A fejét kissé előrehajtva, nyelve hegyét kidugva figyelte, amint az orvos szabálytalan, kusza betűivel a kórlapjára firkant valamit.

– Itt is ugyanúgy működik az apparátus – mormogta, s a jegyzeteire gondolt. Minden rendszer ezen alapszik a kezdetek kezdete óta.
– Mondott valamit? – emelte rá fáradt, véreres tekintetét az orvos.
– Csak a torkom köszörültem – szabadkozott zavartan, mint akit kis híján lelepleztek. – Azt hiszem, túlságosan is hideg volt az ásványvíz, amit reggel a büfében vásároltam. Az ember sohasem vigyázhat eléggé magára – rakosgatta óvatosan egymás után a szavakat, gondosan ügyelve a mondatfűzésre, mert tudta jól: elszámoláskor egy hevenyészve odavetett kifejezés is beláthatatlan zavart okozhat. Hogy valójában a szavak alakítják a sorsunkat, s aki ezt tagadni merészeli, a szabad akaratra vagy a gondviselésre, esetleg más hasonló misztikus marhaságra hivatkozva, az felelőtlen álmodozó, komoly kockázati tényező a társadalom számára, akit minél hamarabb semlegesíteni kell, mielőtt másokat is megfertőzne káoszt okozó képzelgéseivel.

A középkorú, kopaszodó férfi rezzenéstelen arccal hallgatta a magyarázkodását, majd újból a papírok fölé hajolt. Mozdulatai gépiesek voltak, robotszerűen szabályosak és pontosak. Az óváros óratornyának fából faragott allegorikus figurái mozogtak ilyen kimérten a magasban, amikor a fortélyos mechanizmus mélyéből előbújva, az idő múlását jelezték a dohos, kanálisszagú sikátorok sápadt, hallgatag lakóinak és az átutazó, zajosan álmélkodó turistáknak, akik az útikönyvekben ígért „felejthetetlen látvány" kedvéért hajlandóak voltak a hosszú, fedett falépcsősor egyenetlen fokain fölkapaszkodni a roskatag építmény előtti macskaköves terecskéig.

Ott ültek egymással szemben a kórház második emeleti ügyeletes orvosi szobájában; a dossziékkal megrakott asztal fölött tétova porszemek kerengtek a levegőben. Csak az aranyozott, fekete töltőtoll ritmikus sercegése hallatszott a csendben. Sűrű és émelyítő volt ez a csend, mint a perfúzió áttetsző tasakjaiból a vérébe szivárgó, szivárványosan fénylő folyadék.

– Igen – szólalt meg végre az orvos, mintha egy rég elkezdett vitát zárna le végre önmagával. – Az eredményei biztatóak. Egy hétig azonban még itt tartjuk utókezelésre…

Katonásan bólintott, igyekezett fegyelmezetten viselkedni, amint az a hivatali tennivalók intézésekor szokás. Amikor azonban felállt, hogy visszatérjen a kórterembe, hirtelen mintha megbillent volna talpa alatt a padló, alig tudott az utolsó pillanatban megkapaszkodni a szék támlájában, hogy bele ne csússzon az előtte megnyíló beláthatatlan szakadékba.

– Rosszul érzi magát? – hagyta abba papírjai rendezgetését az orvos. – Tudja, a nyugtatók mellékhatása…
– Nem – engedte el riadt elszántsággal a széket, és valami köszönésfélét motyogva kimenekült a szobából.

Észre sem vette, amint a folyosók fertőtlenítőszagú, fehér útvesztőjéből kibotorkált a szabadba. Az évszázados gesztenyefák sárguló lombsátora alatt szénaillatú szellő kószált. Megállt, homlokából hátrasimította nyirkos, töredezett hajfürtjeit, majd kilépett a faóriások közül, és a szeptemberi délután szitakötőszárnyú fényében a kórház régi bejáratához sétált. A magas, kovácsoltvas kapun ormótlan, rozsdás lakat lógott, a kőoszlopos kerítés tövében térdig ért a gaz. Ide jártak ki a betegek, ha a látogatási időn kívül találkozni akartak hozzátartozóikkal. Ezúttal azonban senki sem volt a közelben, s a keskeny, homorúra koptatott utca is üresen tátongott a rácsokon túl. Igaz, nem is azért jött ide, hogy valakivel elbeszélgessen, hanem csak úgy találomra.

