[Látó, 2009. november]

Gregor von Rezzori: Egy antiszemita emlékiratai. Konkrét Könyvek Kiadó, 2007 (Fordította Szijj Ferenc)

„– És te mi vagy? – kérdezte egy másik fiú. – Román? Lengyel?
– Egyik sem – mondtam, és róttam tovább a köröket.
– Akkor micsoda? Német?
– Nem – mondtam kurtán.
– De németül beszélsz. Akkor mi vagy, az ördögbe is? Netán te is zsidó vagy?
(–) Megálltam. Még mindig hallgattam, és farkasszemet néztünk, míg végül az első azt mondta:
– Á, hagyd, békén. Nem látod, hogy csak egy felfuvalkodott, pisis kis goj."

Ez az a megszégyenítő kérdés, amelyre Rezzori regényének tizenhárom éves főhőse nem nagyon tud választ adni, amikor 1923-ban egy bukovinai kisváros korcsolyapályáján hiába kérik a zsidó gyerekek, hogy álljon be közéjük rögtönzött hokicsapatukba. 
Rezzori 1979-ben német nyelven írt, provokatív című, önéletrajzi ihletésű regénye egy tekintetben biztosan tabusértő: a mű elbeszélő-főhőse olyan kendőzetlen nyíltsággal és maró iróniával vall a zsidókkal szembeni érzelmeiről, antiszemitizmusáról, de az irántuk érzett rajongásáról is, ami messze kimeríti a politikai korrektség szokványos kereteit. A regény címe ugyanakkor könnyedén megtéveszthet bennünket. Noha az antiszemitizmus valóban az egyik olyan állandóan visszatérő motívum, amely a főhős jellemfejlődését meghatározza, de ez csak az egyik a sok motívum közül. Az elbeszélő valóban antiszemita, ám még sok minden más is. Élettörténetén keresztül (és ez valójában a regény legnagyobb erénye), egy ragyogóan megírt kulturális és társadalmi körkép rajzolódik ki az Osztrák–Magyar Monarchiáról, annak egy eldugott, ám rendkívüli szegletéről, Bukovináról és a múlt század 20-as, 30-as éveinek Bukarestjéről. 
Az elbeszélő öt nagy fejezetbe sűríti életének legfontosabb állomásait, és teszi ezt úgy, hogy az események időben csak részben rendeződnek lineáris rendbe, leginkább az emlékezés öntörvényű logikáját követik. Az ötödik fejezetet leszámítva, abban sem lehetünk biztosak, hogy az emlékezés milyen időtávlatból történik.
Az emlékiratok szerzője nem egyszerűen kalandokban, fordulatokban gazdag életét szeretné felidézni, hanem leginkább a gyermekkorában szerzett szellemi örökséggel igyekszik számot vetni: azokkal a társadalmi, osztálybéli, kulturális, történelmi beidegződésekkel és mítoszokkal, amelyek egész élete során elkísérték, és amelyekhez éppolyan szívósan ragaszkodott, mint amennyire kedvét lelte abban, ha ellenükre cselekedhetett. Csak azok a történések kapnak figyelmet az emlékezés során, amelyek ezt a szembesítést szolgálják. A mű így társadalmi, történelmi regényként is olvasható. 
Az elbeszélő, miként a regény szerzője is, 1914-ben született a bukovinai Csernovicban, egy olyan szicíliai eredetű családban, amely a 18. század folyamán telepedett le Bécsben. A nagyapa az osztrák fővárosban építészként, a nagybácsi K.u.K. tisztként, míg az apa Csernovicban tisztviselőként szolgálta a Monarchiát. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlását követően, Bukovina Romániához került, a család ennek ellenére az egykori osztrák tartományban maradt, immár a Román Királyság alattvalójaként. Ez az a családi, politikai alaphelyzet, amelyben a kisgyermekként nehezen kezelhető, neurotikus, ám éles eszű, mamakedvence főhős felnevelkedik. A hozott örökség bonyolult és szerteágazó, aminek csak egyik, kétségtelenül meghatározó eleme a zsidósággal szemben táplált ellenszenv. 
