[2022. február]

Naplórészletek



Felhívom Ágit, első a családból, akivel közlöm a rossz hírt, természetesen. Sokk, aztán utánam jön, letaglózva hazatoljuk a bicikliket, mert nem vagyunk biztosak benne, hogy jó ötlet lenne-e részemről ilyen állapotban nyeregbe pattanni. Első kísérletezéseim azzal kapcsolatban, hogyan kell, hogyan lehet gondolkodni, érezni, beszélni egy rosszindulatú daganattal a hasamban.





ÉJJEL PERSZE alig alszom. Az e-book olvasómon felfedezem az Orlandót, ezt Eszter lányom is dicsérte, most pont jó lesz. Hagyom, hogy Virginia Woolf zseniális képeivel bevonjon a mese világába. Az olvasás, még ha gondolataim el-elkalandoznak is időnként, valamennyire legalábbis le tud kötni, ami azért nem semmi ilyenkor.

„De azért minden utazása és kalandja ellenére, mélységes gondolatai és próbálkozásai ellenére Orlando még mindig, még most is fejlődésben érezte magát. Hogy mit hoz a jövő, azt csak az Úristen tudja. Ő maga egyre változik, és talán még mindig változni fog. Hatalmas gondolatépítmények, kő­nél szívósabb szokások omlottak porrá az új szellem szavára, s csak a csupasz ég maradt meg, s rajta már új csillagok ragyogtak.”

Mivé fejlődöm, hogyan változom most? Mit hoz a jövő, mi marad meg?





MÁSNAP REGGEL Covid-oltásra megyünk. Az időzítés pont jó, beoltva lényegesen nagyobb biztonságban érzem magam, amikor majd elkezdem a kórházakat járni. Ágival az utcán hosszú idő óta először megyünk kézen fogva, úgy igénylem, mint egy gyerek a szülő kezét. Két fontos érintés emléke is beugrik ezzel kapcsolatban, mindkettő rákkal kapcsolatos, mindkét rákeset a családom férfitagjait érintette. Az első: Gábor nagyapám a kórházban, pár nappal halála előtt – ez lehetett az utolsó találkozásunk – kéri és hosszan megszorítja tizenhárom éves kezemet. A másik: édesapám, Ádi tata, ahogy az unokái nevezték, a kolozsvári onkológiai intézetben. A fel­ülésben próbálok neki segíteni azzal a módszerrel, hogy engedem, ragadja meg a kezemet, és úgy kapaszkodjon fel. A feszülés, amit ekkor éreztem a felső végtagomban, egészen különleges, kitörölhetetlen emléket hagyott, segítve, hogy később a test szintjén is emlékezzem rá.





A KÉTSÉGBEESÉS HULLÁMOKBAN JÖN, jobb és nyomottabb periódusok váltják egymást. Kifejezetten és tartósan étvágytalan vagyok, amit a kolonoszkópiás előkészítés mellékhatásaként értelmezek, de sejtem, hogy lelki oka is lehet.

Kétségbeesésem érzékeltetésére a „ketrecnél” jobb hasonlatot azóta sem leltem, hadd magyarázzam el, hogy néz ez ki. A ketrecből szökni szeretnék vissza a régi, a rák előtti valóságba, de ismételten rácsba ütközöm, rákényszerülve arra, hogy tudomásul vegyem, ez nem lehetséges. A rácson túl ide­gesítő, megtévesztő, kétségbeejtő közelségben ott van az az élet, amit eddig éltem, és amelyben bizonyosságnak tűnt, hogy rák vagy ehhez hasonló szerencsétlenség személyemet nem sújthatja, és magától értetődőnek, hogy a következő nap alapvetően ugyanolyan nyugodalmas lesz, mint a mai. A régi valóság közelsége arra késztet, hogy újból és újból nekiveselkedjek a rácsnak, „de hát ez nem igaz”, „mondja már valaki, hogy ez csak egy rossz álom” felkiáltással. Az a fajta tehetetlenség ez, amelyet giallo jellegű olasz thriller szereplője él meg, miközben egy üvegfalhoz tapadva iszonyattal szemléli, amint nejét vagy gyermekét a falon túli rém tőle karnyújtásnyira hatalmas késsel lemészárolja. A kitörési próbálkozások nemcsak a kegyetlen valósággal való fájdalmas és ismételt ütközést jelentik, de késleltetik az új valóság elfogadását és az épületesebb megbirkózási stratégiák feltérképezését is.





HOGYAN VIGASZTALJUNK egy szomorkodót?