Ugyan kivel is találkozhatna, tűnődött el emlékei között kutatva. Már régóta nem volt senkije sem. Az apját még csak nem is ismerte, valahol a keleti fronton nyoma veszett a világháború első esztendejében. A puszta nevével maradt, melyet felvéstek a város hősi halottainak állított turulmadaras emlékművére, s néhány felismerhetetlenségig elmosódott fényképpel, melyek alapján olyannak képzelhette el, amilyennek éppen csak akarta. Az anyja egyedül nevelte. Szigorú, erős akaratú asszony volt, kisimulhatatlanná mélyült ráncokkal a szája szegletében. Napközben alig hallotta a hangját, éjszakánként azonban gyakran riadt föl arra, hogy halkan sírdogál a szomszéd szobában. Aztán elkerült otthonról, fel a fővárosba. Utolsó éves volt az egyetemen, az államvizsga-dolgozatát írta éppen, amikor egy reggel a házuktól nem messzire az anyját halálra gázolta egy kocsi. Hamar hozzászokott az egyedülléthez. Mégis volt egy időszak az életében, amikor minden megváltozhatott volna. Talán, ha Blanka vele marad, másként alakult volna a sorsa, legalábbis az utolsó huszonegy esztendő. Már túl volt az ötvenen, amikor megismerkedett vele. A fiatal nő a Vörös Csillagban dolgozott. Textilmérnökit végzett, a készruhagyári munkán kívül azonban írogatott is. A női lélek titokzatos világáról szóló versei a megyei újság hétvégi számaiban jelentek meg. Magas, sudár testalkatú volt, rövid, kemény szálú, szalmasárga haja a homlokába hullott. Talán ezért tűnt számára olyan csibészesnek a kinézete. Reggelente, munkába menet többször is előfordult már, hogy a buszmegálló irányába borzasan elviharzott mellette. Néha még az olcsó szappan illatát is érezni vélte rajta. Közelebbi kapcsolatban azonban csak később, egy szakszervezeti üdülés során került vele. Az utolsó napon a többiek felmentek a hegytetőre, csak ők maradtak a menedékházban. A nap már a Hargita kopár gerince fölött járt, a szédítően kerengő viharfelhők mögül viaszosan derengett a fénye. Aztán eleredt az eső, ő pedig még mindig ott rostokolt egymagában az ebédlőben, a füstszagú falak félhomályában, s a teáját iszogatta éppen, amikor a fiatal nő váratlanul belépett, egy kávét rendelt a pultnál, majd odament az asztalához, és megkérdezte, hogy leülhet-e. Elképzelhetni sem lehetett volna hülyébb helyzetet, mint ahogy ott üldögéltek egymással szemben a néptelen hodályban, és a csészéjükbe kapaszkodva hallgatták a hegyi zápor egyenetlen dobolását az ablaküvegen. Pedig az ő tapasztalatával gyerekjáték lett volna szóba elegyedni vele, megkérdezni, hogyan érzi magát, volt-e már errefelé kirándulni, ám ő a kedvező helyzetet, mint egy nyavalyás kezdő, ügyetlenül elpuskázta. Hazafelé azonban már ő ült melléje a rozoga havasalji járaton, és miközben a szemerkélő esőben a busz nagyokat nyikordulva döcögött velük a gödrös földúton, mintha csak a szűk hely miatt, egészen közel fészkelődött hozzá, és óvatosan átölelte a vállát. A fiatal nő nem húzódott el tőle, de nem is bátorította. Ezt a passzivitást ő mégis rejtett biztatásnak vélte, s a varsági eltérőnél, mintha csak a hirtelen rázkódás miatt, a homloka Blanka hajához ért. Eső áztatta erdei ösvények illatát érezte, s lennebb a hajfürtök és a magas nyakú pulóver közötti ujjnyi részen a fiatal női test simogató melegségét. A hátralevő háromnegyed órában többször is megismételte ezt az átlátszó trükköt, anélkül, hogy ellenállásba ütközött volna, s amikor leszálltak a buszról, biztosra vette, hogy nyert ügye van, ám Blanka halaszthatatlan teendőire hivatkozva faképnél hagyta az állomás előtti téren. Két nappal később azonban, amikor munkába menet, reggel újból találkoztak, már bizalmas barátokként köszöntötték egymást. Ez a nő más volt, mint az a tucatnyi, akivel addig közelebbi kapcsolatba került. Azok azért kellettek, hogy felnőtt emberhez illő módon minél könnyebben megszabadulhasson a benne felgyülemlett, felesleges feszültségtől. Az igazat megvallva, mintha csak ürítésre tervezett guminőkről lett volna szó, annyi különbséggel, hogy használat után ezek a saját lábukon távoztak az ágyból. Blankára azonban azért volt szüksége, hogy újból és újból feltöltődhessen azzal a vibráló izgalommal, a szabadulás mámorító reményével, amit először azon az idők ködében tovatűnt rozoga autóbuszon sejtett meg, amikor a fiatal nő bőréhez ért az arca, s ami nélkül elképzelhetetlennek érezte az életét, amióta Blanka először bújt ki a ruhájából, hogy odaajándékozza magát neki. Két hetet várt erre a pillanatra, felvértezve hosszú évek során szerzett férfitapasztalatainak magabiztosságával, mégis, amikor végre meglátta a felöltözve amúgy csontosnak, szögletes alakúnak tűnő fiatal nő nagy, feszes kebleit, csípőjének és combjainak lágyan ívelő vonulatát, domború ágyékának selymesen fénylő, pihés fészkét, a meztelen női testből áradó hívogató puhaságtól úgy összezavarodott, mint először ifjúkorában, s csak Blanka gyengédségén múlott, hogy szégyenszemre nem mondott csődöt. Ekkor már azt is tudta, hogy a fiatal nőnek van egy ötéves kisfia a gyár volt főmérnökétől, aki pár évvel azelőtt kiszökött Ausztriába, s azóta sem hallottak felőle semmit. Attila elkényeztetett, örökösen követelőző gyerek volt, ám Blanka ahelyett, hogy rendre tanította volna, megpróbálta minden kívánságát teljesíteni. Végül is miatta szakadt félbe néhány hónap múlva a kapcsolatuk. Különben már első pillanattól leplezetlen ellenszenvvel figyelte őt az a kölyök, és mindent megtett, hogy ne érezhesse jól magát náluk, abban a kétszobás Tábor-negyedi blokklakásban, ahová Blanka csak akkor hívta föl, ha nem tudta valamelyik szomszédasszony gondjaira bízni a gyermeket. Azt még valahogy elviselte, hogy a kölyök bármikor megzavarhatta az együttlétüket, csak azért, hogy Blankát elvonja tőle, ami az esetek többségében sikerült is neki. Egyszer azonban olyant tett, ami fölött, bármennyire is szeretett volna, már nem tudott napirendre térni. Azon a hétvégen Blanka kivételesen a gyerekkel együtt jött fel hozzá. Vasárnap reggel volt, fél kilenc is elmúlt már, mire felébredt. Szokatlanul nagy csend honolt a lakásban. A még alvó fiatal nő mellől óvatosan felkelt az ágyból, és lábujjhegyen kiosont a hálószobából, hogy az együtt töltött hétvégek meghitt szertartásának első mozzanataként megfőzze a kávét. Amint nesztelenül végiglopakodott a folyosón, megütközve észlelte, hogy nyitva van a dolgozószobája ajtaja. Attila ott ült az íróasztalánál, és a fiókokban kutatott. Mintha elszakadt volna akkor valami benne, ordítozva odarohant a gyanútlan gyermekhez, a hajánál fogva felrántotta a székből, és ütötte-verte, ahol csak érte, amíg a berohanó Blanka ki nem szabadította a kezei közül. Ekkorra már ő is lecsillapodott, ám hiába könyörgött Blankának, hogy maradjon, hiába esküdözött neki, hogy nem fog többé ilyesmi előfordulni, a fiatal nő ügyet sem vetett rá, szótlanul összecsomagolta a holmijukat, és a megrettent gyermeket maga előtt taszigálva, örökre kilépett az életéből. Még egy ideig látta ugyan reggelenként, amint a túlsó járdán csibészesen homlokába hulló hajjal a buszmegálló felé rohant, néha még a lihegését is hallani vélte ilyenkor, mintha Blanka hajlékony, hosszú lábaival megint átkulcsolta volna a derekát, hogy a gyönyör tajtékos ritmusában feloldva újból és újból megszabadíthassa önmagától. Aztán ezeknek a távolsági találkozásoknak is hamarosan vége szakadt. Néhány héttel később tudta meg, hogy a fiatal nő felmondott a gyárnál, félrenevelt kölykével együtt visszaköltözött falun élő szüleihez, s a helyi általános iskolában műszaki rajzot tanít.