Az antiszemitizmus az egyik olyan kulturális alapélmény, amelyet a családban mindenki, így az elbeszélő is, olyan evidenciának tekint, amely semmilyen körülmények között nem szorul magyarázatra: „Egyszerűen nem kedveltük őket, legalábbis nem annyira, mint más embereket, ez olyan magától értetődő volt, mint ahogy a kutyákat jobban szeretjük a macskáknál vagy a méheket a poloskáknál, és külön szórakozás volt, hogy erre minél abszurdabb indokokat találjunk." Az elbeszélő életének viharos fordulatai közepette mégis állandó gondolkodásra kényszerül a zsidósággal szembeni ellenszenv mibenlétéről, a zsidóellenes sztereotípiák, előítéletek logikai, tapasztalati ellentmondásairól. Az antiszemitizmus ugyanis a főhős esetében egyáltalán nem zárja ki a mély vonzalmat. Az elbeszélő úgy megrögzött antiszemita, hogy antiszemitizmusát lépten-nyomon elárulja. Első gyermekkori barátja zsidó, ahogy mindegyik, életében fontos nő is. Ahogy az is meglepő, hogy ezek nem szánalomra méltó, szerencsétlen figurák, hanem egytől egyig rendkívüli emberek: tehetségesek, okosak, de legalábbis gyönyörűek, sok esetben mindkettő, mindenekelőtt pedig dölyfösek, akiknek karakteres, néhol éppoly lekezelő véleményük van a nem zsidókról. A Goldmann-fiú éles eszű, művelt, és gyönyörűen zongorázik, az első zsidó szerető, a „fekete özvegy" nemcsak gyönyörű, de még a zsidó filozófiában is járatos, a szelíd Alvaro kisasszony pedig, bár nem feltétlenül szép, okos, mély érzésű, jelleme pedig makulátlan. Minka, bécsi nagy szerelme, a művelt, okos és szép emancipált fiatal nő mintapéldánya, az elbeszélő második, zsidó felesége pedig ugyan idegesítően butának bizonyul, szépsége azonban megrendítő.
Az elbeszélő-főhős személyiségét olyan mértékben határozza meg a zsidókhoz fűzött kapcsolat, hogy hol azt veszi észre, hogy maga is „zsidó" élethelyzetbe került, hol pedig azt, hogy mintha maga is zsidó volna. Amikor például átmenetileg az egyik cég kozmetikai cikkeit reklámozó dekorációkkal kénytelen házalni Bukarest külvárosi drogériaüzleteiben, maga is „zsidós" munkát végez. A bolti árusítás, a kikuncsorgott kirakatrendezések közben átélt megpróbáltatások, a sok visszautasítás ugyanakkor érthetővé teszik számára, hogy a konkurenciával folytatott kíméletlen harcban a zsidó jellem miért lett törvényszerűen olyan, amilyen: „Engem visszafogottságra és diszkrécióra tanítottak, nem pedig törtetésre. (…) Most már megértettem nyugtalanságukat, félelmeiket és messianisztikus várakozásaikat, a mérhetetlen fölényüket és az önkínzó megalázkodás gyors változásait, sőt, azt is megértettem, honnan ered követelőző pimaszságuk és visszataszító talpnyalásuk." A zsidóságról felhalmozott ismeretanyag pedig néha már-már őt is „zsidóvá" teszi. Amikor Bécsben, a ’30-as években zsidó értelmiségi társaságban forgolódik, zsidónak nézik, hiszen leginkább azzal véteti észre magát, hogy kimeríthetetlen ismeretekkel rendelkezik a lengyel zsidók szokásairól, így a róluk szóló legendákat, anekdotákat, vicceket ő tudja a legélvezetesebben jiddis vagy „jidlizős" német nyelven előadni. Meglett férfiként pedig azt tapasztalja, mintha zsidó feleségével felcserélődtek volna a „faji szerepek". Nemcsak abban az értelemben, hogy a „goj észjárású" feleség önmagát büszkén zsidónak vallja, miközben a zsidó történelemről, kultúráról, szokásokról valójában semmit sem tud. A főhősnek az fáj a legjobban, hogy zsidó hitvese szélhámossággal és hazudozással, azaz olyan súlyos jellembéli fogyatékossággal vádolja meg, amit az elbeszélő tipikusan zsidónak tart. 
