Ezek a bágyadt nyári éjszakák…
tespedt nyugalom fekszik házra, kertre –
csak egy álmatlan szellő hordja szerte
a megizzadt kukák nehéz szagát,

különben minden alszik, néma, tétlen,
a Mindenség ernyedt, amorf anyag –
de ketten, lám, mégis virrasztanak,
két fájó lélek a fülledt sötétben:

egy bús beteg, kíntól, láztól vacogva,
reményvesztetten néz a csillagokba
az érzéketlen, ájult éjszakán át,

és egy gazdátlan eb csontvázra fogyva
turkál a férges és bűzlő piszokba,
s felsírja az Úristenhez magányát.