[2019. május]

---

Az éjszaka tetején szenderegsz,
hátad fellazítja csillagpriccs,
alvás árapálya szemeid mossa,
Napra, Holdra rákötve álmaid,
s hogy mekkora a fonálnak hossza,
arra csak lyukas hangok felelnek.

De mi kellene ugyan érdekeljen?
Kiég magából alattad az idő,
percek pernyéi szálldogálnak vakon,
rajtuk hideg vágylenyomat, mitől
mégis szikrát serceg az alkalom,
hogy a pusztulásban vezekeljen.

Valahogy nem is akarsz forgolódni,
és nem is tudod, hogy milyen széles
a fekvőhelyed, nincs besüppedve,
egy mozdulat kell az eszméléshez,
és át van húzva a békéd terve,
fényből, ó, test, hát ne bábozódj ki.

Mintha meredek lenne az arcod,
megbocsátottál az érzéseknek,
és máris elengedtek a szavak,
tartásodba belekönnyebbülhetsz,
a következtetés torkodban matat:
vissza kell add az érdemtelen sarcot.

Mert semmiről sem tudtál még talán,
világról koptattál le életet,
és a salak egyszer csak szádig ért,
a felfújt örömök nem védtek meg,
bennük elrejtették orvul a kést,
a vér pedig beszivárgott alád.

Legalább van még, mi melegítsen,
szigetel univerzális fagytól,
amely a holt értelmet benövi,
körötte a vágylidérc csatangol,
a koponyáját, mellkasát feltöri,
s nem váltja meg magát elveszett kincsen.

Választóvonallá is laposodsz,
a légzés agyadban lényeget cserél:
elhagy a múlt és feltölt a jövő,
nyelveden a csend áldozati kenyér,
mit fogad örökkévalósággá őröl,
s vele együtt Istenben feloldódsz.

Akkor végre felismerheted igazán
magad, hogyan bírtad ki idáig,
a szív helyén a kényszer dobogott,
de most ébredésed bevilágít
minden újraüvegezett ablakot,
hogy gyújtópont légy Napkorszakod hajnalán.