„Sajnálattal hallottam az egészségedről szóló hírt. Szörnyű sokk lehetett számodra és Ágnes számára is. Valószínűleg még le sem ülepedett teljesen ez az egész. Remélhetőleg, amikor minden vizsgálat meglesz, és elkészül egy terv, az összkép inkább reménykeltő lesz.

Nem tudom, te hogy állsz ezzel, de én a te helyedben ebben a szakaszban elkezdenék a lehető legrosszabb, katasztrofális eshetőségekre gondolni. Nagyon remélem, hogy sikerül ettől távol tartanod magad, és megelőzöd a csüggedést, a feltételezést, hogy Zoltán = a panasz.

A panaszok már rég felléptek, vagy úgy jött ez, mint derült égből villám­csapás? Kérlek, jelezd, hogyan alakulnak az események. Addig is naponta gondolok rád, és imádkozom érted.

Szeretettel,

Paddy”

Kösz, Patrick.1 Egyébként épp katasztrofizáltam, amikor megnyitottam az e-mailedet.





BOCHIŞ DOKTORRAL KAPCSOLATBAN dokumentálódom egy kicsit a világhálón. Első dolog, ami érdekel, az az, hogyan néz ki. Google image. Az első kép negyvenes éveiben járó úriembert mutat – álljunk csak meg, akkor hogy volt évfolyamtársa Ioanának, aki harmincas éveinek elején járhat? Na mindegy – szemüveggel, rövid szakállal, a fehér köpeny stimmel. Publikációs listája impressive, ahogy az angolok mondják, kutatási területéhez tartozik például a végbélrák multidiszciplináris megközelítése, mindez biztató.

Amint belépek a rendelőjébe, meglepetve veszem tudomásul, hogy az asztalnál egy fiatalember, egy nagyon fiatal ember ül. A professzor nyilván a famulusát küldte el maga helyett, ilyen az én szerencsém. Ahogy azonban elkezdődik a beszélgetés, lassan megvilágosodik, hogy ez az illető nem más, mint dr. Bochiş Ovidiu maga.





ELSŐ FELADAT a kardiológiai vizsgálat elvégzése (ebből derül ki, hogy megbírom-e a citosztatikus kezelést), egy MRI (a tumor helyi kiterjedését méri fel) és egy CT (metasztázisok jelenlétét mutatja ki). Közben persze várjuk a szövettani vizsgálat eredményét, és amikor minden megvan, megállapítható a betegség stádiuma. Stádiumtól függően két terv jön szóba. Ha nincs metasztázis, az „A terv”: lényege egy viszonylag rövidebb és intenzívebb kezelés, mely várhatóan már ebben az évben lezárul. Célja a daganat teljes felszámolása. Döntő jelentősége a sebészi eltávolításnak van; a sugár várható hatása csupán az, hogy összehúzza a daganatot, és jobb feltételeket teremt a sebészi beavatkozáshoz. A gyógyszerek hatása ennél a daganattípusnál sajnos kevésbé látványos, de kedvezően befolyásolják a sugárkezelést, illetve szerepük lehet esetleges, a CT-n nem látható mikrometasztázisok elpusztításában. A B terv arra az esetre vonatkozik, ha van látható áttét. A kezelés ebben az esetben élethosszig tart. A doktor úgy ítéli meg, helyesen, hogy nem itt és most van a helye és az ideje arról beszélgetni, hogy B esetben várhatólag mekkora is lehet ez a bizonyos hossz.

Miután mindent szépen, érthetően elmagyaráz, gondosan ellenőrzi a reakciómat: megértettem-e, elfogadom-e. „Egyetért azzal, ami elhangzott?” Nem feltételezi eleve, hogy üzenete eljutott a tudatomig, és azt sem, hogy automatikusan azonosulok vele, márpedig enélkül nem lehet elindulni az előttünk álló hosszú és rögös úton.





ISZIK? NEM. Dohányzik? Azt sem. Sült húsok gyakori fogyasztása? Mediterrán étrend, müzli. Testmozgás hiánya? Rendszeresen kocogok. Stressz? A diagnózis előtt életem egyik legtermékenyebb és legbékésebb időszakát éltem. A doktor úr elgondolkozik: „Este posibil să fie pur şi sim­plu ghinion?” – lehetséges volna, hogy ez egész egyszerűen pech?





