[Látó, 2009. június]

„Varázslatos volt a reggel ragyogása. Moszkva a Poklonnaja-hegyről nézve szélesen terült el a folyó partján, kertjeivel, templomaival, és úgy látszott, mintha élné a maga életét, hisz kupolái úgy tündökölnek a napfényben, akár a csillagok. Napóleon e soha nem látott, szokatlan formákban épült különös város láttára azt az enyhe irigységet és nyugtalan kíváncsiságot érezte, amelyet a róluk mit sem tudó idegen élet formáinak láttára szoktak érezni az emberek. (…) nézte az előtte fekvő, még sohasem látott keleti szépséget. Maga is különösnek találta, hogy végre beteljesült lehetetlennek látszó, régi kívánsága. A délelőtti verőfényben hol a várost, hol a térképet nézegette, tanulmányozta a város minden részletét, és a város birtoklásának bizonyossága egyszerre izgatta és rémítette is.”1
Szépség és idegenség, vonzódás és szorongás: így képzelte el Tolsztoj azt a látványt, amely Napóleont fogadta, amikor a Poklonnaja-hegyről lepillantott az orosz fővárosra.
Tolsztoj nézőpontja, amit Napóleonra kivetít, a belső, hazafias nézőponté. De ez csak elképzelt nézőpont. A külső szemlélő Oroszországgal kapcsolatos érzéseinek, tapasztalatainak bonyolultságát még a nagy orosz regény megszületése előtt, jóval differenciáltabban megfogalmazta egy másik, „igazi” francia, Custine márki az 1843-ban először Párizsban megjelentetett Oroszországi levelek2 című történelemszociológiai esszéjében. A francia arisztokrata 1839-ben, mint oly sokan, izgatott kíváncsisággal utazott el Oroszországba, és nem utolsósorban abban reménykedett, hogy a korabeli francia állam- és társadalom-berendezkedésnél egy jobban működő politikai szisztémával találkozik majd.
Ehelyett Custine az a külföldi utazó lett, aki útinaplójában elsőként úgy festette le Oroszországot, mint egy szürrealista, sötét látomást. Kétségtelen, hogy e kép egyik nagy ihletője az orosz Csaadajev3 volt. Az orosz arisztokrata elsőként rajzolta meg belülről Oroszország negatív képét: az orosz fejlődés és jellem olyan ijesztő sajátosságait emelte ki, amelyre Custine is támaszkodhatott. Csaadajev szerint az orosz civilizáció legfőbb vonása egyszerűen az, hogy nincs. Az üresség és a semmi rettenete, a múlt- és jövőnélküliség, az időn kívüliség, az (ön)idegenség, terméketlenség, mozdulatlanság, a szolgaság és az ürességet leplezni akaró, mániákus utánzás – mindezek olyan elemek, amellyel utazása során a francia arisztokrata is szembesült. Csaadajev felfedezi a civilizációs semmibe helyezettség szorongató élményét, ám távol áll tőle a költői látomásosság. Az orosz gondolkodó által rajzolt kép újszerűen sötét, de csak sötét, nincs benne semmi izgató, semmi szép. Az orosz civilizációs teljesítmény felett szemlét tartva, semmi okot nem látott arra a bonyolult „kettős látásra”, amely majd Custine és később számos nyugati utazó sajátja lesz. Csaadajev Oroszországa holt birodalom, ahol az orosz tekintet kifejezéstelen, mindenütt sötétség, ernyedtség, mozdulatlanság, üresség, terméketlenség, némaság és magány uralkodik. Oroszország egyszerű vakfolt az emberi civilizáció térképén, vagy ahogy ő maga megfogalmazza sokat idézett mondatában: „Hézagot képezünk a szellemi rendben.” Ha az oroszokról lehántjuk a nyugati utánzatokat, nem marad más, csak sivár szomorúság, a csend rettenete, holt lelkek országa, amelyet az isteni kegyelem elhagyott. Csaadajev szerint az orosz létezés egyedüli értelme, hogy intő példaként szolgáljon más népek számára.4
