[2019. október]
MARKÓ BÉLA: A KÖLTÉSZET RENDELTETÉSSZERŰ HASZNÁLATÁRÓL
. ESSZÉK. BOOKART KIADÓ,
CSÍKSZEREDA, 2019.Vajon születőben volna az új költészeti reneszánsz? A próza után megint a versek kerülnek előtérbe? Nemrég jelent meg Balla Zsófia esszékötete (A darázs fészke), amely az alcíme ellenére (Értekező líra) nem műfajként, hanem elsődlegesen tárgyként szól a líráról. Továbbá „Napjaink költészete” címmel a Forrás folyóirat is kiadott egy duplaszámot, amely mindamellett, hogy különféle nyelvekből közöl versfordításokat, a költészet átfogó értelmezésére törekvő esszéket is tartalmaz, megtetézve egy áttekintő interjúval Mohácsi Balázzsal és Krusovszky Dénessel, akik a Versum nevű online folyóirat szerkesztőiként megbízható rálátással bírnak a kortárs líra folyamataira. Itt most érdekes egybevetést szülhet, hogy a Versum szerkesztői szerint a világlírában a mainstream és az underground helycseréje zajlik, mind tematikus, mind nyelvi szinten, és hogy az avantgárd-posztavantgárd előtérbe került a hagyományos, némiképp elitista költői attitűddel szemben. Az egybevetést az hozza fel, hogy Markó kötete ezzel szemben a tradicionális költészet hasznáról értekezik, a megszokott költői kánonból veszi példáit és példázatait, és ha performatívabb és maibb ízű költészetet választ esszéje témájául (A halhatatlan slam poetry), akkor is ennek az új irányzatnak ősi eredetét (gyermekmondókák), mindenkori funkcióját (Tinódi Lantos Sebestyéntől Villonon át Kányádiig) emeli ki.
Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Arany János (két írásban is), Ady Endre (ugyancsak kettőben), Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, József Attila (ő is kétszer), Dsida Jenő, Weöres Sándor (kétszer), Székely János, Kányádi Sándor (kétszer), Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Adonyi Nagy Mária, Sütő István, Boér Géza, Petőfi Sándor (Adyval és Arannyal társítva) a kötet kiemelt szereplői, egyben tárgyalt témái. Ezen kívül öt darab a költészet általános és aktuális jelenségeivel foglalkozik, műfaji vagy értelmezésbeli kérdésekkel.
Arany, Ady, József Attila a kötet leggyakrabban emlegetett költői, közvetetten is rájuk történik a legtöbb utalás, vagyis az esszék a költészet mainál négy-öt emberöltővel korábbi állapotát tekintik kiindulópontnak. Róluk, a költőkről értekeznek, anélkül, hogy megállnának a sajátosságoknál. Minden alkalommal megkeresik, mi is volt költészetük lényege, következetesen a lényegre összpontosítanak: a költészet rendeltetésszerű működtetése arra szolgált az idők kezdetétől, hogy a sokszor használt szófordulatokat is első olvasattá változtassa, miáltal új dolgokat képesek elénk tárni. „Ha verset írunk, nem az ajtón, hanem az ablakon jutunk be a szavakba, és egészen máshonnan érkezünk oda, ahol az ajtón belépve tulajdonképpen már sokszor jártunk. Ettől viszont akár az untig ismert világ is egészen más lesz egy csapásra, izgató és lefegyverző.”
De hogyan jutunk be a szavakba, amikor a költészetről szóló esszét írunk?
Markó Béla esszéiben jól vegyíti az ablakon való bejutást az ajtón valóval. Gyakran keveri a mai nyelvhasználatot a múltbelivel, nemcsak a kifejezések, hanem a szavak terében is (egyik leggyakrabban használt szava a „tél-túl”). Divatos, már-már rétegnyelvi szófordulatokat a régi jelenségekhez társít, kedveli az efféle módon kikevert koktélokat. „Magyar marketing” – a cím alatt Balassiról van szó, Csokonai versének elemzésekor pedig a geopolitikát emlegeti, majd Fukuyamát és Huntigtont is beidézi. „Reformszonett”, „Babits-perspektívák”, „a csend grammatikája”, már a szóban benne van a magyarázat, de ha kell, hasonlóan mai vétetésű definícióval ráerősít a trendiségre: „a haiku a költészet mikrochipje”, „Szilágyi Domokos költészete referenciák bonyolult rendszere”. Kedveli a szólás-tömörségű definíciókat: „A versnek, akár a Titanicot elsüllyesztő jéghegynek, valószínűleg csak egytized része látható a felszínen, a többi a víz alatt sötétlik.”
A Markó-kötet referenciarendszeréből egyértelműen megmutatkozik Markó legfontosabb törekvése, a vizsgált jelenségek, folyamatok bemutatását a magyarázat, a megértés attitűdje jellemzi. De itt szintén be kell ékelnünk egy „de”-t. Az Arany-féle írói habitus az eszmény, a példakép az Arany-féle rendteremtés, „de” az Ady-féle megfejthetetlen, megmagyarázhatatlan, kaotikusan csapongó szenvedély a rácsodálkozás igazi tárgya. Folyamatosan ott vibrál az esszékben is Markó egész írói pályáját meghatározó kettősség: a felelősségteljes rendtartó rezignáltsága és a renitenskedőket csodáló kamasz derűje.
Arany Jánosról és Babitsról szól a kötetbe felvett két legkorábbi (1982-es, illetve ’83-as) írás, a többi szinte kizárólag egészen friss, esetleg a közelmúltban született. Az időben egymástól távolabbi szövegek szemléletükben nem mutatnak észrevehető elmozdulásokat, ugyanaz a lényegkereső és logikus érvrendszer jellemző rájuk. A Markó-esszé logikája hajók tőkesúlyaként biztosítja a célba érést, akár egymástól nagyon eltérő referencia-rendszereken keresztül/között is. A logika rendíthetetlen és hibátlan, még olyankor is, amikor a következtetéssel vitába lehetne szállni (például hogy Székely János A vesztesek című verse a magyar költészet egyik alapműve volna). A kötet valamennyi „ítéletét” nem az „ítélkező” helyzete, hanem az „ítélkezés” paradoxonokat is kifejtő, részrehajlás nélküli menete teszi értékelhetővé.
A kötetben szereplő huszonnyolc írás többnyire évfordulókra, felkérésekre született. Akár két-három helyről is érkezett felkérés, és került kibontásra ugyanaz a téma. Ennek ellenére alig van önismétlés. Nincsenek nagylélegzetű, átfogó tanulmányok, viszont vannak tömör, a lényeget láttató szövegek. Úgy magyarázzák a vers működését, hogy közben az egész világot igyekeznek érthetőbbé tenni, végül pedig a világban való létünk legfontosabb élményét mondják ki. „De mi az, hogy jó vers? Nem éppen az a szöveg-e a jó, amely egész struktúrájával azt mutatja: szabadok vagyunk.”
