„A holt éjszaka a holdat felhőkarmai közé szorította."
(Vergilius: Aeneis, VII. Ének)

Az éjfél sörényével és
minden idők köpenyegével
becserkésztem a méreg oltárát
és érzéketlenségem utcáin
a fekete réseket evő szélbe lőttem
a sebek füstölőjét
Nem törődve az éjjeli esővel és a
kiváltság visszhangjával
a táj visszautasította a lélek tükröződését
és a számból áradó só dühét
elégette a jólét gyermekeinek
nyitott szemét

A hírnök könnyeinek emlékét
az igaz méltóság látomása bámulta
lefátyolozva a reggel arcán
Bepólyázott pálcával rejtőzködőn és növekvőn
fekszik csecsemőkorának koponyái között
Oh gyöngyökkel kivert fakadó pára és lehelet
elszakítva paradoxonodtól szerelmem
a kelő nap sugarai között rejtőzködve kushad
és sasok hiányában gyakorolja a requiemet