Visky András: Kitelepítés. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022.
Aki hisz bennem, akkor is él, ha meghalt. – János 11, 25.
„Ott vagyunk mind egy szálig a Szentírásban, mondja Anyánk.”
Végtelenbe nyíló, tapadós aszfalton sétálok, egy kevés árnyékot csak az út két oldalán feszülő fák adnak. Néhol egy-egy pléhkrisztus, és por, mindenhol csak a finom, tapadós por. Nincs hová leülni, a talaj is ellenséges, kemény és szúrós növények tartanak két lábon egész nap. Visky András kötetét olvasva ez a gyermekkoromból származó bărăgani kép jelent meg újra és újra előttem. Ugyanakkor a Kitelepítés mégis otthonossá varázsolja a szörnyűségekkel teli tájat. Visky kötete felszabadít, hiszen a gyermek szűrőjén keresztüli narráció valahogy békéssé teszi a munkatábor borzalmait, az otthontalanság súlyát, a nyár forróságát és a Crivăþ pusztítását is.
Visky András autofikciója az 50-es évek romániai lágereit egy lelkész család legkisebb gyermeke nézőpontjából mutatja be biblikus–realista (vö. mágikus realizmus) eszközökkel. A nézőpont néhol kitágul, és mintha az összes testvér felől szólna, olykor kilépve a gyermeki szűrőből, a felnőtt én tudásával egészül ki, miközben a mű a Bibliára jellemző szövegtagolást használva rövid, számozott, a köteten Dunaként végigfolyó nyitott fejezetekben mutatja be az államellenes bűnökkel megvádolt lelkész apa bebörtönzését, majd a teljes család kitelepítését a bărăgani kényszerlakhelyre, a velük együtt önkéntesen bevonuló Nényuval. A Kitelepítés koordinátái a Partium és a Duna-Delta vidéke, Nagyszalonta és Lăteşti, a lelkész család és a román politikai foglyok pedig egy Visky emlékeiből megalkotott apokrif evangélium szereplőivé válnak.
Az elnyomó rendszerek abszurdok. A nagyszalontai lelkészt 1958-ban ítélik huszonkét évi börtönbüntetésre, és mivel a család még szabadon hagyott tagjai „folytatták az ellenséges jellegű agitációt”, a „népi demokráciára veszélyes propagandát”, ezért „Anyánk mellett Ferenc, 11 éves, István, 10 éves, Pál, 9 éves, Lídia 9 éves, Máriamagdolna, 6 éves, Péter, 3 éves és András, 2 éves” számára a Belügyminisztérium elrendeli a kényszerlakhely (D. O.) kijelölését. Apánk ettől kezdve már csak a hiányával van jelen a sokszor túlélésért küzdő családban. Ebben a hiányában pedig messiási szerepkörben várják a család kitelepített tagjai. A Messiás című fejezetben az adventi várakozás tárgya az apa megjelenése: „legyen ő az, aki eljön” – Visky evangéliumának megváltója így válik Apánkká.
És aki végül feltámad: Anyánk. A láger és a tél legyengítette, az orosz szél kifújta belőle az életet, „elviszik meghalni”, de a regényen végigvonuló, szent karaktereket érintő könnyedség, lebegés csodája Anyánknál is megjelenik: „Anyánkkal könnyebb lett az ajtó, mint Anyánk nélkül, csak úgy röpült fölfelé, alig kellett megérinteni (…) izgatottan legurították a pihegő testet a szalmára, majd emelgetni kezdték az üres ajtót, nehezebb így, igen, semmi kétség, Anyánk nélkül sokkal nehezebb.” A látszathalálból aztán visszatér a szent asszonyként ábrázolt Anyánk, „egyszer csak kinyitotta a szemét, belekapaszkodott az ágy deszkájába, és felült”. Visky egyfajta biblikus realizmusba burkolja történetét, a gyerek elbeszélő naiv játékossága és a bibliai lepel együtt sikeresen éri el, hogy összességében, ahogyan azt a szerző többször is kiemelte könyvbemutatóin, interjúiban, boldog könyvet olvashatunk. Visky András alanyi elbeszélője érzékeli a sok szörnyűséget, beszívja azt, eltelik vele, és a könyv egyik csodája lesz, hogy a gyermeki látásmód és a hívő család keresztény szűrője, mellyel az olvasott történetre folyamatosan ráolvasódik egy üdvtörténet is, megszépíti mindazt. A legkisebb testvér érzékeli a hazátlanságot, érzékeli a nyelvi korlátokat, a büntetést, de mindebben a szépet, a gyermeki boldogságot ragadja meg: „elemente duşmănoase, ellenséges elemek, ezek vagyunk mi, legfőképpen Anyánk, szép ez a fölfelé ívelő kettőshangzó”. Mint ahogy zavarba ejt Köves Gyuri is, amiként „csak amúgy, vendégként” érkezett meg a rabságba, úgy jön létre Visky kötetében is egyfajta zavarba ejtő feszültség a lágerek tanult szörnyűsége és annak könnyedebb ábrázolása között. De nem arról van-e szó, hogy ez csak az olvasó fejében önellentmondás, míg aki átéli, annak hamar az válik a mindennapossá?
