A város szennye látszik.
Régi-új bűn virágzik.
Kövek között vásárosok,
mohó beszédű vándorok.

Mást vártam, másra leltem.
Vizes kendők a vállakon,
bú-batyumat elejtem.

Vakító torzók, arcok.
Áldozat puszta helye.
Oszlopsorok közt est lopózik,
függőkertekben hajnal sípja.

A távol színünk kifakítja.
Szándékaink a küszöböknél
elmaradoznak, vén meséknek

urai-szenvedői élnek
kőtörmelékben, vázarajzban,

vörös
és fekete alakban!

Kedvesem, hetedik napunkra
sem szitál esőt Démétér,
galambok, fecskék pici kútja
Nymphaeummal felér.

(Hetedik vers, de csak vers, távol
mintát vesznek álmok javából.)