Lába alatt hirtelen megreccsent valami, az emlékezés kábulatából fölriadva, riadtan nézett le a földre. A széttaposott csigaház szilánkjaival összekeveredett falatnyi, nyálkás húsdarab láttán görcsbe rándult a gyomra. Arcát a rácsokhoz szorítva, hányingerével küszködve sokáig állt a szemközti vegyes üzlet koszos kirakatára meredve. A rozsdapikkelyes fémrudak hűvös, érdes érintésétől lassan megnyugodott. Már éppen vissza akart fordulni, amikor kinyílt az üzlet ajtaja. Egy kortalan kinézetű, sima, semmitmondó arcú, fekete ruhás férfi lépett ki rajta színes reklámszatyorral a kezében. Megrettenve bámulta az őszi délután fénylő fátylai közt elmozduló alakot. Hát ide is utánam jöttél, koccant a homloka a rácsokhoz, s a férfinél látott piros fedelű noteszre gondolt.

Hirtelen úgy érezte, mintha eltávolodott volna önmagától, s kettejük közé kerülve figyelné, amint kopott kórházi köpenyében ott áll a rácsos kapuba kapaszkodva, az a másik pedig kalapját megigazítva, könnyed léptekkel elindul a kihalt utcán.

Szédelegve tért vissza a kórterembe. Mozdulatai bizonytalanok voltak, látása homályos, mintha nem talált volna teljesen vissza önmagába. A fal felé fordulva összekuporodott a vaságyon, és fáradtan lehunyta a szemét.