OLVASOM, HOGY a közönséges fűrészpor, legalábbis a finom formája, mely fúrás és fűrészelés során keletkezik, és melynek illatát eddig nagy élvezettel szívtam be barkácsolás közben, nos, ez az ártalmatlannak gondolt anyag nemcsak asztmát és allergiás eredetű orrfolyást, de orrüregi és tüdő­rákot is okozhat. Asztalosok esetében az átlagnépességhez képest ötszázszoros az orrnyálkahártyából kiinduló rák kialakulásának a kockázata. A kutatók jó minőségű védőmaszk használatát javasolják efféle munka alkalmával. Ha eddig át is siklottam az ilyenféle híradások felett – beszélj, bolond, beszélj, ez velem úgysem fordulhat elő –, ezentúl nem fogok. Aknamezőn ke­ringőzünk – e csodás metaforával Patricia Crittenden kötődés- és traumakutató könyveiben találkoztam, ideidézem.





ÚJ VALÓSÁGUNK LEÍRÁSÁRA Ágival elkezdjük használni a „rák” szót; „Zoltán rákos”, közli a hírt feleségem az érdeklődő ismerőssel. Honnan jön a rákos hasonlat? A gáttalanul burjánzó rosszindulatú daganat látványa tényleg emlékeztet a rák ollói által marcangolt húsra. Arra is gondolhatunk, hogy maga a rákos szövet viselkedik úgy, mint egy agresszív rák. Kicsit utánanézek a dolognak, és megtudom, hogy elsőként a nagy Hippokratész alkalmazta a karkinosz, rák szót a betegségre. Némely daganat, szabálytalan, barnásvöröses felszínével és a burjánzást övező kitágult erekkel a tengerparti homokban megbújó állatra hasonlít, mely lábait körkörösen rendezi maga köré. Ha már az etimológiáknál tartunk, megtudom, hogy az onkológia szó „onkosz” töve viszont ’súlyt, terhet, nehezéket’ jelent. A rákos személy teherként cipeli betegségét. Ugyancsak onkosz volt a neve az ókori görög színészek maszkjára erősített ormótlan súlynak, mellyel a rendező azt kívánta érzékeltetni, hogy az illető súlyos lelki terhet hordoz.





A „RÁK” SZÓ HASZNÁLATÁT tapasztalatom szerint a betegek, a hozzátartozók és az orvosok egyaránt kerülik, ha lehet. A mi családunk is így járhatott el édesapám betegsége idején, mert néhány héttel a halála előtt, két hónappal a diagnózis felállítása után teljesen kétségbeesett, amikor jelenlétében óvatlanul kiejtettem a rettegett szót. „Nekem miért nem mondtátok meg?” Végighallgatta az orvosok magyarázatait, megjárta az onkológiai intézetet, sugárkezelésben részesült, de közben egy pillanatra sem kapcsolta össze a rákbetegség fogalmát saját személyével. Jobb lett volna, ha valaki ezt hamarabb tisztázza vele? Vagy inkább következetesen végig kellett volna vinni a kritikus szó elkerülését? Fogas kérdések.





A CENZÚRA ÉS ÖNCENZÚRA egyik magyarázata az lehet, hogy a köztudatban a „rák” visszavonhatatlan halálos ítéletet jelentett, és ez a jelentés máig erőteljesen érezteti hatását. Ezzel kapcsolatban pedig nem lehet megkerülni a kulcskérdést: tényleg, meg lehet-e gyógyulni a rákból? Létezik egyáltalán a Bochiş doktor által felvázolt A terv?

Az onkológia tudományát annak idején hatodéven tanultuk az egyetemen. Az egyik előadáson, tisztán emlékszem, az előadó határozott igennel válaszolt a fenti kérdésre. Ezzel szemben úgy tizenöt évvel ezelőtt az interneten találtam egy interjút a rák szociális vonatkozásainak egyik hazai szak­értőjével, aki úgy nyilatkozott, hogy a rákból nem lehet kigyógyulni. A gyógyulás lehetősége csupán az orvosok által terjesztett mítosz, állította.

Ekkor ejtettem meg életem első és mindazóta utolsó, publikus kommentjét: szerintem igen, meg lehet gyógyulni, linkeltem egy tanulmányt is. A szakértő válasza nem késett, lényege az volt, hogy „de nem”, és linkelt egy ellentanulmányt. De akkor kinek van igaza?

Amit erről most gondolok: vannak dolgok, amelyeket akkor sem hasznos mondani, ha a tények szintjén a valóságot tükrözik. Elképzelem, milyen hatást gyakorolna rám, ha a „de nem” álláspontról olvasnék mostani lelkiállapotomban egy szakértő szájából-tollából, miközben egész csapat barát, családtag, orvos és pap dolgozik azon, hogy a gyógyulásba vetett hitemet életben tartsa.

