[2019. december]
valamit zárva kellett volna tartani.
ez nem sikerült.
most már nem lehet visszatorlaszolni semmivel.
szökőár, ahol leszorítanád, ott feszít a legjobban.
előbb a tenyér körívén tör fel, majd a homlokodat feszíti hátra, s hiába kéred, hagyjon, összebolondítja rendre a szívizmokat, a fantáziádat, a szívet.
hirtelen csap neki falnak, vagy tehetetlenül annak, kit visszatartanál ennyire.
s hogy áttör ismét rajtad, (nem tudtál rajta kifogni erőddel) jön vele minden: úszol szétesett életdarabok között, képek, álmok, fantáziálgatások között, ólmozott, hosszú légszomjban. úgy érzed, nem úszod meg. (lásd később…)
egy lélekszakadva menekülő embertömeg – néha olyan.
egy lélegzetvételét visszafojtó embertömeg – máskor.
támadó sereg, riadt gazellacsorda. oxigénhiány. rossz metaforák, szóhiány újra. ledönt, ott dübörög, uralkodik rajtad.
s te mégis, persze, persze, persze hogy túléled.
sőt, egyre többször éled túl.
és hiába annyi pózzá lett szenvedés, s a sok valós szenvelgés, kering, visz, hordoz boldogan, akár a véred.
valamit zárva kellett volna tartani.
vakságig zárva, süketségig zárni.
mint egy rém tör most rád, ott áll – áll veled szemközt.
mondanád: hagyj, engedj utamra… vagy: ugyan, ezt ki akarta?
de bolond boldog vagy, ki nem jutsz szavakig.
ki viszi át a túlsó partra?