Nem tudta, mennyi ideig alhatott. Mikor magához tért, már sötét volt körülötte. Fáradtan felsóhajtott. A sötétség mélyén annak a hajdani délutánnak a fénye újból felderengett.

– Miért vagy úgy betojva? – mérte végig gúnyosan Gádzsó. – Gyerekjáték lesz megcsinálni. Aztán a vakáció első napján elhúzunk a tengerpartra. Bulizni és csajozni fogunk, amíg csak meg nem unjuk – lökte oldalba biztatóan.

Gádzsó a Skorpió banda vezére volt. Kiszámíthatatlan, erőszakos fiú. Javítóintézetes múltja miatt borzongva néztek föl rá a többiek. Másodszor járta már a tizenkettediket, és azzal dicsekedett, hogy magaviseletből van a legjobb jegye: hetes. Alvilági karrierje legnagyobb dobására készült éppen, s ehhez kellett az ő segítsége. Kettesben gyorsabban telik az idő. Ideje már, hogy te is tégy valamit, ne csak a szádat járasd, mondta neki, amikor előállt régóta dédelgetett tervével.

Ott ültek a magasra nőtt fűben, a keskeny földúttól pár lépésnyire, a Pap-kert városra néző oldalában. Szemben, a Rez-tető hajdani homokkő-bányája fölött a szemkápráztató fényességben egy héja körözött ráérősen. Lent, a temető mellett a sánta sekrestyés éppen akkor lépett ki a plébánia épületéből, komótosan átbicegett a színesen vibráló virágágyások között, majd eltűnt a szemük elől a Szent Ignác-templom sötéten tátongó ajtajában. A fülledt, délutáni csendet távoli motorzúgás törte meg.

– Nagyapám már megint beindította az esztergagépet – vigyorodott el csúfondárosan Gádzsó. – Túl a hatvanon is azt hiszi, hogy csak melóból lehet megélni.
– S ha mégis becsúszna valami ziccer? – szólalt meg újra bátortalanul. – Meg az is lehet, hogy Czirják bá csak szívatni akar minket.

– Kizárt dolog – ugrott föl türelmetlenül Gádzsó –, mindent pontosan megterveztem. Nem lehetsz annyira hülye, hogy elcseszd az akciót. Az öreg Czirják pedig igazat beszélt. Te is láttad a múltkor nála azt a megsárgult újságcikket arról az ötven évvel ezelőtti rejtélyes halálesetről. Ha azonban mégis meggondoltad volna magad, szólj csak nyugodtan, még visszaléphetsz – köpött a földre megvetően.

Leforrázva hallgatta Gádzsó kioktatását. Vérig sértette, valahányszor így beszéltek vele, gyávasága azonban ezúttal is erősebbnek bizonyult önérzeténél. Föltápászkodott a földről, és beleegyezően bólintott, mintha tőle függött volna a végső döntés meghozatala. Aztán elbúcsúztak egymástól. Gádzsó a biliárdklubba ment, ő meg haza, s titokban abban reménykedett, hogy sohasem jön el az este.

Az ajtó nyikordulására összerezzent, emlékei szétillantak a sötétben. Megpróbálta fejére húzni a takarót, hogy ha másodpercekig is, de késleltesse a szembesülést, ujjai azonban, mintha idegen kézhez tartoztak volna, nem engedelmeskedtek a parancsnak. Kattanást hallott, lámpafény világított a szemébe.
– Én vagyok, Ágnes, a szolgálatos nővér – szólalt meg fölötte az ismerős hang. – Ne féljen, nem szúrom meg, csak azért jöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-e – mosolygott rá bátorítóan a középkorú nő, és gyors, szakszerű mozdulatokkal betakarta.

Hunyorogva nézte a sápadt, keskeny arcot, a makulátlan fehér köpenyt, a fényben megvillanó műanyag kitűzőt.

– Valami rosszat álmodott? – érdeklődött tapintatosan a nővér.
– Én nem szoktam álmodni – fordította el zavartan a tekintetét –, csak gondolkodtam.
– Próbáljon aludni – igazította meg a nővér a párnáját, majd leoltotta feje fölött a villanyt. – Messze van még a reggel.
Már az ajtóhoz ért, amikor váratlanul visszafordult.
– Délután valaki érdeklődött maga felől a portán – mondta. – Egy férfi. Azt üzeni, hogy holnap feltétlen fölkeresi.

Ő az, nyilallt belé újból. Vajon miért jött megint, mit akarhat még tőlem, rebbentek föl benne riadtan a szavak. Hiszen már semmire sem vagyok jó. Aztán, amint magára hagyottan, minden ízében remegve ott feküdt állig betakarva az orvosságszagú homályban, valami régóta halottnak hitt dac kerítette hatalmába. Innen már sehova megyek, mormogta a lényegre összpontosítva s nem a nyelvtani szabályra, mint aki meg akar győződni arról, hogy a saját gondolatait ki meri-e mondani végre. Hosszú évek óta először érezte úgy, hogy képes volna szembeszegülni vele, s az ellenállás gondolata keserű örömmel töltötte el.