Az elbeszélő életében meghatározó szerepet játszó zsidók egytől egyig asszimilált zsidók. A főhős felfogása szerint azonban nincs sikeres asszimiláció, a zsidó semmilyen körülmények között nem tudja zsidóságát levetkőzni. Meggyőződése, hogy az asszimilált zsidók egytől egyig „majmok", „hazug szélhámosok". A regény felvonultatja az asszimilációt kísérő összes olyan emberi visszásságot, amelyet a korabeli többségi környezet a társadalmi beilleszkedés során minden bizonnyal irritálónak talált. A hasonulást túlteljesítő, művelt és rendkívül gazdag Goldmann doktor családja nevetségesen pöffeszkedő villájával, slendrián, jiddissel kevert németségével, úri allűrjeivel, nagyzolásával és rendkívüli magabiztosságával éppúgy kiváltja a keresztény környezet megvetését, ahogy irigységét is. Ám a lenézés nem mindig egyirányú. A kis Goldmann gyerek, akit megvetnek, de zenei tehetségéért csodálnak is, maga is nyíltan lenézi a gojokat, így az elbeszélő családját is, miközben minden további nélkül elfogadja a főhős nagynénjének nagyvonalú pártfogását. Az elbeszélő annyira idegesítőnek és felháborítónak tartja ezeket az ellentmondásokat, hogy minden további nélkül kegyetlen gonoszságokra ragadtatja magát. Az egyik közös gyermeki csínytevés során, amikor a két barát Goldmann doktor rendelőjében az idegbetegek gyógyítására szolgáló villanyozógép üzembe helyezésével kísérletezik, az elbeszélő szándékosan annyi áramot vezet a zsidó fiúba, hogy az majd szörnyet hal, sérült kezeivel pedig hetekig nem tud zongorázni: „Nyoma sem volt a kíméletlen magabiztosságnak. Arca most nem egy kos arca, hanem egy áldozati bárányé volt: a vágóállaté, amelyen nagyapja meggazdagodott." Ugyanez a kegyetlen és gonosz düh keríti hatalmába, amikor egy bukaresti vendéglőben nyilvánosan arcul üti szeretőjét, a fekete özvegyet. Az asszonyt nemcsak az teszi hosszú távon vállalhatatlanná az elbeszélő szemében, hogy zsidó, és társadalmi státusa szerint is „rangon aluli", hanem az átváltozás igyekezete is, amelynek révén a kis külvárosi bolt egyszerű tulajdonosnője úri dámaként szeretné elismertetni magát.
Nem kerüli el az elbeszélő figyelmét ugyanakkor az a mélyen gyökerezett nyelvi intimitás, amely a zsidókat és a nem zsidókat összeköti. Erre akkor döbben rá, amikor zsidógyűlölő apja a sikeresen letett érettségi vizsgához táviratban gratulál neki, mégpedig egyetlen felkiáltással, az Ahi!-val, ami a bukovinai zsidók nyelvében a legnagyobb meglepetés kifejezésére szolgál. Kínosan érinti az a felismerés is, amiről egyébként apja nem nagyon akar tudomást venni, hogy a mitikus német múlthoz kapcsolódó nemesi udvariasság egyes nyelvi elemei a jiddis nyelvnek köszönhetően maradtak fenn.
