is köpni azokat. Sznob ebből a szempontból Szentkuthy, mert nem képes élvezni a fél- és álműveltséget, de az intellektusért való vak rajongást se. Olyan sznob, aki szerint „a műveltség döntő ismérve az lesz, hogy valaki a legnagyobb tudással hogyan bánik, milyen a viszonya a tudáshoz általában […] eszményünk […] ebből a szempontból – Rabelais”.
Rabelais hatását a szerző írói munkásságára már néhány vázlatvonalban feltárta a műkritika és -elemzés, Szentkuthy maga is gyakorta hivatkozott a francia reneszánsz szatirikusának vérbő kalandregényeire. A párhuzam valós mértékét nem határozhatnánk meg Rabelais öt könyvének és a Szent Orpheus Breviáriuma öt kötetének filológiai összevetésével. A hasonlóság ugyanis a szerzők világszemléletének közeliségében rejlik, a tudálékosság, a kultúra, pontosabban a civilizáció kivagyiságának gargantuai magasságból való helyretevésében, az intellektus mélységes vágyában, az érzékeny idegrendszer áradó lobbanásában, a kalandosság keresésében és a katalogizálás, a számbavétel igényében. Nem csupán ezt örökölte Szentkuthy szellemi elődjétől, hanem a szabad nyelvkezelést, az ironikus ábrázolást, a legvadabb szellemi bukfenceket, ami minden munkájában, alanyi megnyilatkozásában és tárgyilagos okfejtésében jelen van. Az írónak tehát orvosnál alaposabban kell ismernie az anatómiát és a gyógyászatot, pszichiáternél a lélekelemzést, geológusnál a földtant, szociológusnál a szociológiát, azért, hogy alakjai plasztikusabbak, történetei valósabbak, a valósnál is valósabbak legyenek. Ezért a tudásukért (műveltségükért) becsülte Szentkuthy igazán nagyra Joyce-ot és Proustot (akikkel szövegeinek értelmezői gyakran hozták kapcsolatba), és ezért utasította el határozottan a francia új regényt (amihez ugyancsak örömest odasorolták munkásságát).
A Múzsák testamentuma tulajdonképpen az 1969-ben megjelent Meghatározások és szerepek második, bővített kiadása. A tanulmányoktól a bírálatokig, a cikktől a körkérdésre adott válaszig, a vitairattól az esszénovelláig változik az egybegyűjtött elméleti írások műfaja ebben a kötetben, de mégis van közös nevezőjük: a tanulmányozott szerző vagy jelenség mögül mindig erőteljesen előtűnik Szentkuthy Miklós, aki műveltségén és intellektusán átszűrve tárta fel az általa taglalt művek, irányzatok, szerzők legrejtettebb titkait is. Udvarláskor a meghódítani kívánt nőről beszélt, művek esetében magáról. Álarc mögül kacsint az olvasóra tanulmányaiban is, akár regényeiben. Meglátásai élesek, pontosak és kíméletlenek. Nem lehet „átejteni”, nem „esik hasra” az álmodernség és az álműveltség előtt se 1927-ben, se 1983-ban. A szellem igazi nagyságai iránt pedig ugyanolyan vehemens lelkesedéssel rajong, amilyen indulatos undorral veti el a középszerűség önmutogató tetszelgését a semmi tükrében.
