Az utasok feszengve várnak,
s nem értik, hogy miért állnak,
nemrég leszállt a buszsofőr,
egy szót se szólt,
amíg leszállt,
de végül is
egy perc se volt,
egy szatyor és egy csokor rózsa

(az ingzsebben cigisdoboz) –
ennyivel nőtt a rakomány.

Elül az enyhe mormogás,
az utastér a csönd hajója,
kormánykerék alatt lapul
a szatyor és a csokor rózsa,
azt lesi a hosszú távú
utas együtt, mindahány,
hogy mi lehet a szatyor titka,
kinek szól a rózsa, és ma
lesz-e vajon folytatás,
vagy megszakad a fonal itt,
s ha megkérdeznek valakit,
csak hümmög majd, széttárja karját,
s ráncosra cseréli arcát.

Csak megy a busz, s az emberek
cserélődnek, merengenek,
a találgatás elsimul
(vagy csak felszín alá kerül),
de lám, ahol a négyes busz
máskor nagy ívben balra tér,
ma tovább megy, s váratlanul
fékez az utca közepén.

Leugrik a buszsofőr,
egy nő áll ott, s a ház előtt
a telt szatyor a földre hull,
két piros alma elgurul –

Az első széken ülő hölgy
azt mondja, csók is volt talán,
hátul nem látni pontosat,
de tény: a rózsa ott maradt.

Együtt lélegzik föl a busz,
ahol az út már ismerős,
s az izgalmakért megbocsát,
az érzés még olyan erős.