[2022. március]

A napfonat, az izzó kosár fogva tartja
a lebenyeket, tüdőmezőt, a monoton dobogó húst,
koszorúér mésztömbök között a forró patakot –
a hűvös fal kivasal, gerincedet egyengeti,
mint leeresztve nyirkokon a deszka
majd, kopogó rögök alatt –

szemtengelyed körül fordul meg a napút,
felkelsz, akár egy égitest, és beállsz, mint az éj,
homokozóban zördül a felrepedt szemhéj,
lépteinkben a súrlódás, mint kapcsolatunkban –
itt is elhagyott, eleven játékaid keresed,
a hatásvonal közös, nyomatékaink
kiegyenlítődnek, nyakadon fűzött lánc,
a gyerekkor nevető kövei –

partra menekülsz a fehér gömbök között,
Lót napjaira gondolsz, a bálvánnyá lett asszonyra,
megpróbálsz elaludni, mielőtt elönt a tenger.