Custine-t szokás sommásan a csaadajevi koncepció folytatójának tekinteni. A hasonlóságok valóban számosak: ilyen az orosz elmaradottság, az utánzás, valamint az ortodoxiának az orosz fejlődésben betöltött kifejezetten negatív szerepe stb. A francia szerző útleírásában megrajzolt kép azonban ennél jóval bonyolultabb, jóllehet a sötétség és a boldogtalanság leírásában nem marad el az orosz gondolkodó mögött, sőt. A szolgaságot például, Csaadajevvel szemben, nemcsak fekélynek tekinti, hanem az orosz rendszer és jellem csontokba ivódott lényegi tartozékának, amiben az a legijesztőbb, hogy „önkéntes és akaratlan”, ugyanakkor „nem zárja ki a pökhendiséget”. Az oroszok úgy szolgák, hogy közben hetvenkedők, ám Custine úgy látja, a túlzó dicsekvés, elbizakodottság és a nemzeti gőg mögött valójában a félelem és a „leleményesen álcázott hitványság” lapul. A francia szerző arra döbben rá, hogy létezik olyan állapot, amikor valaki nemcsak, hogy szereti a szolgaságot, de szinte megrészegül tőle. Az oroszok olyan benyomást keltenek, mintha kívánnák a szenvedést. Custine-nél tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy nincs orosz jellem, bár a tekintetek kifejezéstelenségéről természetesen ő is beszámol, hanem arról, hogy nagyon is van, csakhogy betegesen eltorzult formában nyilvánul meg.5
Oroszország, ahogy Csaadajevnél, a francia szerzőnél is a halottak országa: Custine az embereket gépekhez, egy tökéletesen működő gépezet automatáihoz hasonlítja, így nála az élők is tulajdonképpen halottak. A katonás szervezettség és a halotti jegyek Custine-nél gyakran egymástól elválaszthatatlanok: A portásként dolgozó veterán katonákat például a szerző „egyenruhát hordó csontvázakhoz” hasonlítja. Látomásos, alvilági utazásként festi le a Pétervár és Kronstadt között megtett vízi utat is, ahol fekete csónakok árnyak gyanánt ingáznak a két halott város között.  A szerző többször is utal arra, hogy a halotti lét, az éjszaka végső soron az orosz létezés természetes állapota, ahol az oroszok mintha jól éreznék magukat: „Az emberek a fényt, az oroszok a napfogyatkozást imádják.” Custine-nél egész Oroszország egy hatalmas, élet nélküli test képét ölti magára. 
Míg Tolsztojnál6 Moszkva nagyon is élő, meleg és nőies organizmus, Custine-nél egy halott birodalom halott fővárosa. A Kreml nem más, mint „kőből épített táj”, „sátáni építmény”, egy „olyan lakóhely, amely az Apokalipszis figuráihoz illik”, maga a „felfegyverzett rémület”. A paloták tulajdonképp „aranyozott tömlöcök”, a templomok a holtak lakhelye. Moszkvában Custine szerint van valami sötéten gigászi, mintha „küklopszok” építették volna.
Ahogy Csaadajev, Custine is azon a véleményen van, hogy az oroszok a föld legszomorúbb, legboldogtalanabb népe. A francia utazó szerint Oroszország az a hely, ahol mindent elönt a sivárság és a vigasztalanság, ahol a boldogság eleve elképzelhetetlen: „Itt minden ember rákényszerül arra, hogy egy szörnyű igazságot ismételjen: A teremtés célja nem ezen a földön van, s a cél elérésének eszköze nem az öröm.” Custine egyszerűen nem talál magyarázatot arra, hogy „(…) mit vétett az ember Istennek, amiért hatvanmillió társát arra ítélte, hogy Oroszországban éljen?”7
Az utazó szerint az éjszakai lét természetes velejárója a rettegés és a kegyetlenség. Oroszország így a félelem birodalma is: mindenütt besúgók vannak, mindenki gyanús, mindenkit potenciális ellenségnek tekintenek és ellenőriznek. A zsarnokság lételeme, hogy mindenki szolga legyen, és mindenki szüntelen félelemben éljen. Custine a zsarnokságot egyfajta képzelt betegségként értelmezi, amelyhez bűntársul szegődik a vigasztalan orosz éghajlat is. A szerző szerint az orosz kegyetlenségben is van valami nem emberi, gépies: míg a déli népeknél a szenvedéllyel párosul, az orosz kegyetlenség kiszámított és rideg, minden szenvedélytől mentes: „Itt a kövek is szenvednek az emberek erőszakosságától.”