Ha tanulmányírói módszerét kellene definiálnom, ismét hozzá fordulhatnék segítségért: ő látta Halász Gábort az ész szadisztikusan túl lúgos tisztelőjének, Szerb Antalt pedig az embertelen elméletek emberies szinten való összehangolójának – Szentkuthy elemző módszerének meghatározását e két pólus között kell keresni. Sőtér István alapos elemzés alá vetette Szentkuthy tanulmányíró módszerét, ami alapján a következő felismerést tette: „… nem az író olvad itt tárgyába, hanem a tárgyat olvasztja önnön tudatába, vagyis személyes élményként fogja fel, mint átélt eseményt. Így válik Szentkuthy személyes eseményévé Mozart és Proust, Szabó Lőrinc, Thomas Mann és Arany János.” A tanulmányíró Szentkuthy egyik leghírhedtebb dolgozata az 1941 novemberében a Magyar Csillagban megjelent A mítosz mítosza. A tanulmány Kerényi Károly ókori vallástörténeti munkájának, a Die antike Religion. Eine Grundlegung című, 1940-ben kiadott könyvének módszerét bírálja. Kerényi és Szentkuthy Szerb Antal jóvoltából közeli barátságban állt egymással, öt-hat éven át részletekbe menően vitáztak a Szókratész előtti filozófiáról, mitológia-kutatók könyveiről, akikkel szemben Szentkuthy volt az örök ellenzék, és véleményét Kerényi egyenrangú vitapartnerként el is fogadta. Amikor azonban ezt leírva látta viszont, megharagudott, ügyvédhez futott.
Szentkuthy, részben Kerényitől kölcsönzött könyvekből, ismerte a kor modern vallástörténeti munkáit, és jó néhány „fekete megjegyzést” gyűjtött egybe azok emelkedett német szellemtörténeti mítosz-interpretációjáról, és velük szemben a régi mítoszértelmezéseket vette pártfogásba. Legegyszerűbben fogalmazva, azt vette rossz néven ezen kutatók és végső soron Kerényi módszerében, hogy időbeli, történelmi, földrajzi távlatokra és távolságokra fittyet hányva olyan sematikus ezerarcúságukban ábrázolja az istenfigurákat, mintha azok nem mentek volna évezredes fejlődésen keresztül, mintha a mitológiai szereplők eredetükben is magukban hordozták volna árnyaltságukat, vagy még egyszerűbben: „egy kalap alá vesz ötezer év előtti és ötezer évvel későbbi trák Orpheus- és anatóliai Orpheus-mítoszt” . Az óromantikus német szellem fényeit és árnyait tartotta Szentkuthy meghatározónak Kerényi művében, és ezt a Schellingre visszavezethető romantikus programra alapozó mitológiaértelmezést vetette szemére, és minden újdonságot megtagadott Kerényitől. A tanulmánynak bizony vannak olyan kitételei, amelyeket Kerényi nem vághatott könnyű szívvel zsebre. „Nagy kultúrák nyomán tenyésző parvenű népek” és „jellegzetesen hervadt kori” műfajához hasonlítja Kerényi opusát, és sommásan állapítja meg, hogy „ebből a sok beszédből és telhetetlen mondattelevényből sokkal előbb vesszük észre az értelmezés végzetes neurotikusságát, betegségét, mint az értelmezett tárgy életszerűségét. Ideges, kielégületlen, életirigy, egyensúlytalan és terméketlen vallomások ezek a görög »életről« és »egzisztenciáról«”.
Megjegyzendő, a tanulmány megjelenését követően Szerb Antal barátilag közölte Szentkuthyval, hogy tulajdonképpen ugyanazt csinálja az irodalomban, mint Kerényi a vallástörténetben, de fog egy tőrt, és ahelyett, hogy öngyilkos lenne, aljas módon Kerényi hátába döfi azt. S az kétségtelen, hogy a bíráló és a bírált között szoros szellemi rokonság tapasztalható. Szerb Antal már a Magyar Csillag következő, 1941 decemberi számában, igaz, inkább barátságból, mint a tudományosság védelmének céljából, védelmére kelt Kerényinek, „aki halálmegvető bátorsággal mer nem középszerű lenni”, aki „az aggkori végelgyengülés jeleit mutató” tudományos világban „az újszerű szín, az eleven gesztus, a teremtő nyugtalanság”. Szinte szóról szóra azt hozta fel Kerényi professzor védelmére, amit Szentkuthy oly széles és határozott gesztussal lesöpört az asztalról, a romantikus ájulatot, a szellemtörténeti elvakultságot, a jelenségeknek alapfogalmakra és ellentétpárokra való levezetését, sablonizáló dobozolását újszerűségként, tudományosságként és az antik kor iránti érdeklődés felkeltéseként értelmezte. Szentkuthy tanulmányából pedig egyetlen mondatot tartott csupán elfogadhatónak, azt, hogy Kerényi előadásai és művei „ihletforrás és izgatószer lehet azoknak, akik el akarnak indulni Hellász útjain”.