A szeme előtt tüzes karikák táncoltak a sötétben, fülében tompán dobolt a vér. Még egy kanyarulat a csipkebokrok között kanyargó, csúszós, meredek sziklaösvényen, és fölértek az Őrkő kopár tetejére. A felhőkön átszüremlő holdfény viaszos derengésében ott magasodott előttük a Kornis-kripta.

Bármelyik irányból is érkezett az utazó a városba, először az Őrkőn fehérlő, kör alakú épület tűnt a szemébe. A kriptáról különféle mendemondák kerengtek a köztudatban. Valamikor régen, még a kereszténység kezdetén egy helybeli vitéz állítólag erről a helyről röpítette ki a nyílvesszőjét, mely Isten hathatós segítségével a völgyben táborozó tatár vezér szívébe fúródott, páni menekülésre késztetve az irányítás nélkül maradt sereget. E páratlan céllövészeti bravúr emlékére a hálás utókor kápolnát emelt, amely évszázadok múltával egy Franciaországból jó dolgában idevándorolt, s Corniche-ból Kornissá magyarosodott, kereskedő családnak lett a temetkezési helye. Az utolsó Kornis, aki a Dániel nevet kapta a keresztségben, s nagy vadász hírében állott, a második világháború kitörése előtt egy évvel halt meg váratlanul, valami furcsa, ismeretlen betegségben, amit az orvosok szerint afrikai utazásai során szedhetett föl. S bár a Kornisokat a környék egyik leggazdagabb famíliájaként tartották számon, azt rebesgették a városban, hogy csak az ékszereik egy vagyont érnek, mégis a temetést követő napon a megüresedett házban közjegyző jelenlétében tartott leltározás során a feltört széfben csak némi készpénzre s egy köteg rég érvényét vesztett értékpapírra bukkantak. Mindezt Czirják bá mesélte el nekik, akinek az apja inasként dolgozott az utolsó Kornisnál. Az öreg azonban még mást is mondott. Hogy Dániel úr megérezte a világ eljövendő változását, az alattomosan közelítő veszélyt, s a vörös hordák beözönlése elől vissza szándékozott térni ősei hazájába.

– Az apámtól hallottam ezt, aki megesketett, hogy senkinek sem mondom el, ellenkező esetben nagy bajba keveredem – hajolt közelebb hozzájuk a Csiszár kocsma sarokasztalánál pár nappal azelőtt az öreg, fél szemmel a vendégeket lesve, mintha attól tartott volna, hogy fél évszázad múltával is utolérheti még a Kornisok bosszúja. – Elő volt már minden készítve – folytatta suttogva. – Úgy volt, hogy mi is Dániel úrral megyünk Franciaországba. Aztán az indulás előtti napon hirtelen letaglózta az a különös kór. A testhőmérséklete ijesztő módon lehűlt, elveszítette az eszméletét. Apám már azt hitte, hogy meghalt, amikor váratlanul magához tért. Azt mondta, valamelyest változott a helyzet, de vele, Kornis Dániellel senki sem fog kicseszni. Igen, így mondta szó szerint. Arra kérte apámat, hogy a fekete utazóruhájában temettesse el, majd falazzák be a kripta vasrácsos bejáratát, s közben azzal az átható kék tekintetével úgy nézte, hogy az öregem még évek múlva is felemlegette. Hát nem értitek? – húzódott torz vigyorra a szája.
Megbabonázottan meredtek a vénember fogatlan ínyére.

– Az az ördöngös utazó a családi ékszereket a ruhájába varrta, s a mesés kincset magával vitte a másvilágra – magyarázta türelmetlenül, mint aki minél hamarabb szabadulni szeretne már ezektől a szavaktól. – Én azonban túlságosan is gyáva voltam ahhoz, hogy megszerezzem az ékszereket. Utoljára akkor tehettem volna meg, amikor a háború vége felé a kriptában temettek el egy orosz ezredest, aki a környékbeli harcokban esett el. Annyi idős lehettem, mint ti most, talán egy-két évvel fiatalabb. Ott ólálkodtam az Őrkőre kivezényelt katonák körül. A saját szememmel láttam, amikor a befalazott bejáratot dinamittal felrobbantották, és a kriptába hatoltak, hogy feltörjék a sírüregeket. Aztán a jól végzett munka örömére a sárga földig leitták magukat. Miközben eszméletlenül feküdtek a bokrok tövében, egészen közel merészkedtem a falon tátongó nyíláshoz. Szörnyű bűz, iszonyatos látvány fogadott, ha rágondolok, még ma is felkavarodik a gyomrom tőle – meredt a semmibe a vénember tekintete. – A megrepedt kőlapokra rakódott mészporban faldarabok, üres vodkásüvegek, széttaposott ürülék, s a léghuzatban meg-meglebbenő pókhálóvékony ruhafoszlányok között összetört csontvázak, szanaszét gurult koponyák hevertek mindenfelé. Ki volt rámolva az összes fali sírbolt, egyedül a Dániel úr nyughelye vészelte át az általános pusztulást, az ugyanis egy jelöletlen kőlap alatt volt a kripta közepén. Az oroszoknak még aznap tovább kellett indulniuk, így aztán nem sokat teketóriáztak a végtisztesség megadásával. Kitakarították a kriptát, az ezredest, akinek az arcát teljesen szétroncsolták az aknaszilánkok, az egyik megüresedett fülkébe fektették, a Kornisok porladozó maradványait bedobálták egy másikba, majd befalazták az üregeket, s a bejáratot egy sebtében szerzett pléhajtóval zárták le.

