Kovács András Ferenc költőnek

 

KAF már elrendezett mindent az őrökkel,

talán meg is vesztegette őket, de én haboztam.

Ha élne még, és próbálna meggyőzni ismét,

egészen biztosan egyetértenék vele.

 

Arról volt szó, hogy hatoljunk be a Minotaurusz

erődítményébe, nézzük meg közelről a három

csodálatos kupolát, tavirózsák az alvadt vér

mocsarában, embervér, ellenséggé vált barátok,

megkínzott és villámgyorsan kivégzett kegyencek,

orvosok, tábornokok és komisszárok vére. 

 

Ferencnek hívták, hát ugyanúgy bíztam benne,

mint védőszentemben ifjúkoromban,

amikor a zöld és misztikus Umbriában jártam.

Bár északabbra van az a tenger, amelynek partján

külön-külön mindketten sétáltunk egykor, mégis

egyaránt „borszínű” volt emlékeinkben.

 

„Borszínű”, mint Homérosz eposzaiban.

Miféle fajta bor? Fölösleges kérdés, itt a bor

csak titokzatos költői kép, megfejthetetlen.

Talán az a bor, amelyet az Arbaton egy vendéglőben

kóstolgattunk, testes bor, akár a sör, amit Celan

megivott, mielőtt elmerült a Szajnában, megőrizni 

vagy felejteni valamit, mivel nem lehet halasztani,

egyszerre csak itt van, mint a zápor ropogása,

mint egy akna vagy ágyúlövedék robbanása.

 

Két pohárhoz túl sok egy üveg bor?

Volt ott egy láthatatlan harmadik is?

Testvérek lehettünk, nem vér szerint, hanem hit

és remény szerint, egy dísztelen asztalnál, mint antik

agapékon, kissé feszengve még, aztán fellazulva

tettük-vettük a szót, ha itt egy székesegyházból

felső parancsra uszoda lett, ki szavatolhajta,

hogy nem jön megint egy moszkovita ellen-csoda? 

 

Felidéztük a szocialista gyermekkor furcsaságait,

jártunk utcáról utcára, ő Szatmáron, én Kolozsváron,

ócskavasat gyűjtöttünk, nem eladásra, két derék 

pionír, korunkhoz illő kötelességtudattal, táplálni kell

a haza vaskohóit, bekopogtunk minden kapun,

engedték, hogy szétnézzünk a fészerben vagy a kertben,

rozsdás kályhát, csövet, szerszámot, biciklit kerestünk,

volt egy Pegazusa, illett hozzá. A fiú és a kerékpár.

 

Amikor itt hagyott, tán felpattant egyből a Pegazusra,

pedálozik a túlvilági országutakon, ő lát minket, de mi

nem láthatjuk. Ha szólítom, meghallja-e? Kiáltsam-e

a nevét? De ha Il Poverello válaszol nekem, az umbriai

Nincstelen, az Úr dalnoka, a Szűzanya hűséges énekese,

a mennyei komédiás, nem pedig az én eltűnt barátom?

 

Az is lehet, hogy a szent égi koldus a földi 

költőt magához vette a sok ajándékosztástól 

elrongyolt, szakadt ujjú kámzsája alá, mert Szent Ferenc 

egybeöleli mindazokat, akik méltán viselik nevét,

és bebugyolálja őket csillagos köpönyegébe.

 

Markó Béla fordítása