Devecseri Gábor a Magyar Csillag ugyanebben az 1941 decemberi számában szólalt fel Kerényi európai gondolkodása és gondolkodásra késztetése mellett, ugyanúgy elvitatva Szentkuthytól a tárgyhoz való hozzáértést, mint Szerb Antal. Devecseri már nem csupán Szentkuthy szemléletét vette bírálat alá, hanem a tanulmányban leírt mondatait, és annak a feltételezésének is hangot adott, hogy a bíráló nem is olvasta el rendesen Kerényi könyvét, és igyekezett legalább akkora hévvel riposztozni, mint amilyen elvszerű tiszteletlenséggel bánt el Szentkuthy Kerényi módszerének rémuralmával. A támadóból lett támadott természetesen nem maradt adós a válasszal, aminek a Csillag szerkesztősége Szerb és Devecseri vitacikke mellett adott helyet.
Szentkuthy ebben az írásában magától értetődőként nyomatékosította, hogy bölcseleti és történettudományi alapelvek ügyében igenis illetékes, legalábbis a kritikaírás erejéig, és azt is ismételten hangsúlyozta, hogy a bírálata nem lett volna annyira éles hangú, ha a szóban forgó kötet nem egy elméleti alapvetés szándékával íródott volna, hanem inkább az ismeretterjesztés céljával kalauzolt volna Hellászba. Újfent bírálta Kerényi neurotikus retorikáját, egyfelől, mert az valahol a tudományosság és a szépíróság határmezsgyéjén tévelyeg, másfelől meg olyan tényeket foglal egzaltált ovációkba, amelyek közismertségük folytán nem érdemlik meg ezt a lelkendezést. Kerényit is azok a szerzők közé utasította, akik a tudományos szándék és a művészi törekvés között eleve nem emelnek magas válaszfalat, és így, ha művük irodalmi kvalitását éri bírálat, a tudományos céllal védekeznek, ha pedig a tudományosság sántít náluk, a szépliteratúrai szándékukra hivatkoznak. Magvasan összefoglalta a válaszban a tanulmányában kifejtetteket, például, hogy ami nagyszerű lehet mint költészet, az tudományként abszurdum, hogy „művészet és a művészet utáni (bevallott vagy titkolt) honvágy között abszolút a szakadék”, valamint „ha egy tudós magától értetődő és rég megszokott igazságként kezel egy százéves alapelvet – kinek jutna eszébe ezt bírálni? De nem hívja-e ki a kritikát az, aki ezt a felfedezés pubertáskori lármájával csinálja?” Szerb Antalnak címezve ismét összefoglalta, hogy azok a szellemtörténeti fogalmak, amelyekre Kerényi visszavezeti a mitológiai részleteket, nem természettudományos, sem tudományos alaptörvények vagy alapfogalmak, hanem nagyképű leegyszerűsítések, az örök ellentétpárokra való visszavezetések pedig nem egyebek, mint banalitások. Megfogalmazta ideális tudományos módszertanát is, amiben nem nehéz felismerni saját alkotói programjának, és az Orpheus-sorozat, sőt világlátása alapelvének visszatükröződését, miszerint nincs változás, de végtelen a változat:
„Tudományprogramunk tehát lehet-e más: csak pár lapnyi alapelv – de száz meg száz kötet egyéni változatú tény gazdagságának elemzése. Önkényes dolog, sőt szellemi öngyilkosság, csak az »alaptörvényre« szorítani a tudomány fogalmát: az egy közös nevező megállapítása mellett a számlálók elemzése éppúgy hozzátartozik.”
