„Hat teríték az asztalon…”

(Arszenyij Tarkovszkij)

Az első sort mondogatom,

s egy szót javítok át, csak egyet:

– „Hat teríték az asztalon…”

A hetediket elfeledted.

Hatosban szomorú a kép.

Az arcotok esőben ázik…

Egy ilyen asztal mellől épp

A hetedik miért hiányzik?

Szomorúak vendégeid,

a kristálykancsóból se ittak.

Búsulnak, s bús vagy már te is,

de legbúsabb, kit meg se hívtak.

Szomorú minden és rideg.

Nem esznek-isznak – szörnyü átok!

– E számot hogy feledheted?

Hogy lett hibás a számolásod?

Nem érted, fel se foghatod:

a hat (magad, a két fivéred,

apád, anyád és asszonyod)

hét lesz – hisz én e földön élek!

Hat teríték az asztalon,

de nem készült el még a mérleg.

Rémalakom előoson –

élők – közöttetek – kísértet leszek…

Lopakodó, szerény

– egy lélekhez sem érve! –, halkan

az ott-sincs terítékhez én

ülök, mint hetedik, hivatlan.

Most! – fellököm óvatlanul

poharam! – És minden kidöntve

– szem sója, sebnek vére –, hull,

folyik az abroszról a földre.

S – nincs sír! – Nincs elválás se már!

Asztalodat visszavarázslom.

Mint lakodalmon a halál,

én élet voltam vacsorádon.

…Senkim: se báty, fiú, se férj,

se társ – korhollak mégis érte:

– Hat lélekre terítettél,

s engem nem ültettél – a szélre.

Baka István fordítása