Ám az előítéletek szívósak, az elbeszélő szerint nem arra valók, hogy revideáljuk őket, még akkor sem, ha a zsidókat épp haláltáborokba hurcolják. Főhősünk az Anschluss idején román állampolgárként épp Bécsben tartózkodik, zsidó társaságba jár, de vannak náci barátai is. Az osztrák nácik hőzöngéseit ártalmatlannak találja, ahogy a romániai zsidóverésekben sem talál kivetnivalót: egyet ért azzal, ha a zsidókat egyszer-egyszer megtanítják „kesztyűbe dudálni, hogy ne bízzák el magukat, és ne csináljanak propagandát a proliknak". Igaz ugyan, hogy a nácik is prolik – ismeri el az elbeszélő, de legalább helyreállították a birodalom egységét, és rendet raktak az országban. A holokauszt megítélése, amit egyébként ő maga sohasem kívánt, ugyanakkor ellene sem tett semmit, leginkább ízlésbeli kérdés: miként a nagymama, ő is úgy látja, a népirtásba torkolló náci zsidógyűlölet az antiszemitizmus „nem esztétikus formája", az igazi antiszemita ilyet nem csinál, vagy legalábbis nem így csinálja. (Sokat elárul, hogy a főhős apja Hitlert tehetségtelen mázolósegédnek, felkapaszkodott bugrisnak tekinti, aki leginkább arra a nagymama által felfogadott cseh komornyikra emlékezteti, aki vadászkését és mandzsettagombjait is ellopta.) Némi letargiával veszi ugyanakkor tudomásul, hogy az új, egységes állam mintha mégsem az az eszményi, szellemileg átlényegült birodalom volna, amiről apjával álmodozott. Kedvetlenül állapítja meg, hogy a „zsidóktól megtisztított" Bécs sivár, unalmas lett. 
A főhős zsidókkal szemben táplált érzelmei plasztikusan tárják fel annak a művelt, „úri" antiszemitizmusnak a mozgatórugóit és összetevőit, amelyben nyilvánvalóan igen sokan osztoztak, és amely, legyen bármennyire bonyolult és ellentmondásos is, a holokausztot mégiscsak megengedhetővé, sőt lehetővé tette. A regény főhőse szempontjából a paradoxon abban áll, hogy ez azt a világot temette maga alá, amelyért az elbeszélő rajongott, és amelynek a zsidóság nélkülözhetetlen tartozéka volt.
Az elbeszélő azonban nemcsak a nemzedékről nemzedékre öröklődő zsidógyűlölettel igyekszik számot vetni, hanem családjának más kulturális rögeszméjével is. Ezekkel is lelkesen azonosul, ám a maró irónia itt sem marad el. Családja, beleértve önmagát is, végső soron éppolyan nevetséges, mint az állandóan átváltozó zsidók. Az elbeszélő maga is érzékeli, hogy az első világháború utáni, immáron Romániához tartozó Bukovinában az apja által mániákusan szövögetett osztrák mítosz az emberi társadalom eszményi rendje, azaz a Szent Római Birodalom feltámasztásáról éppolyan disszonáns, mint „a mindig is nemesek és birodalmi alattvalók voltunk" típusú, történelmi tényeket igencsak nagyvonalúan kezelő családi mítosz. Maga is elismeri, hogy a boldogtalan, homoszexualitás gyanújába keveredett nagybácsi rajongása az egykori nagynémet ifjúsági egyletek férfiasan bajtársi szellemiségéért, miként apjának a piefkékkel, azaz a „birodalom aljas sírásóival", a „buzeráns protestánsokkal" szemben táplált gyűlölete meglehetősen anakronisztikus történelemképet sugall. Az elbeszélő családját végső soron egy olyan birodalom iránti hűség tartotta életben, amely már régen nem létezett. És ahogy ez lenni szokott: minél abszurdabb ez az odaadás, annál kevésbé vesz tudomást a ténylegesen létező valóságról. Az egykori K.u.K. tisztviselő a Monarchia összeomlását követően, immár román alattvalóként is azt gondolja, hogy az a küldetése, hogy a Monarchia utolsó, előretolt civilizációs bástyájaként „heroikus küzdelmet folytasson a gyarmati végeken a keleti káosszal", a balkanizmussal. A zászló iránti hűség és a kifinomult osztrák kultúrfölény eleve lehetetlenné teszi, hogy az immár Romániához tartozó Bukovinát szerethető otthonnak tekintse. Ám a valóságban a nagy kulturális misszióból, a romantikus hőstettből mindössze a vadászat maradt. Ahogy a magányosan vadászgató apa, a reggeltől estig pasziánszkártyáival foglalatoskodó nagymama, úgy a hízott spánieleket sétáltató, szigorú lódenkosztümös, pártában maradó, ezoterikus tudományok iránt lelkesedő bécsi nagynénik is olyanok, mint a véletlenül ittfelejtett, végérvényesen feleslegessé váló kultúrtárgyak.