A válasznak csupán egyetlen bekezdése vonatkozik Devecseri Gábor vitacikkére, szinte széljegyzetekben felel annak felvetéseire, de közben nem mulasztja el még egyszer kiemelni, hogy Kerényi módszertanában semmi franciás vagy angolos nincs, könyvei olyanok, mint bármely német szellemtörténész (természetesen nem akármilyen, hanem úgynevezett) tudományos munkája, vagyis jellegzetességében is jellegtelen. Hogy Devecseri Gábor és Szerb Antal tollát a válaszadások során valóban inkább a barátság, mint a Kerényi-módszertan iránti elkötelezettség vezette, bizonyítja, hogy maguk is megírták a professzorról szóló gúnyiratukat a Lágymányosi istenekben és az Utas és holdvilágban. Az érvelésben ugyan visszafogott Kerényi nem maradt adós a kutatási módszerét ért bírálatokért: Szentkuthy vitacikkére alapozván leszögezte, hogy Szentkuthy ezen írásával „közvetlenül is bevallotta, hogy nem rendelkezik az ókortudomány és vallástörténet területén még egy elsőéves egyetemi hallgató szellemi kellékeivel sem”.
Az öt-hat esztendeig tartó szoros barátság, amely során Szentkuthy például felolvasta Kerényinek a Fejezet a szerelemről Empedokles-fejezetét, és a tudós elismerően nyilatkozott a szerzőnek a preszókratikusok bölcseletében való jártasságáról, vége szakad. Amikor a hatvanas évek végén Dolly a lányuk esküvőjén járt Olaszországban, meglátogatta az Asconában élő Kerényi Károlyt és családját, az szerető és kedves üdvözletét küldte képeslapon Szentkuthynak.
Sőtér István nevetséges intermezzónak találta a Kerényi-vitát, midőn a Múzsák testamentumáról írt bírálatot, de végül az ő mérlege is Szentkuthy oldalára billent: „Mulatságos olvasmány a kötet függelékében a Kerényi Károllyal folytatott vita. Az érzékeny ókortudós ügyvédileg szólítja fel Illyés Gyula és Schöpflin Aladár »szerkesztő urakat« egy »helyreigazító nyilatkozat« közlésére. Ebben a válaszban Kerényi Károly szerint Szentkuthy »már közvetlenül is bevallotta, hogy nem rendelkezik az ókortudomány és vallástörténet területén még egy elsőéves egyetemi hallgató szellemi kellékeivel sem«. Ennek a gazdag kötetnek elolvasása arról győz meg, hogy ebben az ágazatban, és még egyéb területeken is ezekkel a »szellemi kellékekkel« igenis: rendelkezik. Sőt!”
Szentkuthy esszéi, tanulmányai és kritikái kivétel nélkül valami nagyon fontosat közölnek a világról, értekezéseiben is folyton középpontban tartotta művészi célját, amit 1939-ben, természetesen Szentkuthy-modorban a következőképpen fogalmazott meg: „Művészi cél? Nincsenek művészi céljaim. Szervezetem van, életkényszerem, szemek, fülek, idegek belső kész végzete, és ugyanakkor tiszta intelligencia, csillogó, bő rajzú raison, mint egy óriási spanyol hajtű, mely a tarkó tájáról emelkedik arab cirkalmaival a hajfürtök latin vihara fölé. Hogy vallásalapító temperamentum vagyok-e vagy művészi? Mit érdekel engem? Tudom, hogy a valóság nagy-nagy izgalom, tudom, hogy én atlantikus mámorú szívvel és Eukleidész-világosságú aggyal járok a valóság szenzáció-paradicsomában, s végül, harmadik axiómaképpen tudom, hogy a valóság és a szenvedélyes-értelmes egyéniségem között valami kapcsolatot kell teremtenem, a magam megmentésére, narkotizálására. Hogy ez a viszony aztán matézis vagy opera, vallás vagy filozófia, idegbetegség vagy hallucináló-gyávaság – oly bagatell kérdések a három princípium mellett, hogy még felemlíteni is nevetséges.” Amennyiben Szentkuthy Miklós életművét a szakadatlan önvizsgálatok eredményeként létrejövő vallomásként értelmezzük, és mi egyebet tehetnénk, a Frivolitások és hitvallások interjúkötetben közreadott összefoglalóit a vallomások esszenciájának, lényegi kivonatának kell tekintenünk, az álarcot levető és a levetett álarc mögött száz újabbat lobogtató író önleleplezésének. A szélsőségeket olyan szívesen harmonizáló szerző ebben a kitárulkozásban is íróként szólal meg, vagyis szívesen mossa egybe a Pfisterer Miklós magánember és a Szentkuthy Miklós alkotói entitás karakterjegyeit, közben felnagyít és minorizál, túloz és szerénykedik, retorizál és stilizál, feltár és eltakar, hízeleg és teoretizál, lirizál és vaskosan gorombáskodik – adja, ami a lényege, mondhatnánk. Atlantikus mámorú szívvel és eukleidész-világosságú aggyal „percenként mond valami hajmeresztően újat (többnyire ősrégi igazságot), percenként önismétel (persze variatíve, mint a muzsikusok), mikroszkopikus szellemi trotlivá kicsinyíti magát, miközben a gulliveri-gargantuai méretek fölényével pofozza fel századunk minden gyilkos és kretén törpéjét a Bolondok Hajójára”.
