(Néhány szöveg az európai obszcén és ellenköltészetből)

Ma aligha tudhatjuk, miként képződik meg, és hogyan kell ellenkultúrát csinálni. Mert ha valami a hivatalos ellenében jelenik meg (és olvasható, bocsánat, fogyasztható), legott előbb ál-ellenszöveg lesz, majd villámgyorsan hivatalos. Gondoljunk csak a Benetton-reklámokra: a meghökkentő marketinges szabálysértésekből miharabb kötelező határátlépések lettek, s ma már a meghódította terep belakásáról van szó, senkinek eszébe sem jut a jelen, a Cég által kijelölt határok áthágása.

Mindezt azért mondom, mert az itt olvasható szövegek részei egy Udvariatlan szerelem című antológiának. Ezt az anyagot Bánki Évával válogatjuk, amely kiegészítő ellenkönyve a 2004-ben megjelent, A tavaszidő édessége című antológiának. Vagyis a „hivatalos” „ellene” ez, és nagyon jó, mindkettő lakik őbenne. Az ellenszövegek antológiája is tartalmaz galego-portugál, tágabban mindenféle ibériai, itáliai, okszitán, ófrancia, óangol és ófelnémet szövegeket, kevés latin textussal. (A nyelvi szerkesztők: Győrei Zsolt, Jeney Zoltán, Katona Tünde, Ladányi-Turóczy Csilla, Sallay Géza és Tombi Beáta.) De úgy ám, mint az egyiptomi királysírok ásatásain: az ellenkultúra mintegy „alatta” volt a hivatalosnak: ott volt, élt, jelen volt, mintegy hitelesítette a „kultúrát”, csak e szövegsírok mindig egy réteggel lejjebb voltak, vagyis észrevehetetlenek, még pontosabban olyan helyen feküdtek, ahol, ha valaki – egy egész szakma és oly sokáig – nem akarta észrevenni, hát nem látta és nem tudta őket. Valaha élvezték e szövegek a jelen időt, most megint élvezhetik (jelenvaló nyelvi fordításban, szóval mai magyarban: szinkron tolmácsolás a diakronból!).

Az itt olvasható szövegek középkoriak, időben két bő évszázad a szóródásuk, térben a Mediterráneum, Frankhon és a Minne. És a nehézség ugyanaz, mint manapság. Rímesen szólnak, metrikusan szólnak, műfajban szólnak, mint annak a kultúrának a darabjai, amelynek ellenszövegei. Szöveg a szöveg ellen, de úgy tűnik, előbb kell (akár csak előfeltételezve) kultúra, műfaj, sorfaj, rímsorozat, hogy kifordítsák. Az underground a grund under-je, az ellenszöveg parazita, élősdi, úgy tűnik. Ha letakarnánk a kanonikus, a hivatalos, a beiktatott kultúrát, lenne-e a tagadás szellemének önállósága? Megáll-e bármiféle tagadás a maga lábán (mondjuk: levésünk a semmi ellenében)?

Újabban szokásossá vált a gondolkodásban a test, a testiség, a legtágabban felfogott korporeitás felől kérdezni, és olykor korábban el nem hangzott kérdések kerülnek elő. De ezek a szövegek középkoriak, nem a mi kérdéseinket teszik fel. Azt viszont megkérdeztetik, hogy ez az ellenkultúra nem a túlpartéhoz hasonló módon szabályozott-e? A latin grammatika szakkifejezéseiből csak e grammatika ismeretében juthatok ez utóbbi kifordításához. Ma már réges-rég oda a régi képlet a középkorról, a világtól, és így a testtől, a testi szerelemtől (a concupistentiától, a hús vonagló gyönyörétől) való elfordulás formulája. De ez az elfordulás nem inverz megerősítés-e? Megerősítése a lélek szerelmének, a nem megszállt tárgyiasság ihletésének?

Vannak-e a középkori undergroundnak idiomatikus (ekkor még nincsenek „nemzeti” nyelvek) korlátai és belül sajátságai? Igen is, nem is. E költészetnek léteznek nyelvi határokon átnyúló eszközei, és vannak csak egy adott közegben jelentkező monumentumai. A valóságtartalom? Ezt ne firtassuk, már csak az adatok hiánya miatt se. De tudják, ha özön adat lenne a korabeli nemi szokásokról, engem ezek akkor sem érdekelnének különösebben. Ahogyan a vágy megalapozta szerelem alapvetően szellemi munka, úgy a test megalapozta szerelem is az. Mert annyi, de annyiféleképp lehet szeretkezni! Emlékszem, amikor a középső Kádár-korszak idején, vizsgaidőszakban, szegedi nyármelegben, nos, akkor a kisasszony lába a végtelen felé kalimpált, föl, föl az ég felé, és egyszerre volt ez saját meg autochton, és egyszerre b…sztunk a rezsimre. Hát ma is így kell(ene), nem?