Kertész Imre: K. dosszié. Budapest, 2006, Magvető.
Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém. Beszélgetés
Nádas Péterrel. Pécs, 2006, Jelenkor.

Két kivételesen fontos magyar író. Az egyiknek köszönhetjük a Sorstalanságot, a másiknak az Egy családregény végét, az Emlékiratok könyvét, a Párhuzamos történeteket. Mindkettővel rengeteg beszélgetés készült már. Mindkettőjük most tárgyalt kötetének alapja magnóra felvett nagyinterjú. Nádassal 1997-ben beszélgetett Mihancsik Zsófia a Magyar Rádióban, ennek az immár tízéves terjedelmes hanganyagnak a megszerkesztett változatát adta közre tavaly a Jelenkor Kiadó. Kertésszel 2003 és 2004 folyamán beszélgetett Hafner Zoltán, ha jól tudom, a Petőfi Irodalmi Múzeum hangarchívuma számára (a kiadó és az író ezt nem jelzi), és ennek a „mélyinterjúnak” a nyomán, erre alapozva, de azt „félrerakva” – miként az író előszavában előadja – készült el szintén tavaly a K. dosszié című könyv a Magvető Könyvkiadóban. Bár a kiindulópont – a belső késztetés helyett a külső indíttatás – a két esetben hasonló, mégis egészen más státusú kötet jött létre az egyik és a másik esetben. Nádas úgy dönt, hogy megtartja a hagyományos interjú-formát, meghagyja a mű szerzőjének a kérdezőt, és – bár nyilván stilizálja, sőt adott esetben át is fogalmazza a magnóra mondott válaszait – nem borítja föl a táncrendet, nem szakítja szét a kereteket. Kertész úgy dönt, hogy nem tartja meg a hagyományos interjú-formát, az eredeti kérdezőt – szerepét a mű létrejöttében rögzítve, nem hallgatva el – fölkéri kötete szerkesztőjének, és a mélyinterjúból kiindulva maga írja meg/át a kérdéseket is, a válaszokat is, nyersanyagként kezeli a magnófelvételt, s végül ír belőle egy új művet. Olyanformán, hogy szándékai szerint az átírásból „annak rendje és módja szerinti autobiográfia” kerekedjék ki, sőt, „regény”. Ugyanis bevezetőjében azt írja: „Ha azonban elfogadjuk Nietzsche javaslatát, aki a regény műfaját a platóni dialógusoktól eredezteti, az Olvasó valójában egy regényt tart a kezében.”

A Nádas-interjú tulajdonképpen Mihancsik Zsófia könyve, bár a Nádas-életműsorozatban jelent meg. A Kertész-beszélgetés (inkább nevezhetnénk kvázi-interjúnak, esetleg dialógus formájában előadott „önéletrajznak”, ámde regénynek azért mégsem): Kertész Imre könyve. A Nincs mennyezet, nincs födém belesimul szépen a Czeizel Balázs tervezte Nádas Péter művei sorozatba (profi, ügyes, visszafogott és mégis különleges sorozat ez, 1992 óta dolgoztatja meg a szemünket), annyi eltéréssel, hogy a borító tetején most nem Nádas neve van, az övé lent, a cím alcímében szerepel kisebb betűkkel. A K. dosszié kötetének tervezője a ma a legtöbb igényes magyar könyvborítót készítő Pintér József, a könyvborító címlapja a kiadó házi fotósának számító Szilágyi Lenke érzékeny fotográfiájának felhasználásával készült, az első fülön Gárdi Balázs különös, mondhatni érzéki fotója található az íróról (a kiadó a legjobb tudását vonultatta föl ennek a szép könyvnek az elkészítéséhez). (A Jelenkor Kiadónak sajnos nincs elég pénze hasonló attrakcióra.) Ha kézbe fogjuk a K. dossziét, a kötet minden hangsúlyos eleme azt jelzi, nem valódi dialógus ez (például még véletlenül sincs egy kicsi fotó sem az eredeti kérdezőről).