– Hamarosan gazdagok leszünk – szólalt meg mellette Gádzsó fojtott hangon a sötétben. – Kornis Dániel már úgysem veszi hasznát azoknak az ékszereknek a túlvilágon.
– S ha Czirják bá mégis megelőzött? – suttogta a bejáratot bámulva. – Vagy ha a milícia elkap?

– Hülye vagy. Aki akkora vagyonra tesz szert, nem nyomorog egy városszéli viskóban. Czirják bá gyámoltalan, szegény ember – torkollta le Gádzsó. – Ami pedig a zsarukat illeti, ha tiszta munkát végzünk, soha nem fognak rájönni arra, hogy itt jártunk. Elég bajuk van az élők ellenőrzésével, a holtakéra már nem futja az idejükből.
A Rókaváros felől felvonított egy kutya.

– Gyerünk! – lökte oldalba Gádzsó, mintha csak erre várt volna. – Egy negyedóra, s már itt sem vagyunk.
A régi, ormótlan lakat a vártnál könnyebben adta meg magát.
– Fényt! – szólt hátra Gádzsó a sikeren felbuzdulva, s lassan, óvatosan benyomta a keskeny ajtót.

A tátongó sötétség dohos lehelete az orrába áradt. Annyira valószerűtlennek tűnt, hogy ő áll ott az őrkői kerek kripta feltört bejáratánál, hogy önkéntelenül is elemlámpát tartó kezére meredt, mint aki nem hisz a szemének. Aztán remegő ujjai között meggyúlt a lámpa. Beléptek. A gyér fény végigaraszolt a hasadozott kőlapokon, a penészfoltos falakon, a fejük fölött tenyérként feszülő boltíves tetőzeten. A Kornisok legendás temetkezési helye kisebb volt, mint ahogy elképzelték.

– Itt kell lennie – mutatott Gádzsó a kripta közepén a földre.
A jelöletlen fehér márványlap egyik sarkából egy darab hiányzott. Gádzsó a hosszú feszítővasat óvatosan a résbe helyezte, majd teljes súlyával ránehezedett. Éles csikordulás hallatszott, a fedőlap azonban mozdulatlan maradt.

– Mit bámulsz? – mordult rá idegesen. – Egyedül nem bírok ezzel a kurva kővel!

A zseblámpát a háta mögötti üregbe tette, hogy a fénye bevilágítsa az egész helyiséget, majd megragadta ő is a feszítővasat, és minden erejét összeszedve, Gádzsóval együtt lefelé nyomta. Többszöri hiábavaló próbálkozás után a kőlap végre megmozdult, és lassan emelkedni kezdett.

– Ez az – hallotta zúgó füllel, mintha valahonnan nagyon messziről, a Gádzsó rekedt hangját. – Sikerülni fog!

Még annyi esztendő után is jól emlékszik erre a józan ésszel felfoghatatlan pillanatra. El akarta fordítani a fejét, hogy a végsőkig óvja magát a rá váró látványtól, ám valami ellenállhatatlan kényszer arra ösztökélte, hogy a márványlapra vetülő árnyékára nézzen. A Gádzsóéhoz képest valami nyugtalanító, természetellenes volt benne: a halvány fényben is túlságosan testszerűnek, már-már megfoghatónak tűnt. Egyik kezével elengedte a feszítővasat, és megbabonázottan nyúlt feléje. Az árnyképnek vele együtt el kellett volna mozdulnia, ám az meg se moccant. Ez nem az én árnyékom, hasított belé a felismerés.

– Valaki áll mögöttem! – üvöltötte abban a pillanatban, és ösztönösen hátrafordult.

Az elemlámpa gyengülő fényében nem látott senkit sem rajtuk kívül, mégis meg mert volna esküdni, hogy közvetlen közelről figyelik őket. Olyan tisztán érezte magán azt a hideg, számonkérő tekintetet, hogy nem bírta tovább, és rémülten kirohant a kriptából. Tompa döndülést hallott, mintha az egész Őrkő beleremegett volna.
– Hová mész, te barom? – üvöltött utána Gádzsó.

