[2016. június]

---

A régi ház két ablaka,
a napnyugati fényben.
S a kapuban egy idegen,
hogy miért, magam sem értem.

Nem hiányzik már semmi sem,
hát mire való a szemle,
a kisfiú, ki itt lakott,
alig-alig jut már eszembe.

Így állingált ő is itt, csak
ajtónak támasztott háttal,
tágra nyílt szemmel, szemtől szembe,
a kitáruló egész világgal.

Magam meg, most, fordítva éppen,
szembefordulva a házzal,
hátam mögül egy egész élet
feleselne egy bezárttal.
 
Egy biciklis épp erre jön,
rám néz, s megkérdi, kit keres,
kezem a kilincsről elkapom,
csak állok, mindjárt este lesz,

egy kisfiút, ki itt lakott,
mondom piruló arccal,
bár rég nem láttam, az igaz,
meglehet, eltűnt egy viharral.

Repülni akart, ki itt lakott,
csöndben, kis papírrepülővel
állott mindig a kapuban,
komolyan, födetlen fővel,

érezte bizton: lesz ege,
hol kitárt karokkal szállhat,
és simán suhan alatta el
a hepehupás század.

Így őrzi őt egy öregember
szétfoszló emlékezete,
kinek a régi szülői házból
az ajtónál nem maradt egyebe.

Beleshet még a hasadékon,
elmélázhat az örökségen,
ám többet innen el nem vihet,
mint ami átsejlik egy-egy  résen.

Grádicsot mászott, nem repült,
papírból kivágott tornyokon,
s most meginogni látszik mind,
e késő őszi alkonyon.

Tornyaival mit kezdjen itt
ki földi útját keresi éppen,
s nem az egét, a lenti létet
kívánja látni égi fényben.

Körülnéz, és senkit nem lát,
ki hasznát venné leltárának,
torony van itt, elegendő,
itt bizony Ábelre várnak.

Megöregedett fiúk állnak
szélén a térképes csodáknak,
útjelzőik rég ki- s bedőltek,
s nincs titka a lombsusogásnak.

Megfordul hát, és visszaindul,
ahonnan jött, a messzeségbe,
Káin füstje jelzi az útját,
s ő ballag, ballag, föl az égbe.