Ennek ellenére a két könyv nagyon is hasonló problémák, dilemmák körül forog. Érdekes, hogy a valódi vagy nem valódi kérdések mindkettőben leegyszerűsítettebbek, direktebbek, provokálóbbak, ha tetszik, naivabbak, szándékosan naivabbra formáltak, mint amit várnánk, és mint amilyenek a válaszok. Mihancsik mindig egyérteműbb választ szeretne, mint amilyet a szerinte maszatoló, csúsztató, saját maga szerint viszont csupán körültekintőbben fogalmazó Nádas ad. A K. dosszié kérdései (ezek a nem Hafner Zoltán-i kérdések) szintén egyértelmű választ várnak, várnának, ám a válaszok itt is jóval bonyolultabbnak, nehezebben megfoghatónak mutatják a dolgokat. Belemennek például néha-néha az önéletrajz egyes részleteinek elbeszélésébe, de aztán mindig visszakoznak, mondván, hogy órákig lehetne minderről mesélni (az apai nagyapa figurájáról például, az elegáns és mindig bizakodó anyáról vagy a „pusztító személyiségű” mostohaanyáról szívesen olvasnánk többet), de nem érdemes, mondja az író, az olvasó ne a szerző magánéletének történéseire legyen kíváncsi, hanem a műveire. (Nádas is elejt önéletrajzi történetfoszlányokat: többet is szívesen olvasnánk például a szüleiről, akik ritkamód szerették egymást, és az író azt mondja, ez volt az egyetlen jó dolog a gyerekkorában – ám ugyanakkor a leginkább rossz is, mert nem fért be közéjük, finoman szólva, nem eléggé kellett nekik.)

Nádas formailag Mihancsikkal folytat párbeszédet. Kertész önmagával. Nádas örül, ha olyan kérdést kap, amiből levezethet valamit, amiről ő is gondolkodni szokott, olyan kérdést, amilyet a róla szóló reakciók alapján már vár, amivel kapcsolatban szeretné végre érthetően és méltányolhatóan elmondani a magáét. Kertész örül, ha olyan másik hangot tud elkülöníteni a saját magáétól, ami az öndialógus szituálásában segítségére van az eltervezett válaszokhoz. Nádasnál nem csupán két hangra, de két lényre, két, egymástól nagyon különböző alkatra épül az egész szöveg, a két ember valóban beszélget, sőt vitatkozik, ellentmond egymásnak, idegesíti egymást, kötözködnek, piszkálódnak. Kertésznél a két hang gyakorlatilag egyre inkább eggyé válik, a két fogalmazásmód nagyon hasonló, nincs két, egymásnak feszülő figura, hanem csak egy dilemma két aspektusa van, olyan ez, mint mikor az ember saját magában hezitál, a maga számára fogalmazza meg innen is nézve, meg onnan is nézve a dolgokat. A kérdések a szövegben előrehaladva egyre hosszabbak, sokszor hosszabbak, mint a válaszok, és a lényeges információkat is egyre inkább a kérdések fogalmazzák meg, mintegy körüljárják a problémát, melyre aztán a válasz lecsaphat. Kertész saját magával dolgozik össze ügyesen, nem kell vitába szállnia egy külső nézőponttal, pontosabban éppenhogy meg kell teremtenie ezt a külső nézőpontot ahhoz, hogy magát faggathassa: ezáltal csak magával kell megküzdenie. Nádas viszont majdnem négyszáz oldalon át becsületesen megküzd valóságos faggatójával. Aki hol segítségére van – esetenként éppen az értetlenkedő kérdéseivel –, hol meg már túl van azon a határon, amelyen belül még segíthetné az önanalízist. Kertész a maga kétszázötven oldalán azt a játékot találja ki, hogy ugyanaz a személy teszi fel a kérdéseket, aki aztán válaszol rájuk. Nádasnak Mihancsik személye adja a kihívást a saját önértelmezéséhez. Kertész a maga önértelmezési kísérletének körülményeit is maga alakítja ki. Nádas nem. Mindkét stratégia működőképes, mindkét író komolyan veszi a maga kijelölte keretek között feladatát. Mindkét szöveg érvényes. Nádasra és Kertészre egyaránt igaz, hogy műveikben az önreflexió, az önanalízis fontos szerepet tölt be. Nádas az Évkönyvben egy éven át fogalmazta meg naplószerűen a maga köz- és önanalízisét, majd a Párbeszédben, a Richard Swartz-cal folytatott, négy álló napig tartó kimerítő beszélgetésben megpróbálkozott a dialógus-formával is (de ott nem kapott kényelmetlen kérdéseket). Kertész a Gályanapló monologikus formája után most ugyanazt az önértelmezést a kvázi-dialógus formájában folytatja tovább (és csak annyi kényelmetlen kérdést kap, amennyit magának akar és megenged, és amennyire gondolatmenete igényt tart).