Aztán már csak érthetetlen szófoszlányokat hallott, s a szúrós, fekete bokrok sunyi suhogását a sötétben, amint eszeveszett tempóban lefelé bukdácsolt a meredek sziklaösvényen. A lakásukban már nem égett a villany, az ablakok vakon meredtek rá a homályban. Lábujjhegyen lopakodott át a holdfénnyel behavazott, birsalmaillatú ebédlőn, besurrant a szobájába, és kimerülten dőlt a kanapéra.

Sokáig feküdt mozdulatlanul, sehogy sem bírt elaludni a krémszínű, szabályozható vaságyon, amely valamelyik nyugat-európai kórház kiszuperált darabjaként kötött ki náluk. Már azt sem bánta volna, ha sorsától messze sodródva kivételesen az álom langyos, zavaros vizébe merülne, ám a körülötte ólálkodó emlékektől képtelen volt szabadulni. Így aztán igyekezett minél fegyelmezettebben várakozni, mint az őrkői balhé utáni napokban.

A kripta feltörését követő reggelen, miközben a Csere utcán át az iskola felé igyekezett, látta, amint egy csoport milicista megszállja az Őrkő tetejét. Farkaskutya is volt velük. A kollégium sarkában, a diákok dohányzóhelyén már várt rá Gádzsó.
– Te aztán jól kicsesztél velem, majdnem eltörte a lábam az a kőlap – mordult rá dühösen.
Szerencsére nem volt senki sem a közelükben, aki meghallhatta volna ezt a beismeréssel fölérő dühkitörést.
– Mi a francért húztad el a csíkot? – folytatta Gádzsó fenyegetően. – Ha nem szarsz be az utolsó pillanatban, most a miénk lenne a Kornisok kincse.
Mielőtt válaszolhatott volna, mintha csak megrendelésre, feltűnt a láthatáron Diesel, a nagyszájú fizikatanár.
– Legközelebb úgyis kiszedem belőled. Addig, remélem, kitalálsz valami elfogadható választ, különben szétverem a pofád – sziszegte Gádzsó, és elsomfordált mellőle.
A kripta feltörésének hírére felbolydult az egész város. A szenzációra kiéhezett, jámbor polgárok mindenfélét összehordtak. Voltak, akik a száműzött kormányzó üzenetét olvasták ki belőle. Meglátjátok, hamarosan vissza fog térni, terjesztették városszerte, s ilyenkor a háborút megjárt emberek tekintetében szunnyadó parázs újból izzani kezdett. Mások azt rebesgették, hogy egy titkos társaság tagjai az elkövetők, akik egy jól kitervelt összeesküvés által világuralomra törekednek, és céljuk elérése érdekében semmitől sem riadnak vissza. Akadtak olyanok, akik földönkívüliek látogatásáról beszéltek. Valamikor régen UFO-leszállópályát építettek az Őrkő tetejére, magyarázták hallgatóságuknak, és most egy felderítő egység érkezett, hogy ellenőrizze, használható-e még a terep egy hamarosan esedékes invázióhoz. A kísértet-történetek kedvelőinek is megvolt a maguk hátborzongató históriája. Szerintük a Kornis család nyugalmat nem lelő szellemei tértek vissza a túlvilágról, hogy felelősségre vonják mindazokat, akik hagyták, hogy az idegen katonák meggyalázzák a sírjaikat.
Három nappal a történtek után a nyomozás vezetésével megbízott milicistatiszt a rajoni újságban azt nyilatkozta, hogy valószínűleg egy sátánimádó szektával van dolguk. E hír hallatára végre nyugodtan fellélegezhetett: a hajmeresztő teóriák közepette szerencsére senkinek sem jutott az eszébe, hogy a kripta feltörésével Gádzsót és őt gyanúsítsák. Az anyagi kár lényegében csekély volt: mindössze a szétfeszített lakatot kellett kicserélni. Így minden jel arra utalt, hogy sok más felderítetlen bűnténnyel együtt ezt is ejteni fogják. Ahogyan a napok teltek, lassan a városban is lecsillapodtak a kedélyek. Egyértelmű végkifejlet hiányában mindenki maradt a maga elméletével, amit aztán a hétköznapok szürke egymásutánjában fantáziája fejlettségének függvényében tovább színezhetett. S ekkor következett be az, ami önmagában teljesen érdektelen lett volna a számára, ám az Őrkőn történtek után fenyegető figyelmeztetésként hatott: Czirják bá halála.
A vénemberre a szomszédok találtak rá az ötödik nap reggelén. Ott feküdt düledező viskója küszöbén, a nyitott ajtó előtt, arccal a földön. Előbb még azt hitték, hogy szokása szerint megint eszméletlenre itta magát, amikor azonban közelebb hajoltak hozzá, látták, hogy már nem él. Szép kort megért, kár, hogy a végére így elzüllött, tért a pillanatnyi döbbenetet követően a hirtelen haláleset fölött napirendre a rókavárosi közvélemény. Neki azonban ettől kezdve csak az járt az eszében, amit Frölich dokitól hallott, aki hivatalosan is megállapította a halál beálltát.