Soros Györgynek van egy emlékezetes mondása az ember és a kristály közötti különbségről. A kristályt meghatározod, tudományos névvel megjelölöd, de ettől ő egy fikarcnyit sem változik. Az emberrel közlöd a diagnózist és a várható prognózist, és már nem ugyanaz az ember: összetörik, reményét veszti, feladja a harcot. A kedvezőtlen prognózis akaratlanul is ön­beteljesítő jóslattá válik.





HELYES ELMÉLETI ALAP nélkül elvileg még létezhet hatékony gyógyítás, de egy rossz elmélet évszázadokon keresztül gátolhatja az orvosi gyakorlat fejlődését. Galénosz2 korában például azt gondolták az orvosok, hogy testünk négyféle nedvet tartalmaz (vér, fekete epe, sárga epe, flegma), az egyes betegségeket ezek egyensúlyának felborulásával magyarázták. Ha a bajt például a vér arányának növekedése okozza, az elmélet magától érte­tődőn indokolta az érvágás szükségességét.

A rák okát Galénosz a fekete epe felszaporodásában látta. Mivel az elméletnek megfelelően a testnedvek az egész szervezetben jelen vannak, a rák, a többi betegséghez hasonlóan, valamennyi szerv zavart működésével jár. A helyi kezelés, például a rák sebészi eltávolítása így értelmetlen, sőt, káros. Galénosz szellemében az idősebb sebészek évszázadokon keresztül óva intették fiatalabb kollégáikat attól, hogy ilyesmivel próbálkozzanak.

Érdekes, hogy a fekete epe túltengését Galénosz a depresszióval is összefüggésbe hozta (melankólia, melas + kole = fekete epe). A két kór közötti kapcsolatot eszerint már ő is megfigyelhette.



Nem jó a csönd, nem jó a szó,

a sírba tán még ott se jó.

(Kosztolányi Dezső: A rossz élet)

NEM JÓ ÜLNI, nem jó mozogni, nem jó lefeküdni. Nincs kedvem olvasni, nem tudok figyelni, de nem megy az alvás sem. Az izmaimban és az ízületeimben valami leírhatatlan rossz érzés bujkál, mely arra késztet, hogy megfeszítsem őket, de ez sem használ. Felkönyökölök, nem jó, felállok, teszek néhány lépést, visszafekszem, sehogy se jó. Sok női olvasóm számára va­lószínűleg nem okoz gondot egy elszerencsétlenedett, önsajnálatba süllyedt férfi elképzelése.





AZ ÖSSZPONTOSÍTÁS NEHÉZSÉGE, a rossz alvás, rossz étvágy, a negatív gondolatok, az irritáltság, melyet olyankor érzek, amikor például arra kérnek, hogy valamire emlékezzem vissza, az erőtlenség: mindez, részben legalábbis, mind a depresszió jele, a rossz hír traumája előtt ilyesmi nem volt, azóta van. Olyan vagyok kicsit, mint a kilencvenes évek számítógépei, amikor átmentek safe mode-ba: le vagyok lassulva, energiámat konzerválom, jelzem környezetemnek, hogy most kicsit szeressenek még jobban. Ami rám soha nem volt jellemző (kivéve, ha például rossz, unalmas filmet néztem): örülök az idő telésének, főleg az éjszakai órákban, de nemcsak. Jób panasza jut eszembe, akire egyébként sűrűn gondolok ezekben a napokban.





MOST LEGALÁBB KICSIT jobban értem azokat a pácienseimet, akik depresszió okán tőlem kérnek segítséget; édesapámat, akit kórházi ágyán hiába kínáltam Bach Máté Passiójának szuper minőségű felvételével, CD-ről – pár másodperc után eltolta magától a fülhallgatót, nem kell; és a bajban társamat, Jóbot is, aki a róla elnevezett könyv lapjain imigyen kesereg:

Mert amitől nagyon rettegtem, az szakadt rám, és amitől féltem, az esett meg velem.

Nincs békességem, sem nyugtom, sem pihenésem, mert nyugtalanság jön rám.

Ha lefekszem, azt kérdem: Mikor kelhetek föl? De hosszú az este, egyre csak hánykolódom pirkadatig.

(Jób 3:25-26, 7:4)





1 Patrick Sweeney, dublini pap és családterapeuta, 1995 és 2002 közt tanárom, később kollégám, barátom, lelki iránytűm.2 Görög származású római orvos, i. sz. 129 – kb. 216.