A Csaadajev által sokat emlegetett utánzás Custine szerint az orosz jellem elválaszthatatlan tartozéka. Az utánzás nála nemcsak a „semmibe ülően” szervetlen, hanem maga a perverzitás, amit a szerző leginkább Pétervár bemutatásán keresztül igyekszik szemléltetni. Pétervár az abszurdum jelképe, olyan, mint egy „szappanbuborék”, az értelmetlen emberi erőfeszítés, a be nem fejezett, az abbahagyott cselekvés szimbóluma. Az épületek és a tárgyak Custine szerint – visszautalva a csaadajevi gondolatra, miszerint az oroszoknak se múltjuk, se emlékezetük nincs – éppolyan gyorsan pusztulnak, mint az emlékezet. Az a megfigyelés, hogy minden még az előtt, hogy elkészült vagy felépült volna, a romlásnak és a rohadásnak van kitéve, és hogy minden eleve befejezetlenül marad, sok későbbi utazót, többek között a majd száz évvel később az országba látogató Illyés Gyulát is foglalkoztatta.8
A városban nemcsak minden hamis, de rikítóan disszonáns is: a mediterrán hangulatot magára erőltető északi város olyan, mint „egy rossz stílusú üzem egy parkban” vagy egy „magát megjátszó pipiskedő nőszemély”. Az oroszok szerinte úgy majmolnak mindent, hogy közben gúnyt űznek belőle: az orosz művészet olyan, mint valami „természetellenes melegházi növény”. Custine leírása alapján Oroszország végső soron a nyugati kultúra paródiájaként is felfogható. Az oroszok egyébként a szerző megfigyelése szerint a hazudozás, szemfényvesztés, csalárdság, képmutatás, az idegenek megtévesztésének mesterei. Custine-t az utazás során – ahogy később sok-sok Oroszországba látogatót – végig nyugtalanítja a látás bizonytalansága: lépten-nyomon az az érzése, hogy semmi sem az, aminek látszik, minden mélyén valami titok rejtőzik.
Custine az ortodoxia kritikájának is komoly oldalakat szentel. Miként Oroszországban minden, a vallás is hamis, elfajzott, csak a cár bálványozásából áll. Az ortodoxia összekeveri az eget és a földet, csupán külső, ritualizált, bálványimádó gyakorlatokból áll. Ahogy Csaadajev, Custine is megállapítja, hogy a görögkeleti egyház képtelen a civilizációteremtésre, tulajdonképp minden baj forrását az „elfajzott kereszténységből” eredezteti. Miután megállapítja, hogy a vallást Oroszországban nem lehet tanítani, az orosz templomokban pedig nincsenek prédikációk, Custine fel is teszi a kérdést, hogy az oroszok a látszat és hírük ellenére valójában vallásosak-e egyáltalán?
Custine igen éles szemű megfigyelő: olyan pontosan, érzékletesen rajzolja meg a zsarnokság, a hatalomnak való alávetettség természetét és lélektanát, hogy még a mai olvasó számára is relevánsnak tűnik. Ám Custine, messze túlmutatva Toqueville jóslatán, észreveszi azt is, hogy az orosz despotizmus, az attól elválaszthatatlan orosz jellem sajátosságai – úgymint a szolgaság, a katonai szerveződés szeretete és a becsvágy – olyan embertelen erővel képes felruházni az oroszokat, ami akár a nyugati kultúrát is megsemmisítheti: „A civilizáció terén mindeddig megelégedtek a látszattal, de ha valaha alkalmuk nyílik arra, hogy bosszút álljanak tényleges kisebbrendűségükért, kegyetlenül vezekelnünk kell előnyeinkért.” Ebben a tekintetben az orosz civilizáció egyáltalán nem a csaadajevi semmit jelenti, hanem olyan, igaz, rettenetes, de hatalmas erőforrást, amellyel igencsak bajos lesz majd szembeszállni. Custine profetikus jóslatai felvázolnak ugyan egy alternatív kultúrát, ám annak győzelme az Egy őrült magamentségében megfogalmazottakkal szemben iszonyatos következményekkel jár majd. Ebben a kontextusban jósolja meg azt is, milyen is lesz az, ha Oroszországban forradalomra kerül majd sor: „Amióta Oroszországban vagyok, sötéten látom Európa jövőjét.”