A rabság ugyanakkor nemcsak a test fogva tartásáról szól, hanem a nyelv rabságáról is. Az otthonukból kiragadott család egy idegen nyelvi környezetbe került, ahol a rabok között is rabok voltak, az anyanyelv rabjai: „nincs ki megvédje a nyelv súlyos bűnébe esett Máriamagdolnát”. Az állam nyelve itt az elnyomás eszközévé válik, az anyanyelv pedig fogva tart, miközben a román rabok számára a nyelv jelenti az egyetlen fogódzót, amibe kapaszkodva még úgy érezhetik, nincsenek teljesen kitaszítva, ellenben az osztrák–magyar családdal, akik „barbár migránsszármazékok”, és akiket leginkább „megsemmisítő lágerekbe” kellene küldeni, de ameddig Valentina tanító kívánsága nem teljesül, marad a nyilvános megaláztatás, „felszólítja az osztálytársakat, hogy hangosan nevessék ki, és papírgalacsinokkal dobálják meg, amikor megszólal”, így büntetve az elhibázott ă meg â hangokért.
A megpróbáltatások kétségbe vonják a mindenkori gondoskodó szerepét. A Kitelepítés Andrása viaskodik a hittel, ugyanakkor egyedüli kapaszkodóvá is csak a Biblia mindennapos felolvasása, a szöveg elhangzása tud válni, ami által a család tagjai kiemelkednek a valóságból, és pillanatnyilag a Biblia felszabadításában képesek létezni. Az elbeszélő pedig egyre inkább azonosul a szent szöveggel, és bibliai nyelvezetet kezd használni, mintha ebbe menekülne a magyar–román elnyomó profanitásából: „ne valázz!, ne lőnpedigezz!, ne mikoronozz!, mondják a testvéreim, ha olyan történetet mesélek, amit csak én tudok”. Ebben a passzusban pedig mintha egyféle ars poeticát fogalmazna meg az elbeszélő, vagy mintha a szerző szólna direkte az olvasóhoz írói szándékairól: „Megértem Istent, hogy nem tud ellenállni a történetek megszépítésének, de itt nem erről van szó mégsem, hanem a rendelkezésemre álló szavak ürességéről, valaki megfosztotta őket a jelentésüktől, ezért aztán sokszor el kell mondanom ugyanazt a történetet, hogy valami legyen belőle mégis, nem tudok pontot tenni a mondatok végére, mert nincs is végük.”
Szabadság a láger után sincs. Mintha a kitelepítés életfogytig szólna. „Lehet, hogy a szavaknak és a mondatoknak egyedül a láger ad értelmet”, a szabadságot pedig a kiengedés után sem érzékelik. „józsefházi minthaszabdság”, állapítja meg András, miközben az apja cellájába vágyakozik. A szabadság itt tehát nem egzisztenciális kérdés, sokkal inkább a jézusi tanítás parafrazálásaként jelenik meg, melyben Jézus önmagát jelöli ki az útnak: „Ahol én vagyok, ott legyetek ti is.” (János 14:3)
A regény végén elmarad a feloldozás. A mű nem ér véget a kitelepítés történetével, tovább folytatódik a cselekmény. Apánk hazatalál, András felnő, a látássérült testvér is visszakapja látását, látszólag visszaáll a világ rendje a könyv utolsó ötven oldalára. És bár talán hangulatban és témában elüt a kötet zárlata a regény fő eseményeitől, véleményem szerint mindez szervesen kapcsolódik hozzá, és összességében nem lóg ki. A cím is jelzi, a regény kitelepítése nem ér véget a lágerekből való kiengedéssel. Az állam szemében a volt foglyok továbbra is másodrangú állampolgároknak számítanak, a német lakosokat eladják, „nem leszünk szabadok sosem, gondoltam”, állapítja meg András, miközben belenő a katonaságba, ahol egy újratermelt, társadalmilag elfogadott kitelepítésbe kerül vissza, a minthaszabadságból újra a konkrét elnyomásba, ahol aztán a rendszer látszólag végleg bedarálja: „Egy hibátlanul működő gépezet alkatrésze lettem, megtaláltam a helyemet, önmagamat végképp elveszítve.”
Mit lehet még mondani Visky András nagyszabású regényéről? Talán illik megemlíteni, hogy a Kitelepítés a közelmúlt legfontosabb kötetévé vált, hogy a különféle toplisták elején szerepel, hogy elismerően beszélnek róla olvasók és kritikusok. Vagy hogy a költőként is ismert Visky mondatai szépek, elegánsak és kimértek. Vagy végezetül tényleg csak annyit, hogy a Kitelepítést egyszerűen jó olvasni.