Ekként válik tarthatatlanná az örökölt osztályöntudat is: „És engem arra neveltek, hogy jobban teszem ugyan, ha úgy csinálok, mintha egyáltalán nem tartanám magamat nagyra, de legyek tisztában azzal, hogy mégiscsak több vagyok másoknál." Az elbeszélő azonosul vele, mégis minduntalan megszegi ezt a szabályt. A „rangon aluli" dolgok vonzerejének, legyen az a bukovinai táj, Bukarest külvárosa, a zsidónegyed vagy a bordélyok világa, nem tud ellenállni.  És ez különösen nehéz akkor, ha a szabály mögötti valóság is „fogyatékos", miként a fekete özvegy és a külvárosi prostituáltak, azaz a normaszegésből fakadó bűntudat ellenpontozására szolgáló vágykép is. A még tizenkilenc éves fiatalemberként véletlenül az utcán megpillantott, előkelő és művelt, „fajtájabéli" lány nemes arcélével, finoman elegáns ruhájával és személytelenségével úgy testesíti meg a családi mítosznak megfelelő társadalmi eszményt, hogy annak fonákját is megmutatja: a lány tolószékben ül, teste deréktól lefelé béna.
A regény oldalain egy többszörösen megsemmisült, mitikus, mágikus ködbe vesző világ kel életre. Az elbeszélő a Monarchiát élő valóságában nemigen tapasztalhatta meg, ám a hátrahagyott képek, tárgyak, elejtett szavak, gesztusok, emléktöredékek, féltve őrzött ereklyék, dallamok, elbeszélt történetek felidézésével szinte tapinthatóvá teszi egy alámerült birodalom szellemét. De nemcsak a birodalom foszlott semmivé, hanem az a sokszínű, a keleti és a nyugati civilizáció, vallások metszéspontján álló, zsidók, románok, ukránok, lengyelek, ruszinok által lakott világ is. Az elbeszélőt nemcsak az osztrák birodalmi eszme igézi meg életre szólóan, de a bukovinai táj mesebeli, mélabúval és elhagyatottsággal kevert, semmihez sem hasonlítható szépsége is. Bukovina, a por és unalom, a „szkucsno" világa, mint különös metafora, maga is kulturális mítosszá lett: olyan mágikus térré, ahol nemcsak a már-már nőies osztrák szellem vegyült el a balkáni férfias furfangossággal, de ahová a chagalli kavalkád mellett Ázsia levegője, a szintén alámerült orosz birodalom és Konstantinápoly mesésen fényűző aurája is beszűrődik. De a regény betekintést enged e multikulturális közeg bonyolult viselkedési és érintkezési kultúrájába is, az osztrák udvariasság és önirónia, a balkáni fortélyosság, a zsidó nyelvhasználat rejtelmeibe. Az elbeszélő nagyszerű, aprólékos megfigyelő. A kifinomult emberismeret mellett ez az a képesség, amely ebben a rendkívül összetett és sokszínű világban az eligazodáshoz nélkülözhetetlennek bizonyul. Hiszen gyakran csak a hanglejtés, a gesztikulálások vagy a párnák, terítők elhelyezésének, a gyógyszerek elrendezésének, a színek kiválasztásának módja segít megbizonyosodni arról, hogy ki kicsoda, ki melyik néphez, kultúrához és melyik társadalmi osztályhoz tartozik.