A francia utazó Csadaajevvel ellentétben azonban nemcsak ürességgel és utánzással találkozott Oroszországban. Oroszország Custine márki szerint ugyanis nemcsak az árnyak által lakott alvilág, hanem egyben Tündérország is: a meseszerűség, földöntúliság, valószerűtlenség, a mágikus szépség birodalma is. A görögkeleti szertatásokkal kapcsolatban megállapítja, hogy valószerűtlenül fenségesek, csillogásuk minden képzeletet felülmúl: a vallás itt úgy ragyog, ahogy sehol másutt. Az ortodox mise Custine-t hol a költészetre, hol az Ezeregyéjszaka meséjére emlékezteti. De a cári ünnepségek is olyanok, mint valami tündérmese. A sarki (különösen a fehér) éjszakák titokzatos, mágikus világossága pedig azt bizonyítja, hogy még a vigasztalan éghajlat is tartogat csodákat: „Ebben az órában Arhangelszk felől már feltűnt a virradat; a földi szél elült, s a közökben, melyek elválasztották a mozdulatlan felhőszalagokat, a hajnalodó ég mélyét lehetett látni, aminek fehér színe élénk és csillogó volt, s úgy festett, mintha tömör hímzések füzére ezüst pengéket választana el. Ez a fény a mozdulatlan Néváról verődött vissza, mert az öböl, amit a nap közben felkavart, visszanyomta a vizet a folyó medrébe, az alvó folyó széles tükre olyan volt, mint egy tejtenger vagy egy gyöngyház tó. Az ég látványában volt valami olyan rendkívüli, hogy kis képzelettel azt lehetett hinni, hogy a Lappföld pusztáitól a Krímig, a Kaukázustól és a Visztulától Kamcsatkáig az ég királya valami jellel válaszolt a föld királyának hívó szavára.”9
Custine nem titkolja, hogy oroszországi látogatása során egyik ámulatból a másikba esik. Nyilván ennek tudható be, hogy csak úgy ömlenek belőle a csodálatosabbnál csodálatosabb költői leírások. Az Ilona nagyhercegnő által rendezett bálról a következőképpen ír: „A nagyterem belsejét, ahol táncoltak, csodálatos fényűzéssel borították be: a legritkább virágokat láttam, melyek ezerötszáz ládába és cserépbe ültetve illatozó ligetet alkottak. A terem egyik végében, ahol az egzotikus növények a legsűrűbben sorakoztak, egy medencét alakítottak ki, benne friss, kristálytiszta vízzel, melyből mindig újjászülető, csokor alakú vízsugarak törtek fel. Ez a szökőkút úgy ragyogott, mint a gyémántpor, s felfrissítette a levegőt, amit felkavartak a hatalmas és esőtől nedves pálmalevelek meg a harmattól csillogó banánfák. Ezektől a keringők szele gyöngyöt sodort az illatozó liget mohaszőnyegére. Azt lehetett hinni, hogy ezek az idegen növények, amelyeknek a gyökerét zöld szőnyeg borította, hazai földben érzik magukat, az északi táncosnők csoportja valami varázslat révén trópusi erdőkben sétál. Azt hittem, álmodom. Ez nem egyszerűen fényűzés, ez költészet volt. E terem csillogását megsokszorozta a tömérdek tükör, melyekhez hasonlót még sehol sem láttam. Nem tudtam, hol vagyok; a határok eltűntek, minden térré, fénnyé, aranyozássá, virággá, tükörképpé, bűvöletté vált: a tömeg mozgása és maga a tömeg is a végtelenségig megsokszorozódott... Azt hiszem, még sohasem láttam ilyen szépet.”10
Custine felismeri azt az ellentmondást, hogy ami rettenetes, az szép is lehet ugyanakkor. Ezért fűződnek az Oroszországban látott szörnyűségekhez is mitikus, valamiféle emberfeletti szépséggel kapcsolatos tartalmak. Még a hamisságnak is van valami földöntúli csillogása: a fényűzés és a ragyogás Custine szerint olyan méreteket ölt, hogy Péterhofról tündérmese, Bagdad, Szemiramisz Babilonja jut eszébe a látogatónak. Pétervár egy „agyaglábú óriás, melynek mesés ragyogásához nem hasonlítható a civilizált világ egyetlen fővárosa sem, jóllehet valamennyit lemásolták”. A Téli Palota sem csak egyszerűen imitáció, hanem a hiúság, a gyönyör és a szenvedély tanyája is. Az orosz társadalom, bár olyan, mint egy katonai gépezet, „amelyből minden függetlenség és fantázia hiányzik”, a maga ijesztő mivoltában „mesterműnek” tekinthető. Ahogy Pétervár sem egyszerűen hamis, hanem felér egy hihetetlen csodával: a város végső soron az orosz diadalmas jövő embertelen emlékműve, a gőg mesterműve. Moszkva is, bár felér egy lidércnyomással, elvarázsolt városra emlékeztet, mintha tündérek alkották volna. De a szerző által több ízben említett Csipkerózsika-párhuzam azt is megmutatja, hogy mindennek a fordítottja is igaz: a szépség, ragyogás mögött is gyakran valami sötét, nem e világi erő lappang.11 Custine, József Attila szavaival élve, mindenütt „szép embertelenségre” bukkan. 