JEGYZETEK
1. Égő katedra. Visszaemlékezések Szentkuthy Miklósra. Budapest, 2001, Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet.
2. Budapest, 1988, Magvető Könyvkiadó.
3. Harmonikus tépett lélek. Budapest, 1994, Magvető Könyvkiadó.
4. Szentkuthy Miklós. Budapest, 2001, Elektra Kiadóház.
5. Égõ katedra, 12.
6. Sugározta a Kossuth Rádió 1994. március 23-án.
7. Határ Győző Szentkuthyra való visszaemlékezésében „orális szörnyetegnek” leírva jellemezte az írót. [Határ Győző: Közelnézet a messzi távolból. Elmélődés Szentkuthy Miklósról (1908–1988)] Kortárs, 1989/1.]
8. Égő katedra, 98.
9. Szentkuthy Miklós: Múzsák testamentuma. Budapest, 1985, Magvető Kiadó.
10. I. m. 88.
11. Sőtér István: Neuraszténiás nosztalgiák. Szentkuthy Miklós: Múzsák testamentuma. Kritika, 1986/3.
12. Frivolitások és hitvallások, 487.
13. Magyar Csillag, 1941/11.
14. Szentkuthy a Múzsák testamentuma című kötetében (Budapest, 1985, Magvető Kiadó) az összegyűjtött tanulmányok, cikkek, bírálatok között nem csupán A mítosz mítosza című tanulmányát adta közre, hanem függelékben közölte a vita teljes anyagát, ami ugyancsak teljességében megtalálható a Rugási Gyula válogatásában megjelent A mítosz mítosza (Budapest, 2001, Nap Kiadó) című kötetben.
15. Radnóti Sándor Szentkuthy esszéírása fölött tépelődve már a bevezetőben mintha a Kerényi-tanulmány módszertanát elemezné, pontos látleletet ad a szerzőnek a műveltséget vitális értékként éltető módszeréről: „Szentkuthy Miklós, úgy látszik, készen keletkezett. Néha céloz ugyan egyfajta szintéziskergető német szellemtörténeti metafizika átkos hatására pályakezdése idején – a fővádlottak padján Georg Friedrich Creutzer (1771–1858), Wilhelm Dilthey (1933–1911) és Friedrich Gundolf (1880–1931) –, ám első írásaiban is csak annyi látható ebből, mint amennyi mindvégig látható. Az alapképlet pedig az angol nominalizmus; a független arcképek, egyé¬niségek, majd ezek barokkos tobzódó sokasítása, utóbb az egyéniségeken belül és az egyéniségek közötti pólusok észlelése és képzése egy szándékosan neoprimitív, a »man of the street«-re, az utca emberére szabott embertani dualizmus szellemében, s végül az így nyert extenzív műveltség- és életanyag különc, paradox szintézise.” (A különc. Kortárs, 1986/6.)
16. Sőtér István: Neuraszténiás nosztalgiák. Szentkuthy Miklós: Múzsák testamentuma. Kritika, 1986/3.
17. Fekete reneszánsz, 189–190.
18. Takács Ferenc. Könyvvilág, 1988/május.