Rezzori kiváló atmoszférateremtő, Bukarest erotikával körbelengett lompos külvárosait, a zsidó negyed, a bordélyok, zsibárusok világát, a Löwinger-panzió karneváli életét, az olcsó kerthelyiségek slamposan meleg melankóliáját, a zsidó otthonok buja, telezsúfolt, plüsshuzatos, tollpárnás környezetét olyan érzékletesen és helyenként annyi gyengédséggel rajzolja meg, hogy az olvasó maga is beleszeret a román fővárosba, miközben elcsodálkozik azon, hogy mily keveset tud róla.
A regény utolsó fejezete rögzíti az időbeli távolságot az immáron mitikussá vált múlt felé. Az emlékező hangját az egyes szám harmadik személyben előadott elbeszélői mód váltja fel. A sok országot megjárt, számtalan nyelven létezni kénytelen, immár hatvanéves főhős második házasságának kudarcba fulladt története, az igazságról és a hazugságról szóló, késhegyig menő viták során ugyanazzal a kérdéssel szembesül, mint amivel egykor tizenhárom évesen a bukovinai korcsolyapályán. Életére visszatekintve, arra a felismerésre jut, hogy ő sem tett mást, mint állandóan átváltozott: hol így gesztikulált, hol meg úgy, hol ezt a nyelvet beszélte, hol meg azt, még a keresztneveit is váltogatta, és hanglejtése is aszerint változott, hogy éppen melyik országba sodorta a sors. És hogy minden alkalommal kitérhessen a valósággal való fájdalmas ütközés elől, más és más álarcot öltött magára. De hazug ember-e az ilyen? A főhős szerint az egynemű identitás éppoly hazug és végzetes, mint a zavarba ejtően sokféle. A személyiség, miként a valóság is, illékony, megannyi egymásnak ellentmondó történetből, mítoszból tevődik össze. És ennek csak egy sajátos, szakadatlanul működésben lévő emlékezés képes mégiscsak valamiféle szilárdságot kölcsönözni. Vagy ahogy Rezzori fogalmaz, csak az álmodozás módjának állandósága. Egy olyan álmodozásé, amely képzelt tényeket, másoktól kölcsönvett emlékeket, kisebb-nagyobb valótlanságokat is bátran segítségül hív ahhoz, hogy újra és újra képes legyen kibontani a dolgok benső fényét. A múlt megidézése végső soron maga a költészet.
Az Osztrák–Magyar Monarchia mítosza még mindig nem merült feledésbe, Rezzori regénye legalábbis ezt bizonyítja. Az Egy antiszemita emlékiratai szervesen illeszkedik a Monarchia-irodalom hagyományaihoz. A regény felvonultatja a Habsburg (az osztrák) kultúra minden olyan jellegzetes vonulatát, amely egy lehanyatlott birodalom és kor költői átlényegítéséhez kapcsolódik. A visszatérés utáni érzelmes, nosztalgikus vágyakozás, a történelemtől és a valóságtól való menekülés és önámítás, a hűség, az elmúlás és a szétesés aurája, a tisztviselői éthosz szétfoszlása, az önfeledt hedonizmus, az álarc, a lelkesedés és a megsemmisítő irónia kettőssége, a kapitalizmussal szembeni konzervatív idegenkedés mind-mind olyan motívum, ami rendre megjelenik a műben. A hazátlanná lett, a jelenben helyét nem találó és tájékozódni képtelen, nihilista elbeszélő maga is ennek az elpusztult világnak a jól ismert, irodalmi archetípusát testesíti meg: a szétesett személyiségét, akinek még a neve is bizonytalan. (A főhős vezetéknevére egyáltalán nem történik utalás a műben, sok keresztneve közül pedig csak a regény utolsó harmadában ismerünk meg kettőt.) Miként az sem előzmény nélküli, hogy a birodalom szellemének megidézése nem Bécsben, hanem a Monarchia keleti peremén történik. Míg Josef Roth regényeinek és elbeszéléseinek a galíciai és volhíniai zsidó-szláv miliő, addig Rezzori regényének a hányattatott sorsú, ám éppoly varázslatos Bukovina szláv–zsidó–német–román aurája szolgál sajátos háttérként.