A francia utazót szokás méltatni éleslátásáért, a despotizmusról írt kiváló lélektani elemzéseiért, a történelem által később sok tekintetben igazolt profetikus jóslataiért – teljes joggal. Ám Custine írása másról is szól. Az általa megrajzolt sötét látomás olyan gondolatokat és érzéseket fogalmaz meg, melyeknek újszerűsége még ma is megdöbbenti az olvasót. A francia szerző – bár felhasználja az Oroszországgal kapcsolatos kortárs sztereotípiákat – olyasmit lát bele Oroszországba, amelyet a nyugati gondolkodók majd évtizedekkel később fedeznek fel. Custine kilép a romantikus útleírás keretei közül is: nem egyszerűen a szokásos orosz egzotikumot rajzolja meg, hanem Oroszország bemutatásán keresztül átélhetővé teszi a modern ember jövővel kapcsolatos szorongásait, az emberi létezés szélsőséges ellentmondásait. Ez avatja Custine-t XX. századi, de legalábbis századfordulós íróvá. 
Mi tette a márkit alkalmassá arra, hogy éppen ő rajzolja meg ezt a nagyon is modernnek tűnő sötét látomást? Custine élete nemcsak kalandokban bővelkedik, de sok tekintetben kirí a kortárs életrajzok közül. Dúsgazdag arisztokrata családban született, apja és nagyapja magas beosztású katonatisztek voltak. Komoly történelmi tapasztalatokra tett szert, kiváltképp, ami az erőszakot illeti: kisgyermekként éli meg a nagy francia forradalmat, árulóként elítélt nagyapját, majd pár hónappal később apját is lefejezik, anyját pedig bebörtönözik. De sok baja lehetett önmagával is, a kortárs leírások szerint gyermekkorában vízfejű és kórosan kövér volt. Nemi vonzódása miatt olykor kettős életre kényszerült: 1822-ben ugyan házasságot kötött, de már egy évvel később fiatal fiúszeretője oldalán Angliába menekült. 1824-ben csúnyán megszégyenítik: amikor tüzér szeretőjével lenne találkája, szeretője tiszttársai megtámadják, megverik, majd meztelenre vetkőztetik, és csaknem félholtan egy Párizs környéki árokban hagyják. Az esetből aztán a francia lapokban és szalonokban „világra szóló” szenzáció lesz. Custine egyébként, részben anyja baráti társaságának köszönhetően12, a korabeli irodalmi világban forgolódott, és maga is nagy író szeretett volna lenni, regényeket és színházi darabokat írt, de mindegyik műve kudarcnak bizonyult, az utókor aztán meg is feledkezett róluk. Az igazi sikert végül is oroszországi útleírása hozta meg, amelyet még életében több ízben ki is adtak. Ebben az esetben nemcsak olyan témát választott, ami találkozott a kortársak érdeklődésével, de Custine-nek valóban sikerült megcsillogtatnia vitathatatlan írói tehetségét is, olyannyira, hogy az írás esztétikai erényeit tekintve is messze kiemelkedik az oroszországi útirajzok közül.
