Hajdú Farkas-Zoltán: Mallory háta. Mentor Kiadó,
Marosvásárhely, 2004.

A kötetben található huszonöt írás (de ide akár a kötetet záró Kovács András Ferenc-verset, az „utószót” is beszámíthatjuk), legyen műfajilag napló, tárca, hagyományos novella, karcolat, szatíra, esszébe hajló elbeszélés, memoár, riport mindegyikében fontos szerepet kap a helyszín – a történeté vagy épp a megírásé. Heidelbergtől Bukarestig felbukkanó utcák, kocsmák, házak, tájak, de ha áttételesen veszem, akkor Dublintől Delhiig terjed a tér, amelynek középpontja, vagy ha nem is közép-, de mindenképpen fókuszpontja talán Csíkszereda, de mindenképpen Erdély. Erdély, a maga régi és új szimbolikájával, vagy akár allegóriájával, másféle távlatból talán Budapest, a kétarcúságával, az otthonosság idegenségével és az idegenség otthonosságával, Heidelberg, a választott haza különleges zamataival és megszokhatatlan másságával, a biztonság és az idegenség fura keverékével. Hasonló módon az időben is kijelölhetők középpontok, a térbeli szerkezet párhuzamba állítható az időszerkezettel, időtérkép állítható a helyszíntérkép mellé, és akkor a gyerekkor, a maga meghatározó eseményeivel (Kajetán atya történetei), a közelmúlt tragédiái, mint amilyenek a nyilas idők voltak, vagy az ötvenes évek terrorja, aztán a szeptember 11-i támadás, aztán a ma kuszasága, a politikai csatározásának szatirikus megjelenítésében – ezekben lelhető fel az időtérkép szintvonalainak centruma.

És a két térkép mellé odailleszthető egy harmadik is, mondjuk, nevezzük ezt érzelmi térképnek. HFZ játszik az érzelmek skáláján, sokféle érzelemből keveri ki írásait. Hol érzelgős, hol szikár, hol ironikus, de legfőképp humánus. Emberközpontú, és mindig a gyengébbet állítja a humánumának központjába. Szerencsétlenül járt nőket, akiket megerőszakolnak, szerelmeseket, akiket üldöznek, gyermekeket és öregeket, akiket manipulálnak, és ezeket a helyzeteket a végsőkig lecsupaszítva állítja elénk. Keményen szembeszegül a történetet elfödni igyekvő elbeszéléssel, irodalmisággal, nem használ patronokat, lecsupaszítja a szöveget. Ebben a legjobb. Ebben a lecsupaszításban, amely mégsem minimalista, inkább azt mondhatjuk: barokkosan lecsupaszít. A legjobb ezekben a melankolikus darabokban, amelyek szubjektivitása ragyog, és nem von le semmit a beszámoló pontosságából. A szubjektivitása nem játszik a riportszerűség ellen, és fordítva.

Ezzel összefüggésben persze olvashatunk gyengébb szövegeket is, ahol a szubjektivitásnak nincs igazán tétje, sem szerepe, amikor inkább lazítja a szöveget, amikor a nyelv sincs eléggé kordában tartva, de valamiképpen rés keletkezik a szöveg és a téma között. A buszsofőrök váltakozója például ilyen, a maga nemében szatíra volna, de ahhoz, hogy szatíra legyen, hogy értsük állításait, a nyelv túl költői, ellenben költőinek nem elég emelkedett, szerkezetileg nem, tehát félmegoldásnak tűnik, alkalminak. Ami végül is nem baj, csupán ebben a szerkesztésben feltűnő.

Holott nagyon szellemesen és játékosan tud ironizálni, olykor már a címben is, illetve abban, ahogy a cím és a szöveg ellentmondásba kerül egymással, kioltják vagy erősítik a jelentések vektorait (Viktória, A cigányságról, Harmonica caelestis).

 
Melyek a legjobbak? Talán a nőkről szóló írások, és valószínűleg nem véletlenül. Egyrészt nagyon pontosak, megrázó hír van a középpontjukban, talán megtörtént események, aztán képileg látványosak, akár film is készülhetne belőlük, forgatókönyvszerű tömörségük és vágástechnikájuk miatt. Angela, Marianne, Zahara, Diana, Magdolna, Viktória, és ezekből az utolsó darabot leszámítva, mind-mind valóságos nők, akik valami miatt tragikusan élték meg életük eseményeit, többnyire rajtavesztek a saját gyengeségükön, elfogódottságukon, érzékenységükön, törékenységükön, naivitásukon. Megerőszakolták őket a férfiak, vagy belepusztultak a férfiak közömbösségébe, vagy nem a közömbösségbe, hanem a túlzott szerelembe, olykor a túlzó szerelemtelenségbe. Úgy tudnak létezni, hogy valamilyen szimbólummá válnak, és ez sokkal erősebb helyzet, mint ahol eleve szimbólumként lépnek színre, és szimbólumként létezni akarnak. Viktória vagy Erdély, a legkülönb nő (egy régebbi HFZ-opus címe), ilyen túlallegorizált alakok. Elveszítik azt a szabadságot, ami megvan a HFZ-írásokban, azt a távlatosságot és könyörtelen öniróniát, ami megvan. Rátelepednek a kötetre. Talán a címadó írás ezért nem szerencsés, ugyanis feltűz erre a kötetre egy jelvényt, ami nélkül sokkal izgalmasabb volna, mert az élet van benne, a lüktető, alakuló, drámai élet. Amilyen a kötet túlnyomó darabjaiból árad.