Rezzori regénye egy vonatkozásban ugyanakkor feltétlenül kilóg a Monarchia-irodalom örökségéből, ez pedig az antiszemitizmus. Ilyen vonulata ugyanis nincs a Habsburg-mítosznak. Épp ellenkezőleg. Az átlényegített birodalom, bár katolikus volt, egyetemes igénnyel lépett fel, ezért egy olyan, nemzetek és fajok felett álló szellemi államalakulatként értelmeződött, amely többek között biztosította a különböző népek harmonikus együttélését. Az osztrák mítoszért lelkesedő írók között ráadásul akadtak zsidók is. Franz Werfelt, Josef Rothot, Stefan Zweiget a ’30-as évek egyre erősödő nacionalizmusa és fajgyűlölete egyenesen arra sarkallta, hogy még odaadóbban merüljenek el a Habsburg-mítoszban. Rezzori viszont az antiszemitizmust a mítosz részévé teszi.  És ezzel azt sugallja, hogy a birodalomban a népek és fajok együttélése a valóságban nem is volt olyan idilli: volt ott megvetés, és gyűlölet is. És ez különösen igaz a zsidók vonatkozásában. Mivel a regényben a zsidók az eszményi társadalmi rend részei és annak bomlasztói is egyben, a velük szembeni viszony csakis ellentmondásos lehet. Ám ez olyan viszony, ahol Rezzori értelmezésében mindkét fél lelepleződik. A mű aprólékos gondossággal tárja fel a zsidósággal szemben érzett gyűlölet és szeretet, irtózás és rajongás, undor és féktelen erotikus vonzalom kettősségét és bonyolult váltakozásait. Rezzori nemcsak azzal sért tabut, hogy a szemérmesen elhallgatott zsidógyűlöletet beépíti a Monarchia-mítoszba, hanem azzal is, hogy közben egy olyan, szintén tabunak tekinthető kérdésre irányítja a figyelmet, ami az antiszemitizmus és az erotika különös összefüggéseit feszegeti. Aligha véletlen, hogy az elbeszélővel csak az erotikus mámor tudja a zsidó fekete özvegy iránti viszolygását feledtetni, ám akkor annyira megfeledkezik róla, hogy egyenesen az asszony rabjává válik. A beteljesülés pillanataiban az özvegy arcán nemcsak a mesés Andalúzia és a zsidó ősszomorúság, de az antik istennők, a mitikus ősanya képe is felragyog. És persze a halál – nemhiába hívják fekete özvegynek –, az elmúlás, „a Szajnában talált szép ismeretlen" megrendítően fájdalmas szépsége. Ekként válik a regényben a zsidóság is mítoszok hordozójává. 
Noha Rezzori műve korrajznak is elsőrangú, a fergeteges humorral és maró iróniával fűszerezett regény egyben kifejezetten szórakoztató olvasmány is, olyan míves gondossággal, lenyűgöző nyelvi erővel megírt jelenetekkel, mint a fekete özvegygyel való szakítás története, vagy annak a lakásnak a leírása, amelyet Alvaro kisasszony halott rokonaitól örökölt. 
Gregor von Rezzori, aki nem is olyan rég, 1998-ban halt meg Toscanában, nemcsak ízig-vérig közép-európai, de tehetséges író is. A magyar olvasók előtt egyelőre alig, de még Németországban is méltánytalanul kevéssé ismert, noha műveit német nyelven írta. Csak remélni lehet, hogy az Egy antiszemita emlékiratait hamarosan újabb Rezzori-írás magyar kiadása követi.