– Egy erős sokk végzett vele – magyarázta az orvos, miközben az Éltető utcai szivattyús kútnál azon az estén a sorukra vártak. – Isten tudja, mi okozhatta azt a végzetes megrázkódtatást.
A víz csobogása közben valaki halkan megjegyezte, jobb is, hogy így történt, mert az öreg biztosan nem költözött volna ki önszántából a lebontásra ítélt putrijából. Aztán a Rókaváros helyébe tervezett tömbháznegyedről kezdtek beszélgetni körülötte. Ő azonban rögtön a Czirják bá baljós szavaira gondolt a sötétben. Arra, hogy a halálos titkok kifecsegői előbb-utóbb megbűnhődnek. Hogy tettéért az ő neve is rákerülhetett arra a rettenetes listára. Ezzel a tudattal ment hazafelé, s egy cseppet sem csodálkozott, hogy a rendőrség kocsija a kapujuk előtt áll, mégis a szíve a torkában dobogott, amikor a konyhaajtót betaszította.
A virágmintás viaszosvászonnal letakart, keskeny asztalnál két milicista terpeszkedett. Olyan egyformák voltak, mintha futószalagon gyártották volna le őket. Anyja ázott madárként, fázósan gubbasztott a kályha sarkánál.
– A fiú velünk jön – mondta az egyik, amikor meglátta őt, és felállt a kopott hokedliről.
– Csak egy rutinellenőrzésről van szó – fűzte hozzá a másik. – Nem kell nagydobra verni a dolgot.
Anyja gépiesen bólintott, és elfordította a tekintetét.
Olyan hihetetlen volt, és mégis megkérdőjelezhetetlenül valóságos, amint ott ült a két egyenruhás alak között, s az ócska IMZ-vel a kátyúkkal teli, kivilágítatlan, keskeny utcákon keresztül kanyarogtak, mint ahogy most itt fekszik ebben az egyszemélyes kórteremben, a halál korszerű műszerekkel berendezett, összkomfortos előszobájában, s takaróját markolva mozdulatlanul várakozik a sorára.
Miközben a milícia felé tartottak, átvillant rajta a menekülés gondolata: kiugrani a döcögő járműből, a meglepetéstől későn mozduló milicisták mellől, és lélekszakadva rohanni, rohanni, rohanni a sötétségbe süppedt házfalak között, a kertek alatt, a higanyosan derengő Küküllőn átgázolva, ki a városból a végtelenbe vesző dombhátak felé, mindentől messzire, ahol már semmi baj sem érheti az embert. Mielőtt azonban rávehette volna magát arra az esztelen szökési kísérletre, megérkeztek a milícia emeletes, szürke épülete elé, s így soha nem tudhatja meg már, hogy képes lett volna-e valóban úgy cselekedni, ahogyan fél évszázaddal ezelőtt gondolta.
Nem szabad rájönniük, hogy miért voltunk ott, dobolt a vér a halántékában, amint a hosszú folyosón végigvezették, talán így elkerülhető a legnagyobb veszedelem. Szeme előtt a sápadt neonfényben összemosódtak a körvonalak. Mintha minden ugyanabból a kocsonyaszerűen berezdülő anyagból lett volna, semmit sem tudott pontosan behatárolni, miképpen azt a néhány egyenruhás alakot is képtelen volt megkülönböztetni egymástól, akik közül az egyik szótlanul lekísérte az alagsorba, és egy üres cellába zárta. Végigdőlt a vizeletszagú priccsen, s utolsó szökési kísérletként lehunyta a szemét. Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, amikor meghallotta a közeledő lépéseket.
Az ajtó nyikordulására akarata ellenére is összerezzent.
– Gyere, már várnak fent – mordult rá a milicista, s a karjánál fogva feltaszigálta az emeletre.
Egy irodaszerű helyiségbe vezették, és leültették egy hosszú asztal mellé.
– Írd le részletesen, hogy mit csináltál öt nappal ezelőtt – löktek eléje egy fehér papírlapot s egy tollat, majd magára hagyták.
Szabályos, kerek történetet gondolt ki, ami szerint azon a bizonyos szerdán tanítás után egyenesen hazament, ebédelt, és miután felkészült a másnapi tantárgyakból, este, háromnegyed tíztől megnézte a BEK soron következő mérkőzését (még a góllövők nevét is feljegyezte a hitelesség kedvéért), majd ezt követően lefeküdt, és másnap reggelig aludt egyhuzamban. Miközben a nyilatkozatát újraolvasta, kinyílt a helyiség ajtaja, s valaki halkan, már-már tapintatosan az asztalához lépett.
– Tessék – fordult hátra készségesen –, befejeztem.
Kortalan kinézetű, sovány, sápadt, fekete ruhás alak állott mögötte. Furcsa zavart érzett a láttán. Törékenynek tűnt, már-már testetlenül &