A szerzőt történelemmel, erőszakkal kapcsolatos tapasztalatai, szerelmi életének viharos fordulatai olyan érzékenységgel ruházták fel, amely az Oroszország-élménnyel párosulva egy rendkívüli mű megírását tették lehetővé. Custine Oroszországa bizonyos értelemben a nietzschei „túl jón és rosszon” állapotot, az országban átélt érzések pedig a későbbi életfilozófiákban megfogalmazott szorongást előlegezik meg. Custine-nél Oroszország nemcsak a barbárság és az elmaradottság szimbóluma, de, ha kimondatlanul is, a modernség előfutára. A francia szerző a XIX. század első felében már azt „a tüköreffektust” alkalmazza, amely a későbbiek során a nyugati gondolkodásban általánossá válik. Ennek a technikának az a lényege, hogy Oroszország egyfajta mágikus tükör szerepét tölti be, amelybe ha a nyugati ember belepillant, másik önmagát szemlélheti: vagy azt, ami egykoron volt és fájdalmasan elmúlt (vadság, őserő, féktelenség...), vagy azt, amivé lesz, saját rettenetes torzképét, vagy annak ellentettjét, újjászületett, megszépült arcvonásait. Így válik majd Oroszország többek között az őserő, irracionalizmus és a mágikus szellem (Nietzsche, Spengler), vagy az emberiség megújulásának (pl. Gide, Feuchtwanger) hazájává.
Custine egyébként olyan dolgokat fedez fel Oroszországban, amelyekre később új terminológiával a pszichoanalitikusok is szívesen hivatkoznak. Freud például azon a véleményen volt, hogy az érzelmek ambivalenciája jobban megőrződött az orosz tudatban, mint más népeknél.13 Alexandr Etkind megállapítása szerint a századfordulón mind Oroszországban, mind pedig külföldön, egyenesen elterjedt nézet volt, hogy az oroszok különösen közel állnak a tudatalattihoz. A misztikus elmélyültség, az álmok és a halál különös ismerete már Custine-t is erősen foglalkoztatta, miként az utókor által sokat emlegetett orosz zabolátlanság, féktelenség (határtalan fényűzés és érzékiség), vagy az erkölcsi kérdésekhez való újszerűen bonyolult viszonyulás is.
Az orosz kultúrával és a lélekkel kapcsolatban Custine ösztönösen ráérzett szinte mindarra, ami majd hangsúlyozottan az avantgárd és a posztmodern Oroszország sajátja lesz. Elegendő itt Epstejn nem is olyan rég írt esszéjére utalni, amely szintén abból indul ki, hogy az orosz jellem és civilizáció egyik legfőbb ismertetőjele az utánzás és a be nem fejezett cselekvés – a nyugati értékek állandó átvétele és azonnali dekonstrukciója. Az orosz filozófus értelmezésében Oroszország, a szimulakrumok természetes hazájaként, már akkor felfedezte a posztmodernt, amikor a Nyugatnak még elképzelése sem volt róla.14
Ám nemcsak Oroszország foglalkoztatta Custine-t (és a Nyugatot) olyan szenvedélyesen, de Custine úti beszámolója is az oroszokat. Bár az útleírást sem a cári Oroszországban, sem pedig a Szovjetunióban nem lehetett kiadni, titokban azért mindkét rendszerben olvasták, sőt a 70-es évek közepén egyenesen az egyik legdivatosabb szamizdatnak számított. Ez az érdeklődés, úgy tűnik, máig tartja magát. Alekszandr Szokurov például a 2002-ben forgatott, Orosz bárka című filmjének „főszerepét” Custine-re osztja. A francia márki itt nemcsak idegen utazó, de „idegen vezető” is, aki az Ermitázs termein és a különböző korszakokon keresztül botorkálva, „beutazza”, és ezzel a néző számára láthatóvá teszi Oroszország elmúlt háromszáz éves történelmét. A XIX–XX. században olyan sok nyugati utazó látogatott Oroszországba és írta meg élményeit, hogy szinte lehetetlen őket számba venni. Szokurov mégis úgy gondolta, az orosz kultúra és lélek mibenlétének látomásos, posztmodern megelevenítéséhez nem másra, mint Custine márki időutazására van szükség.