Mindkét író tulajdonképpen ugyanazt a történetet írja egész életművében. Amit Nádas elkezd A Bibliában, azt bővíti, mélyíti el, emeli egyre magasabb szintre a Családregényben, és tovább, a két nagy regényében. Amit Kertész elkezd a Sorstalanságban, azt bővíti, járja körül újra A kudarcban, a Kaddisban, a Felszámolásban. Minden nagy írót ugyanaz a probléma gyötri egész életében. Hát, itt van most nekünk kettő, lássuk, mi az, ami az írásra készteti őket. Nádas mindig tiltakozik, ha műveiben önéletrajzi elemeket firtat valaki, miközben nyilvánvalóan tökéletesen tisztában van vele, hogy minden író a saját életéből dolgozik mint legfontosabb nyersanyagból, nem is lehetne ez másként. Kertésznél ez még közvetlenebbül merül fel abban a sokat emlegetett kérdésben, önéletrajzi-e a Sorstalanság. Ezért mondja itt – kissé tán meghökkentő, de könnyen belátható egyértelműséggel –, hogy a saját művében bizonyos értelemben ő találta ki Auschwitzot. (Hasonlóképpen állította sokkolásképpen egy korábbi, tényleges interjújában, hogy a Sorstalanságot tulajdonképpen a Kádár-rendszerről írta.) Kertész azért tiltakozik most a K. dossziéban is nagyon határozottan a visszaemlékezésekben fellelhető midenféle „anekdotizmus” ellen, mert a fikció mélyebb igazát akarja védeni a valósággal szemben. Számára a megírt élet többet ér, mint a megélt élet. Író számára ez hogyan is lehetne másként. Nádas is így van ezzel, természetesen. Ha a kérdező azt feszegeti, hogy is lett öngyilkos az apja, mindig ideges lesz, mert azt érzi, hogy az életet rá akarják kopírozni a művére. Ha ő hozza szóba, akkor a fikció céljait szolgálja a – kétségtelenül – önéletrajzi elem. Ha az olvasó hozza szóba, akkor attól fél, hogy a megírta-az-életét-ő-is-de-hiszen-értjük primitív olvasata veszélyezteti a fikciót. (Vad debreceni Szabó Magda-olvasó úrihölgyek képe rémlik fel hirtelen előttem, akik sápadtan hebegik: nem úgy volt az egészen pontosan Jablonczai Lenkével, amint írva van!)

Kertész meg is kérdezi a maga „regényesített” interjúkészítőjét, az miért triumfál minden alkalommal, valahányszor rajtakapja őt, az írót valami igaz, konkrét részleten, ahogyan a kérdező mondja: a valóságon. „Azért, mert a fikciós elméleteddel elmosod az igazságot. Kitagadod magad a saját történetedből” – mondja a K. dosszié kérdezője. „Erről szó sincs – válaszolja a kérdezett író, aki egyáltalán nem gondolja, hogy kitagadná magát bárhonnan is. – Csak nem a történetben van a helyem, hanem az íróasztalnál.” „Ezek a maga finom kis csúsztatásai” – fakad ki egy helyen Mihancsik Nádas ellen. „Ez nem csúsztatás, hanem egy differenciáltabb beszédmód, mint amilyet maga követelne tőlem… az én szakmai érdekem, és a tudásom is a differenciálás” – mondja erre Nádas. És tovább: „Ha az író ül az asztalánál, és valamihez megpróbál nyelvet találni, ami addig nem tudott beszélni, akkor arra nem lehet legyinteni.” Mint láthatjuk, mindkét esetben alapvetően a szépirodalom mibenlétéről, természetéről folyik a szó. Milyen érdekes, hogy Kertész meg kell hogy teremtse a maga véleményének ellenpólusát ahhoz, hogy kifejthesse, mit is csinál a regényíró, míg Nádas jól megkapja az élettől a maga ellenpólusát, kérdezője személyében. Két okos és szenvedélyes beszélő hangját hallhatjuk a két könyv sorai mögül. Két egymástól nagyon sok mindenben különböző íróét, akik azonban egy dologban biztosan hasonlítanak: a fikció és a valóság, az irodalom és az élet viszonyát nagyjából egyformán közelítik meg.

Kertész kifejti, hogy íróként csak azok számítanak, „akik a haláltáborokban valami lényeges újdonságot fedeztek fel az emberi egzisztenciáról, és akik azt el is tudták mondani”. Nádas kifejti, hogy „az irodalom az mindig én vagyok. Az olyan irodalom, amelyik kizárólag másokról beszél és nem önmagáról, csak rossz irodalom vagy triviális irodalom lehet”. És ez a két állítás egyszerre lehet igaz abban a térben, amelyben ennek a két alkotónak a gondolatai járnak. Kertész és Nádas sokat tett azért, hogy az irodalmat a maga helyiértékén kezeljük. Szép példája mindkét kötet annak, milyen módon érdemes az írónak közelítenie saját művéhez és mesterségéhez. Persze, én csak mosolygok ezen, szokás szerint: a mezei olvasók mindig is hadilábon fognak állni az efféle írói önértelmezésekkel, ámde csöppet sem zavartatván magukat, remélhetően lelkesen fogják olvasni továbbra is az írók remek műveit.