jegyzetek

1 Tolsztoj: Háború és béke. III. Európa, Bp., 1976, 326–327.
2 Marquis de Custine: Oroszországi levelek. Oroszország 1839-ben. Nagyvilág, 2004, ford. Pelle János.
3 P. J. Csaadajev: Első levél. In uő: Filozófiai levelek egy hölgyhöz. Egy őrült magamentsége. Magyar Helikon, Bp., 1981.
4 Köztudomású ugyanakkor, hogy Csaadajev utólag lényegesen revidiálta nézeteit, amivel utat nyitott mind a szlavofil, mind pedig a nyugatos gondolkodók felé. Az Egy őrült magamentsége című írásában már az orosz civilizációs teljesítmény hiányának előnyeit taglalta: az orosz „semmi” egyben „makulátlanságot” is jelent, nevezetesen azt, hogy az oroszok nem osztoznak a nyugati fejlődés hibáiban. Ez pedig lehetővé teszi, hogy Oroszország a nyugati eredmények átvételével olyan gyorsan fejlődhessen, hogy akár a Nyugatot is megelőzze. Az oroszok küldetése pedig az lehet, hogy megmutassa a többi népnek, milyen út vezet a magasabb rendű élet megvalósítása felé. Ezeket a nézeteket Custine természetesen nem osztja.
5 „A beletörődés színlelése a lealjasodásnak az utolsó foka, ahová még egy rabszolganép lesüllyedhet: a lázadás, a reménytelenség kétségtelenül szörnyűbb lenne, de kevésbé nemtelen; odáig lealacsonyodni a gyengeségben, hogy még a siránkozást, az oktalan állat vigaszát is megtagadhatja valaki, s a félelmet a túlzott rettegéssel csitítsa, ez olyan erkölcsi jelenség, amelyet az ember nem szemlélhet anélkül, hogy vérkönnyeket ne ontana.” (Custine, 67.)
6 „Ez a város láthatólag élt, mégpedig élete ereje teljében. Napóleon azokból a homályos jelekből, amelyeknek alapján már messziről és csalhatatlanul meg lehet különböztetni az élő testet a hullától, a Poklonnaja-hegyről jól látta a város pezsgő életét, és szinte érezte a nagy és szép test pihegését.” In: Háború és béke. I. m. III. k., 326.
7 Custine útleírásában, még mielőtt orosz földre ért volna, tolmácsolja egyik szállásadója, a lübecki fogadós éles szemű megfigyeléseit az orosz utazókkal kapcsolatban: „(…) amikor partra szállnak, hogy Európába jöjjenek, vidámnak, szabadnak és elégedettnek tűnnek; olyanok, mint a szabadjára engedett lovak, mint a madarak, melyeknek kinyitották a kalitkáját. Férfiak, nők, fiatalok, öregek, mind boldogok, mint a vakációzó iskolások, de ugyanezeknek az embereknek, amikor visszatérnek, megnyúlt, megkínzott, sötét az arcuk, beszédjük rövid, a szavaik szaggatottak; a homlokuk gondterhelt. Ebből a különbségből azt a következtetést vontam le, hogy egy ország, melyet ekkora örömmel hagynak el, s ahová akkora sajnálattal térnek vissza, rossz ország.” (Custine, 15.)
8 „Majdnem minden régi kőházra emeletet húznak, húznak ma is, olyan gyorsasággal, hogy a falakat be sem vakolják, sok helyen az erkélyeket a nyers vasgerendázat pótolja…” Illyés Gyula: Oroszország 1934. In: Illyés Gyula: Szíves Kalauz, Szépirodalmi K., Bp., 1974, 41.
9 Custine, 97–98.
10 Custine, 101–102.
11 „Ez az ország olyan hatással van rám, mint Csipkerózsika palotája: ragyogó, aranyos, nagyszerű, semmi sem hiányzik belőle... csak épp a szabadság, vagyis az élet.”
12 Custine anyja, Delphine de Sabran, Mme de Staël barátnője és Chateaubriand szeretője volt.
13 Alekszandr Etkind: A lehetetlen Erosza. A pszichoanalízis története Oroszországban. Európa K., Bp., 1999, 182.
14 Mihail Epstejn: Az orosz posztmodern értelme és eredete. In uő: A posztmodern és Oroszország. Európa, Bp., 2001, 5–70.